Régi ének

Illusztráció: a fenti bejegyzés-címre kattintva a Kálvin-tér online látképe,
a negyvennyyolcas Kossuth-emlékmű (jobb oldal lenn), s az Árkád-kávézó (bal oldal, sínek mellett)

D. N.-val levélváltás. Winchesterben orvos. A romániai Moldvából érkezett, évekkel ezelőtt. Családja törökországi, az 1919-1923 közötti örmény népirtás idején vándorolt Moldvába. A levélváltások izgalmasak. Érdekel, ahogyan nők élik meg a kultúra- és ország váltásokat. Úgy tűnik, mint az élet csaknem minden területén, jóval jobban alkalmazkodnak. Ám mégis, minden felszíni könnyed „letelepedés" ellenére, mélyemlékezet a nők szó-rajzása. Félelmetes a nyelvi rugalmasság és nyitottság, ahogyan magukba ölelik az új tájakat, s annak részleteit. Megígérem neki, hogy majd intek Debrecen főteréről. „Határátlépőben". Épp istentisztelet után. A Kálvin teret online-kamera közvetítés figyeli. A Nagytemplom honlapjáról elérhető.

Szép ez a nyári délelőtt. Rárobban a fény a térre. Megfigyelem, a legtöményebb jelen idő, amikor csak a most van, ez a szikrázó nyári napsütés. S csakis vasárnap délelőtt tud így megállni az idő. S itt, az Árkád kávézó teraszán megint. Épp úgy, mint egy éve.

D.N. művelt romániai orvos. Orthodox. Ebből fakad valami azonnal észlelhető érzelmi gazdagság soraiban. Sokat beszélünk a „migráns"-létről. Ezt szeretem megfigyelni másokban, akik egészen más helyzetben, de ugyanabban a közegben élnek. Írom, hogy tulajdonképpen a műveltség, az olvasás maga is a kultúrák közötti, s saját kultúrán belüli migráció egy változata. Mára különösen. Maga a tény, hogy valaki még könyvet olvas, zenét hallgat, tárlatokat látogat ‒ egyfajta „idegenné válás". Az, aki klasszikus módon még hisz abban, hogy „pszichés terünket" még táplálni kell: kisebbséggé válás. Egy saját múltjára betegesen nem reflektáló korban. (Most elfut előttem a villamos. Már rég nem sárga. Oldalán hatalmas felirat, röpködő százalékok között. „Örök leárazások otthona." S visszaáll a nyári idill.)

Minden negatív felhang nélkül állítom: ebben a migrációban élünk. Kis-, és nagyközösségek, média, társadalom, egyház, falvak, tanyák, futballstadionok. Szőröstül-bőröstül. Akár látjuk, akár nem. S lélektani tény, ha a psziché nem reflektál a belül növekvő múltra, megbetegszik. Egyénként unatkozni kezd, és unalmat űz. Közösségként: agresszív lesz. Erőszakban törhet ki. Írom D.N.-nek, inkább töprengésként, hogy a londoni és más Egyesült Királyságbeli városokban, a kitört zavargásokban, ez is előbukik. A nem reflektált múlt. Néhány ‒ talán csak két ‒ generációval ezelőtt ezek a betelepült színes családok, még anyanyelvvel bírtak. Saját kultúrával, otthon-tudattal, Afrikában, távol-Keleten. Aztán idegenbe szakadtak. A gazdasági migráció kényszerében. Iszonytató trauma lehet menekültként, vagy illegális bevándorlóként érkezni. Az anyanyelv cseréjét átélni törtangolra. Törthazára. Munkanélküliségre. Mechanikus munkára. S közben a növekvő belső történetnek nem időt szentelni. Nincs nyelvük, nincs szavuk kifejezni amit átéltek, amit éreznek.

S azt is írom D.N.-nek, hogy milyen különös egybeesés ez az EU és az USA mostani háborúival. Belső emigráns létünk külső robbanásai. Mert miközben agresszióval, zsarnoksággal, korrupcióval vagy épp terrorizmussal vádolunk államokat, vezetőket ‒ a saját társadalomban tagadott agressziót, igazságtalanságokat, és korrupciót vetítjük ki. Magát a tényt, hogy hanyatló gazdaságaink, s e hanyatlás elitjei: nem reflektálnak arra, hogyan sebzi a kollektív emigráns-lét a társadalom működő közösségeit. Ezért gondolom, hogy a belső gyökértelenségből: lesz, lehet kiút. Mert maga a reflexió hiánya a gyökértelenség, nem a sebzett állapot.

Persze kérdés, a mai nagytemplombeli igehirdetés után is: az egyházak vajon tudomást vesznek-e a „pszichés tér" sorvadásáról, nem hívőben, hívőben. Érdemes lenne egy statisztika. Elmenni ma száz templomba, s meghallgatni: érzik-e, értik-e az igehirdető lelkipásztorok: a meghallgatatlan „Idegent" bennünk? Aligha. Vagy még nem. Talán, mert az intézményesült vallás önkéntelenül stabilizációra törekszik. Eltagadni a gyökerek és zsoltársorok közötti mindennapi mállásunkat. Pedig: ez egyfajta új ráutaltság az Igére, Istenre; jóra, szépre és igazra. Új viszony. Egy irányba tekinthetnénk bensőnk meghallgatásával. S kezemmel simítom nagyanyám régi, 1929-es református Énekeskönyvét. Határtapasztalat egy-egy kézjegye, zsoltárszámozása.

Már néhány év óta érzem: énünk múltbeli része párbeszédet kér tőlünk. Elmondja, hogy vándorlásaink cseppkőképződése meghallgatást kíván. A mindannyiunkban növekvő „emigránsbelső" meghallgatásra kíván. S egy idő után, a „self" avagy énünk kimondja: egyedül a valódi társ, a valódi közösség oldja fel az „emigráns-lét" állapotát. Nem feledteti, de az „osztozott szem", egyensúlyba hoz. Ezért pozitív, amit mondok: roppant közösség szomj él bennünk. A gyönyörű képesség, hogy közösen megfigyeljük a bennünk elmaradó hazát. S mely újra otthon épp a közösen elmondott történetben lesz.

De legyen az újabb érkező villamos-felirat a zárszó. „Te már megtaláltad helyed a világban?" „Beszélsz már angolul vagy németül? Az informatika világában megtalálod helyed és számításaid". Már ha számít valamit, amit D.N.-nek, s önmagunknak írtam.

2011-08-14