Utazó

Utazó

Ákos a Troxy-ban, kelet-London. Dalai kemény hangszerelésben. Szövegei magányosan a mélység felett. A közönség szereti. Megtelik a küzdőtér. Telihold.

Ákost próbálom megérteni. Nem könnyű. Az ő lázadása más. Értelemmel lázad. Megpróbálja rendbe foglalni világát. Megpróbálja kifejező szavakká formálni az egyébként foszló értelmű magyar világát.

A közönség viszonya érdekes Ákossal. Ákosban van valami freudian konok felettes én. Amivel ő maga is állandóan harcban. Incselkedés és kötekedés határán a közönséggel. A figyelem hozza zavarba? Érzésem szerint, ő az értelem világából lázad. Benne talál menedéket és biztos fogózót az egyébként állandóan megidézett káosz és tudatalatti ellen. Ettől magányos harcos. És tiszteletre méltó. Értelme mögött holdfény tisztaságú líra. Talán ez a jó szó: líraiságért küzd. Önirónia, gondolatgazdagság, és egy „Felettes én" szorításában. Tehetséges, megteheti. Ákosban hallatlan érdekes, ahogy értelme egyfajta „keresztény cenzorénben" keres szövetségest. Fegyelmezettsége predestinálja erre. Ákos ösztönösen dualista. Fényben és sötétben szereti látni a világot. Uralni, felügyelet alatt tartani a káoszt − észbe öltöztetni a húst. Ágostoni alkat; s ez is a tehetség egyik módja. Talán még ismerkednem kell vele, jobban megfigyelnem. Legértelmesebb rockzenészünk. S értelem és érzelem között megfeszülő lírája miatt nyugtalan. Őt értelme, apollói alkata űzi, s nem hagy nyugtot.

Ősszel, Lovasi eszetlen, dionüszoszi alkatával vetettem össze. Ösztönösen tiltakozott. Ákos elítéli a káoszt és a dekadenciát. Nyilván, az apa felelősségével is szól. De mint minden dualista − legyőzni akarja a sötétséget. Egyszer, talán, lesz alkalom erről beszélgetni. El-gondolkodni. Hadakozásban él kritikusaival, s abban kell, hogy éljen. Szörényi érzéseivel polemizált. Ákos, aki Levi óta a legtisztábban ejti a szavakat: értelmével vitázik. S ezt látni kell, férfias értelem. Ám dualizmusa, s ezt vállalnia kell, provokál. Egyszer, majd nem telihold és éjfél alatt, s csak közvetve Ákosról, de melléteszem ezt a freudi vonalat. Sőt, egy okos Nőt, Julia Kristeva gondolatait. Ákos szöveg-zenéje, azzal provokál − ha jól értem és helyesen figyelem meg − hogy a Szeretet a bennünk lévő Árnyék tagadása és elfojtása. Kristeva, konok freudi realizmussal figyelmeztet bennünket keresztényeket. A gyűlölet és árnyék mindvégig velünk marad. Nem irtható ki, nem retusálható ki.

Kemény dió. Papként hónapok óta küzdök új könyvének, a Gyűlölet és megbocsátás lapjaival. Feladja a leckét. A hozzánk tapadó „gonoszt" nem szabad, nem lehet eltakarni a Szeretettel. Erre mondja Goethe, hogy aki angyalnak képzeli magát, abból előbb-utóbb előbújik a bestia.

Zseniális szövege az esten megérint. „A házba szoktatott. Bús-vadállatok. Szemében lüktető, összezavart idő." (Utazó) Érdemes volt kijönnöm és meghallgatni. E lüktető sorokon keresztül értem, és érzem Ákost. E sorokban muzsikussá válik. Egyensúlyban megállva mindkét világ fölött. Pilinszky soraival, „pokolra csavart pupillákkal", az értelem világából. A keresztény értelem világából. S ha lehet ezt mondani, egy zenész esetében, Ákos erénye, hogy lehet vele vitatkozni, sőt, kell. Épp úgy mint Kristevával, freudi oldalon. Ákos forrásaival, hivatkozásaival vitatkoznék. De miért is? Egyszer, majd nem a south kensington-i telihold alatt, majd, egy másnap, előveszem a gondolatot. Most, még itt, a Korong őszinteségében, tudatos és tudattalan határán, akár igazam van, akár nem, de keresővonalként ideírom. S elképzelem, mi történik akkor − ha nem egy „manicheisztikus" egyháztapasztalat, mint szellemi háttér, hat rá. Vagy nem ez hat? Nem ez a meghatározó? Csupán kérdezem. Tisztelettel, mert a kereszténység, mint hivatkozás, nagy kincs. Tiszta forrás. S a művész hivatása, ha a forrással találkozik, újra-értelmezni és új tapasztalatba mondani ezt a forrást. S ami mindannyiunk kihívása, és keresztje: tudni leválni a kereszténységről, mint felettes énről. Mely ismétlést vár el; és homogenizál. Ezt az elválást: a „Christendom" felettes énje, és a tanítvány szabadsága között. Ezt nagyon nehéz meglátnunk. Egyedül nem is megy.

Ott lenn a közönségben, érdekes tapasztalat ez is, figyelem, a bennünk hömpölygő, összezavart időt. Londonban kétezer magyar. Elolvadt a kulturális szuperegó. Sodródunk. S nem merjük bevallani: nemcsak „Atyátlanok", de „anyátlanok" is vagyunk. Rockzenén túl, Logoszon innen. A koncertjét lezáró ima − Bartók gyűjtés − épp ez a határvonal. Szép, önmagán és küzdelmein túlmutató gesztus, Ákostól.