Hiába, ez az emigráns írások sorsa. Mert épp ott nem jelennek meg, ahol kéne, s ott, ahol nem kéne:) S semmiképpen sem akkor, amikor íródott.
HÁBORÚ ÉS HÁBORÚ
A történelmi egyházak hangja a magyar közélet „becketti krízisében" döntő volna. Czene Gábor Az egyház csöndje írásának van igazsága. A hivatalos egyházi kommunikáció, immár sokadszor mulasztja el az alkalmat, hogy a közgondolkodás élvonalába lépjen. Nem azzal, hogy most, mint Czene várja, megismételné az ellenzéki hangokat. Amiről írásom szólni szeretne, az épp az a kincs, ami fontos kontrollja lehetne a közéletünknek. A beszéd-mód, a gyanú állandó hermeneutikájának leleplezése ez. „Elszámoltatókban", és „elszámoltatottakban". És ugyanígy: egyházi megnyilvánulásokban. Ami hiányzik, az az egyházak kritikus távolsága kormánypártoktól, és ellenzéktől. Alapvető közéleti szolgálatuk kéne, hogy legyen a ma Magyarországán a démonizálás és kirekesztés, a nem demokratikus kommunikáció minden formája ellen felszólani. „Akár alkalmas, akár nem". A közösség egésze érdekében. A „hallgató politikus egyház" okainak elemzése túlságosan összetett probléma. Erre nem vállalkozom, de egy közvetett, szimbolikus történetre igen.
II. Erzsébet karácsonyi beszédének − a legnézettebb tíz perc az Egyesült Királyságban − egyik fő témája volt a King James Biblia-fordítás. Közösségteremtő erejét emelte ki. A BBC4 rádió egész sorozatban emlékezett, reggeli fő műsoridőben, munkába indulás idején. A Könyvről. Bemutatták a fordítás történetét. S legfőbbképpen: az angol nyelvre, művészetekre, és a mindennapokra gyakorolt hatását. Shakespeare mellett a legolvasottabb „irodalmi" munka. Nyelvének zeneisége Shakespeare-rével együtt felülmúlhatatlan. A sorozat idején angol barátaim hívtak. Hallottam-e, nekik nagyon tetszett. Egy ország csodálkozott rá, itt, a szekularizáció örvényében, mennyire nyelvi szövettestének része az ó- és újszövetségi Biblia.
Pedig a szekularizáció valóban tombol errefelé. Jogi karambolokkal találkozunk a mindennapi bírósági ítéletekben. S ezeket a sajtó szimpátiával hozza. Keresztényeket „ítélnek" el, rendre a perekben. Homoszexualitás és vallási lelkiismeret ütközésében, a kisebbséget védi a bírósági gyakorlat. Hajmeresztő ítéletek sora, immár évek óta. Állásából bocsátottak el ápolót, mert megkérdezte a beteget, hogy imádkozhat-e vele, érte. A beteg egyet értett, a család nem. Repülőtéri becsekkelő pulti dolgozó veszítette el állását, mert: nagyszüleitől kapott kereszt-nyaklánca „potenciálisan sérthette" a nem keresztény utazókat. Idős magán-szállodát üzemeltető házaspár veszít pert, mert homoszexuális férfipárnak nem adták ki a családi, „nagyágyas" szobát. A bíró fájdalmasan indokol: mindkét félnek igaza van, de csak egyiknek adhat igazat.
Miért írom mindezt? Mert a szekularizáció intenzitása ellenére, az angol médiában nem tabu a vallás. A vallásból merítő közéleti gondolkodás, sőt, publicisztika. Rengeteg a dokumentumfilm és beszélgetés, a legnyíltabban, a fentihez hasonló kérdésekről is. Az angol reformáció, úgy tűnik, a demokrácia maradandó öröksége. Megvitatni, elemezni több nézőpontból. Mintegy a Bibliából kinőtt demokratikus vitakultúra részeként. Idehaza vallási örökségünk, lefojtott tabu-téma. Nem élő diskurzus a vallási türelemben rejlő megújulás ereje. A híradásokban megjelennek a vallás képei, tudósításpanelekben. Hídmegáldás, kápolna-megáldás. Igaz, mi mást is mutat magából az egyház?
Nem, nem Angliáé Európa leg-szekulárisabb közbeszéde. Hanem Magyarországé. A kommunizmus materialista nevelésének a következménye lenne a hitről való „hallgatás"? Amikor a hit, mint a másikban való bizalom, az általa elmondottal való azonosulás, de legalább meghallgatni tudása, szólal meg bennünk? Az egyház felelőssége is, mi látszik, vagy nem látszik a „hit" társadalom-megújító erejéből. Nem mint „kinyilatkoztatás", de mint hozzáadott keresővonal.
Az irodalmi köznyelv formálódásában a magyar bibliafordítások döntő szerepet játszottak. Hit volt ez a közös nyelv erejében. Bizonnyal, ugyanúgy, mint itt a Szigetországban, mindennapi nyelvünkben is ott húzódnak még bibliai fordulatok. Ám békességteremtő jelenlétük, mint hivatkozás, már nincs jelen. Mindennapi beszédünk, közéleti kultúránknak úgy tűnik, elvesztette e fontos viszonyítási pontját. Békéhez mérni szavainkat.
Szimbolikusan használom a jelzőt. A „szekuláris Magyarország" nem más, mint amikor a szavak cenzúrázatlan agresszivitása uralkodik. Nem benső mérce többé az erőszakmentesség, mely az Írásoknak alaptermészete. S az „Írásból" merítő emberé. Az egység mindig a reményből születik. A közösen elfogadott „megváltó jövő" látomásából. Nevezzük közösen osztott reménynek, tartalomnak, vagy Messiásnak. Nos, ez a nyelvi örvényléseinket meghaladó Csúcs hiányzik. Mérce nincs. Jóra, zuhanásokra, és elmélkedésekre. Ön-korrekcióra.
Czene elvárásaihoz visszatérve, az egyházak hallgatásról. Beszélnünk kéne e társadalom szerves részeként arról, hogy kormányzatok és rendszerek alatt energiák folynak el a semmibe. A harcra. A kettős állampolgárság kérdése, s főleg a határon túl élők szavazati jogának küszöbön álló rendezése félő, hogy „harciasságunk" ilyen zátonya lesz. Megint belefutunk majd az önfelőrlés huszárrohamaiba. Az állandósult törésekben egyszerűen nincs rálátásunk a „magyarságra". S hogyan rendezhetne nagyhorderejű szimbolikus kérdéseket egy olyan „belsőmagyarország", ahol a „messiás minimuma" sincs meg? Évek óta nem beszélgettünk közös reményről. Nincs többé közösen hivatkozott kulturális kánon, amit igazító tekintélynek ismernénk el. Nincs egészséges önkritika, ön-irónia, és egymásbecsülés, ami közösen láttatná a kihívásokat. S főképp nincs kibeszélése vakságunknak. Nincs egészséges megismerésvágya a saját és az ellenhangoknak. Nincs „benső- és külsőmagyarország" együttlátása. Nincs „népi" és „urbánus" szinopszisa. Nincs közösen feloldható passiótörténet. Csak az agresszív demokrácia világa van, amiben élünk. S mindig csak egy, a nép pszichés állapotát fel nem mérő, valódi benső szükségeit soha meg nem hallgató, „küldetéstudatos" hatalom van. Újra és újra. Ami lediktálja az igazságot, ami tollba mond. Instrumentális demokráciát.
Még el sem csitult média-háború. De már félő, hogy az alkotmányozás, a határon kívül élők szavazati jogának kérdése tovább mélyíti a töréseket. Az egyház elmondhatná, hogy Trianon morális korrekciója nem lehetséges egyetlen „ősztől húsvétig rohanásban." Előbb nagyon komolyan el kéne gondolkodni arról, hogy hogyan élhetünk egy valóban közös világban. Fáradságos önneveléssel, a gyanú hermeneutikáit gyógyítva és kibeszélve. Az egyház például elmondhatná a vele újra egybenőtt hatalomnak, hogy a „talita kum-mal", a „kelj fel és járj"-val még várni kell. Mert sem a kormányzó elit, sem a közösség nem „tisztult meg". Hogy negatív légkörben nem lehet új Alkotmányt írni.
S szólhatna az egyház a média-történetről is, a közép hangján. „Sajtószabadságról", „magyarországi antiszemitizmusról", és „filozófusperekről". Bátran elmondani, hogy mi stílustalan e történetekben. Urambocsá, körlevélben töprengve. S elmondani azt is, e hangos töprengésben, előmozdítandó a befagyott álláspontokat, hogy miért méltánytalanság a második Orbán kormányt az antidemokrácia démonjaként láttatni. E kormányzat tagadhatatlanul növekvő korlátai ellenére is. S emlékeztetni, Európát és önmagunkat is: a tény, hogy a Fidesz-KDNP mint jobb-közép konzervatív erő kétharmados többséget ért el, demokratikus teljesítmény is. S nagyon méltánytalan felvetni, hogy e teljesítmény nélkül, most a szélsőjobbot találnánk „többharmados" pozícióban?
Az egyház „nem hallgatása" ma küldetés a nyelvi fékek és egyensúlyok óvatos visszaigazítására. Végigkövettem a jobb- és baloldali publicisztikák hangvételét a közelmúlt vitáiban. Különös stílus-konvergencia ez a Nemzeti Együtt(nem)működés csikorgóan rideg rendszerével. Személyek és helyzetek nem személyként való megszólítása fáj. Ezt a verbális agressziót folytatva nem lesz megoldás. A „King James Bibliára hivatkozás" hiányában nem is lehet, képletesen szólva. Lesz helyette viszont törés, s csatában elrendezett indulatok. „És ha egy ország önmagában meghasonlik, meg nem maradhat az az ország." (Mk 3,24)
Pedig lehetne megoldás, felfedezve a táj, mint Táj valódi örömét. Az értelmes diskurzus izgalmát. S ez a posztmodern média-generációból kilógók felelőssége. Mert nem is olyan régen, a nyolcvanas években, még tudtunk úgy határt átlépni „külső Magyarországra", hogy az csendes ünnep volt. Derű: rácsodálkozni és megrendülni határon kívüli magyar szón, közös irodalmi kánonon. Sőt: ott élő népek közös szenvedésén. Ebben az időben mindig vittünk; és valamit önmagunkból kaptunk vissza.
Csupán vissza kéne menni az időben. Lemosni a szívről a fogyasztóiság karmáját miközben párt- vagy épp uniós zászlókat lobogtatunk. Mert ne tetessük magunkat: grammonként adtuk és árultuk el tisztább tudatú (köz)életünket. Humanitásainkat: kiürülő koncerttermeinket, művelődési otthonainkat, családi viszonyainkat, végül feleséget, férjet, majd szeretőt, és végül gyermeket. Pontosan oda szállítottuk le igényeinket és a másik iránti szolidaritást, ahol jelenleg van. Átvonult rajtunk egy demokráciátlan kor, mi pedig nem éltünk demokratikus esélyeinkkel. Mert nem gondolkodtunk előre, nem tettük feltétlen parancsolattá a szolidaritást. Az elesettért és leszakadóért. S helyette mi a magyarság és a velünk élő nemzetiségek közös élménye ma? Az inter arma silent musae? S csak így bekezdésvégben, a magyarországi sajtószabadság első elárulása akkor történt, amikor publicisztikák elfogadták, sőt, továbbírták a pártok által bevezetett háborús-politikai píárt. S mi pedig elfogadtuk azt. Mióta ez rögzült, nem tudunk kilépni a dekonstrukció örvényeiből. Nem tudjuk gyanúba tenni a gyanút.
S hogyan véd a sajtószabadság, ha a szív és értelem nem etikumra hangolt? A másik szabadságának tiszteletére és védelmére? A szereplőket és a helyzetet néhány nap alatt „lefasisztázó", „lediktátorozó", vagy épp „lehazaárulózó" hangokban nem hiszek. Számomra ez kétes szolidaritás a múlt és jelen áldozataival. Auschwitz-zal, kitelepítésekkel, gulággal. S a sajtószabadság melletti kiállás is csak tiszta nyelven létezik. A közgondolkodás e „bibliás" rétege minden párbeszéd alapfeltétele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése