Ámos Imre, Pléhgolgota és Önarckép
Passiótörténet alatti passiótörténet
A-év, nagyböjt 5. hét, H. (Dán 13,1-9.15-17.19-30.33-62; Zs 22; Jn 8,1-11)
Az evangéliumok egyik legizgalmasabb és legdrámaiabb kimenetelű jelenete. A házasságtörésen ért asszony, a követ tartó férfiak, és Jézus. Ami a jelenetből megragad, hogy Jézus a porba kezd írni. S közben a követ már dobni emelők, az időseken kezdve, egyenként elsomfordálnak. "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." (Jn 8,7) Miközben a hallgatóság lassan eltűnik, a dráma érdekel Jézus és a nő között. Mert ott történik minden. Intenzív csend. Szavak nélküli kommunikáció. Az asszony részéről a bizalom születése. Szó szerint halála (megkövezése) küszöbéről. Visszaút az életbe. És micsoda kilépés ez az őt megkövezni akarók "ödipális", területvédő (a közösség rendjét) tekintélyéből. Mekkora kontraszt. A nő bízni tanul egy más-fajta "atyai" tekintélyben.
Nem véletlen, hogy Jézus a porba ír. Ír, és a porba, mindkettőnek jelentősége van. A testtartásának is. Mélységesen kifejezni, hogy kilép az "ödipális", tekintélyelvű törvény világából. Alászáll. Kihajol. Társadalmi cenzor-énünkből, és vele eggyé vált personánkból. Miközben ír, csend van. Ott ír, a törvényszéki szavaink tengerfelszíne alatt. Egy más közegben, nyelv- és beszéd előtti médiumban. Közel a földhöz, az "anya-földhöz". S a föld itt mélyen szimbolikus. Az írás eltűnhet a porból a következő fuvallatra. Képlékenyebb törvények uralkodnak itt: nem a rideg "Szimbolikus Rend". Nem a kimért törvények, dogmák, morális ítéletek megfellebbezhetetlen világa.
Ez az a régió, amelyet mindannyian magunkban hordozunk. Annak a szeretetnek a tapasztalata, amely megelőz minden "ödipális" cenzor-merevséget, mérlegre tévő szülői tekintélyt. Ez a nem-kontrolláló szeretet, amivel a felnőtt először gyermek fölé hajol. A beszéd előtti ajkak fölé, mely száj, azonban, már első szárnyverdesésére ízesül. Ez a betű és szó és kontroll nélküli ősélmény: melybe az asszony visszavonzatik. S tulajdonképpen azok a bizonyos ítélkező vének, nem tesznek mást, mint kilépnek cenzor énjük páncéljából, és hazaindulnak. A morális én merev vértjeiből kilépve: s ugyanebben a régióban. Mezítláb. Érzik a port. Tenyerük előbb még kőhöz tapadt. Most talpukon érzik: hogy Jézus írást semmivé oldó írása kíséri őket. A cenzor-agy (kulturális szuperegó) most a gőg zéró-pontjáig száll alá. S bár eltávolodnak az esemény fizikai központjából: lelkiismeretük porrá mállása kíséri őket. Ha hozzáolvassuk a történethez Dániel történetét, még inkább érezzük az ítélkező szuperegó hatalomtól való megfosztásának drámáját. Ezek vagyunk: felül nem vizsgált gyilkos ítéletek a másikon. Ennek görcsében és igézetében mozdul minden hatalom. S válik emelt kezű, flexibilitás nélküli életté az ember. A dobás előtti kő: s a dobásban felül nem vizsgált életünk törik.
Jézus tulajdonképpen szavak nélkül tanít. Pre-verbális, avagy szavainkon túli nyelvi rendben? Mindenképpen meghaladja a nyelv logikáját, ahogy "beszél beszéden túli beszéddel." Julia Kristeva értelmezése jut eszembe a "szerető Harmadik" tapasztalatáról. Mely azt a bizonyos feltétel nélküli elfogadó és meghívó szeretetet modellezi: mely annak idején a Nyelvbe tudott emelni bennünket. Tudat és tudattalan határán, felidézhető ez a zóna. A Jézus és az elítélt nő között a hallgatás: ez a másként ítélő szeretet. Magát az egész Passió-történetet ezen a "tudat alatti" szinten kéne olvasnunk. S megértetnünk egyházi önmagunkkal, hogy Krisztus szenvedéstörténete nem morális cenzor-énünk birtoka. Az csupán, mint oly sokszor, visszaél vele: s saját ítélkező énjét építi újra és újra, kegyesnek mutatkozva. Mint a Zsuzsánnát elítélő vének esetében: belőlünk is így bújhat elő az ítéletében biztos bestia. Nem: a Passió hermeneutikája az Abba szeretete: aki soha nem moralitásunk pillanatnyi értékét nézi, hanem azt az emberi szív állandó értékét. Mely "érték" közte és Közötte történik, ott, abban az átalakító zónában, amelyben Jézus és a nő egyszerre állnak. Ez az Atya, mint "loving Third party", passiótörténete. S eszembe jut Ámos Imre tus-önarcképe, és egy pléh-Krisztus festménye. Egy asszony, talán épp a történetből, virágot helyez el a pléh-Golgotán. A negyvenes években munkaszolgálatban elpusztult zsidó festő, miként a történetbeli nő, a Passiót ebben az ítéletmentes zónában beszéli el. Mind a két képen ott van az apró, titkos szimbólum. A porból kinővő virág.
2011-04-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése