Álomfe(le)jtők St Pancrasban

Ámos Imre, Álmodó rabbi (1938)

Álomfe(le)jtők St Pancrasban

Barátaim hívtak el az „Analitikus Lélektan és Lelkiség Egyesület" Vera von der Heydt Public Lecture – sorozat estjére. Matthew Harwood „Az álom titkait bogozva" címmel tart előadást. Az emberek és a helyszín érdekes. St Pancras Old Church . 1968-ban, amikor a Beatles már két éve nem jelent meg nyilvánosan, készülő lemezfelvételük idején ez volt az egyik helyszín, ahol megjelentek fényképezkedni.

Szeretem a szimbolikus helyszíneket. London legősibb temploma, a hetedik századból! Igaz, csak egy falmaradvány a jelenlegi déli oldalon, de tagadhatatlan, az egyik legősibb keresztény imahely. A templom előtti kertből épp a St Pancras nemzetközi vasútállomás épületére látni. Gigakomplexum. Zaj és nem zaj határán. Egy feketerigó éneke átveszi a zörejekkel terhelt légtér fölött az uralmat. Ébrenlét és álom határa? A nap lenyugvóban. A mesterséges fények feljövőben. Amolyan Csillagok háborúja-béli bárhangulat, a buckalakók földjén.

Érdekes emberek ezek az analitikusok. Jungi szakmai műhelyről van szó. Öltözékük, ha van ilyen, csak a figyelmes szem számára, jungi népviselet. Amolyan szelíd szeánszhangulat. Melankóliára és misztikumra hangoltan, de mégis csak racionális szakmai elmék.

A templombelső. Működő anglikán kápolna. Az oltáriszentséget is őrzik, igaz, furcsán mutat a sarokba parancsolt tabernákulum. Kora klasszicizáló templombelső. A felvilágosodás hangulatát idéző angyal-arcok. Az előadó a szentélyből beszél. Az előadás jó. Egy álom történetét és felfejtését mutatja be. Egy svájci bankár, éveken át, hogyan küzd benső vágyaival, fojtja el kreatív énjét. Képtelen lemondani kimagasló fizetéséről, s nem mer változtatni. Apja nyomasztó tekintély-elvárásai alatt. S ezalatt mind mélyebb depresszióba süllyed az évek folyamán. Az álomban repülőt vezet, „Keletről" „Nyugatra". Az üzemanyag kifogy. A mellette lévő apa osztogat tanácsokat, hogy nem szabad elhagyni a repülőt, mert hát mit szól a tulajdonos („charterjárat"). Ki kell ugrani, s végül, földet ér „fehér zsebkendőnyi" ejtőernyőjével.

Az álomfejtés izgalmas. S végül is racionális történetté áll össze az expozíciótól, a krízisen át (holtpont, probléma), a lysis-ig (a patthelyzet váratlan feloldása). Megtudom, hogy a jungi álomfejtés Arisztotelész dráma-szerkezetét követi. Az álmok, megértve, megváltoztatják az életünket. Másként látjuk önmagunkat, mint annak előtte. S sorjáznak az érdekes gondolatok, egy analitikus praxisából. Mert valóban érdekes összefüggés, hogy egy jól elvégzett „álommunka", azaz elemzés, az aha élmény pillanatában − testi változást hoz létre. Megkönnyebbülést az álmodó szervezetében. Hiszen, az álom egy-egy problémát jelez. S az álomképek: testünkből születnek. Azt mondja az előadó, ő úgy gondolja, hogy a megértett álom (emberi benső helyzet) szinte sejteket rendez át bennünk.

S további elgondolkodtató részletek. A melankólia és a depresszió, általában, mindig a jövőre irányuló vágyak elfojtásának következménye. Amikor egyre kevésbé merünk kockázatot vállalni jövőnkért, s csak a kényelemre játszunk. Persze, ez így elnagyolt. De az estnek van valami különös hangulata és egzisztenciális igazsága. A közönség, jelképesen, mintha a világ peremén ülne. Egy kavargó vulkán szélén. Civilizációs szimbólumok tűnnek, fel, formálódnak, majd olvadnak szét. Ezt a mögöttes képet vetíti értelmem az est folyamán. Ott az előadó, itt, a különös, egzotikus, az álom-történetekből érkező emberek. De St Pancras falai mögött ott az élő történelem. A falakon a múlt. Valahogy ilyennek képzelek egy szabadkőműves hangulatot. Történelmükkel szemben védtelen emberek − védelmező történeteket építenek.

S meglepődöm, ez esettanulmány bemutatása után, milyen pontosan sikerült egy ember konkrét problémájára a diagnózis. Hogy tényleg van bennünk egy nyelv, egy világ, amiben a „Self" újra és újra próbálja építeni folyékonyabb történetünket.

Maga a szentély képe sem hagy nyugodni. Egyszerre szent és profán elegye. Klasszikus világunkban elképzelhetetlen, hogy a szószék helyéről egy álomfejtő beszél. Pont ott, ahol a pap vagy a püspök szokott állni. S egybevetem, mennyire más a két beszédmód. Itt jóval képlékenyebb a valóság, a kijelentések is óvatosabbak. A tudatalatti nyelv logikája más, de, éppúgy értelmes logika, mint a tudatos éné. S ismét, megállhatok, mindkét világ határán. Hisz látom, ezt csináltam évekig, valahol mindmáig, papként. Nap mint nap, vasárnapról vasárnapra úja-gyúrni, felépíteni, a gyökereiben szintén nap mint nap, vasárnapról vasárnapra málló racionális-morális ént. S itt, a St Pancras „tudatváltásaiban" furcsa érzés mind a két világ igazságait meghallgatni; mind a két világ tévedéseivel. S most, kritikusan látom, micsoda „agresszió-kijelentésekkel" dolgozunk mi, nappali egyház. Szükséges az én morális határait kimérni, hisz akkor egy idő után tudatos és tudattalan is a semmibe hull. Mégis, az érzésem az, kereszténységünk túlságosan is a kulturális szuperegó szolgálatába állt. S észre sem vesszük, hogyan tagozódott be az igehirdetés a Hatalom szolgálatába, státusaink féltésébe. Mintha a hit (intézmény) állandóan győzni akarna, biztonságban lenni: itt, nappali, hatalmas, szuper-racionális világunkban. S a hatalomhoz való közelség, kielégít, biztonságot ad. És: ellenségképet kondicionál. A hitnek szüksége van a hit győzelmeire. Pedig, s ez St Pancras üzenete, ez téves axióma. A diadalmas, külső hódításokban gondolkodó „Kereszténység" rideg Istennel él együtt. Aki mindig morális csatákat nyer, és morális győzelmekkel kielégít.

Pedig nem. Álmodni kéne megtanulni az Istent. Álom-képlékenységű tudattal érinteni. Mint ahogy világunkat is. Nem rideg, racionális és haszonelvű hódításban. Ellenkezőleg: Isten, mint benső történetünk értelmét keresve. S itt ragad meg bennem a tegnapi est utolsó képe. A világunk most történettelen. Elveszítette álmát, szó szerint, Istent. Nem álmodunk vele, nem álmodjuk őt. Isten nem képes többé megjelenni, mint tudatalattink nyelve. Nem tud üzenni, jelekben, az álom-töredékek passiótörténeteiben. Ilyen, St Pancras-hoz hasonló templombelsőkben.

2011-04-10