Hangnyújtásnyira

Andre Nray, ArcArc

Hangnyújtásnyira

A-év, nagyböjt 4. hét, Cs. (Bölcs 2,1a.12-22; Zs 33; Jn 7,1-2.10.25-30)

Hétvégén vidéki séta Mill End, Hambleden. A Temze mellett. Még ébred a tavasz, a vízimadarak párosodnak. Tavasz. Végre nap, Nap, napfény.

Ablakom felett a repülőgépek fáradhatatlan sorban a Heathrow airport felé. Éjszaka is nappal is. South Kensington nyüzsgése tükröződik odafenn.

Parányi géptest. Nem is olyan távol, valós emberi történetekkel. Látni a repülőt, de nem látjuk a hordozott életeket.

Pedig be kéne, hogy álljon egyfajta egyensúly. Valós életünk, hús-vér kapcsolataink és felelősségeink − és a nagy, láttatott világ között. Lehet, egyetlen közeli életben való érdeklődésünk valósabb kapcsolatot jelent a világgal, mint a mediatizált világ.

A hírek. Háborúk és konfliktusok Elefántcsontparttól, Líbián át, Jemenig. Napokban fut át bennem a gondolat, hogy mint Történelem épp úgy cselekszünk, mintha nem is lenne Isten. Isteneket játszunk, és közben eljátsszuk valódi Istenünket.

Professzor Martin Rees asztrológus, aki novemberben vonult vissza a Royal Society elnöki tisztéről, nyerte el idén a Templeton díjat. Egy vallásos alapítvány egy ateistát választott. Rees Cambridge-i tudós, a Trinity College master-igazgatója. A legnagyobb felhördülést épp kollégái körében látjuk. „Tudós vallási díjat nem fogadhat el. A vallás dogmákra épül, míg a tudomány a módszeres kísérletre és kérdezésre." S világunk első vonalbeli természettudósai kelnek ki magukból, hogy milyen veszélyes kompromittálása mindez a tudománynak.

Igen. Ez világunk. Gőggel lesajnálja saját archaikus gyökereit. Ez a tudományos „steril ateista" ethosz dominál. Évek óta élek együtt az itteni hírneves Imperial College diákjaival. Belelátni a curriculomokba, magába az egyetem szellemiségébe. Félelmetes, hogy a jövő tudós- és mérnökgenerációi nulla, (érts szó szerint, ahogy dőlten írtam) azaz semmi humán-műveltséggel mennek át az egyetemi éveken. S amikor e mérnökök először találkoznak a filozófia- vagy épp a teológia gondolataival: lenyűgözve állnak. Hogy: ez is egy elmélyedt gondolkodás, és valami végtelen „interdiszciplináris" hiányt éreznek. Mint most magam is, a Rees díját saját köreiből leszólókon.

Ez a világ a gyártsunk jobb autókat és még jobb bombákat világa. Nulla gondot fordít a „lelki tér" vagy emberi benső megőrzésére. S aztán, persze, mint olvadó jégtáblákat, nyomja bele társadalmát a depresszióba, és a kor egyéb neurózisaiba. Persze, ismét nem gond: tablettákat gyártunk, depresszió ellen. S a pszichiátriai kezelésekben is nyomjuk a rendszer „mélyáldozataiba" a gyógyszert. A felszínen, érzéstelenítjük a mindennapi szenvedéstörténeteket. S ez ismét csak, a piacnak jó, drága gyógyszereket még drágábban adni. S az áldozat világ, akinek fáj ez az egész, fizet. Fizet, fizet. Nagy árat.

Pedig a pszichés tér nem más: mint a saját- és a másik története felé hajolni. Érdeklődni egy ember személyes történelme iránt. A régi világban ezt Társnak neveztük. S az emberi (s kollektív) psziché épségéhez hozzátartozik, hogy képes Isten története iránt érdeklődni. Hogy ott, és akkor, épp hogyan érzett és gondolkodott rólunk egy Jesua nevű ember. Aki véletlen, Templeton-díjakon innen és túl, egy istenemberi szeretet mélységeivel tekintett világára. Valóságos Isten: mert túl komolyan, maximális névértékén vette, és tudta csak élni a szeretetet. Valóságos ember: mert épp úgy eltévedt kavargó emberi történetünkben, mint bármelyikünk. „Mert a testvérei sem hittek benne." (Jn 7,5)

De hogyan születik meg az a bizonyos lelki tér bennünk? Belefigyelni, belehallgatni épp az Ő passiótörténetébe. Mely rokon bármelyikünkével. Isten pátoszába (szenvedésébe-szenvedélyébe) pillantanunk. Hogy törődött, figyelt környezetére, aggódott történetéért. Érdemes belehallgatni a vitájába vallási közegével: felismerés, nem felismerés, elfogadás és elvettetés határain. Isten (s benne rejtőző jobbik énünk) ma is épp így egyensúlyoz „begyógyszerezett" és „passióra (Másikra) hangolt" világok határán. Ezekkel a múltbeli töprengéseivel azonosulva (Jn 7-25-30), valahol mélyen, eggyé válhatunk Jelenével. Érzékelve Isten akkori „gondját" a világ iránt, érzékenyít a mostani történetre. Mi is történik az emberi arc felségvizein, a másikban, a másikkal. Tőlünk hangnyújtásnyira.

2011-04-07