Életháromszögek

Poussin, Tánc az idő ritmusára

Életháromszögek

Nagyböjt 4. hét, H. (Iz 65,17-21; Zs 29; Jn 4,43-54)

Még mindig a Gide-naplóban tartok. Tegnap este hívom Dante-kutató barátom a UCL-ről. A Gide sorai mögött meghúzódó világ ritmusáról beszélgetünk. Gide maga egy lapján a férfi legfőbb erényének a nyughatatlanságot tartja. Igaza van: amennyiben szembesül a moccanatlan tehetetlenséggel, amiben kora él. Mint minden kor esetében, olvasztgatni-nyitogatni kéne e kőtömb felszíneket. S így képlékennyé tenni bensőnket, a „Törvényt", ami minden kor sajátja. A napló első kötete végére lapozok. Van-e jele, nyughatatlanabbá válik-e a Napló az első világháború közeledtével? Maga Gide tűnik a felszínek roppanásának: érzékeli, hogy valami itt, a jelenben megváltozik. S a tagadások látszanak győzni.

Az evangéliumbeli történet e felszínt mutatja. Jézus visszatér Galileába; „hogy van vagy nincs, az mindegy." Senki sem próféta a maga hazájában. A felszín álma egy pillanatra mégis felnyílik. „Két nap múlva pedig elment onnan Galileába, bár maga Jézus tett bizonyságot arról, hogy nincs becsülete a prófétának a saját hazájában. Mégis, amikor Galileába érkezett, befogadták őt azok a galileaiak, akik látták mindazt, amit Jeruzsálemben tett az ünnepen, mivel ők is ott voltak."(Jn 4,43-45) Igen; nincs jobb modellünk történetünkre, mint a virtuális meddőhányókra került evangélium. S lassan Freud írásaival is ezt történik, csendesen. Az egykor egymásnak feszülő „riválisok", Felvilágosodás és Christendom-hit, így kerülnek a kor digitális genizáiba.

Remény persze, mondja Kafka, van, végtelen sok, és kimeríthetetlen. Csak nem nekünk: akik elalszunk a korban. A kereszténység, s általában a vallás, akkor lenne hitelesen „ébren lévő", ha állandóan beszélni tudna a felszínbe olvadásról. S még inkább, a felszínek (ʻTörténelem') hordozta ébredésről: mint itt és most valóságról. Mint a történetbeli tisztviselő ébredése. Életháromszögek? Ezeket kéne észrevennünk? Igen. A kérgesedő, elalvás és ébredés határán tántorgó korban: a szeretet történeteit. „Amikor meghallotta, hogy Jézus megérkezett Júdeából Galileába, elment hozzá, és kérte, hogy jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van." (Jn 4,47) Ez a Gide naplósorai mögötti világ természetes ritmusa. Nyarakban, tavaszban hordozott emberi gondok. S a királyi tisztviselő drámája ezerszer valóságosabban ér egybe életünkkel, mint az állandó média-fecsegés, ami körülvesz bennünket. Látnánk, hogy a százados életet és gyógyulást kér, hogy a hétköznapok ünneplésébe visszaemelhesse fiát. Amiről nem beszél az evangélium: az a döntő. Felesége arca. Ezzel a láthatatlan világgal kéne szolidaritást vállalnunk. Az „életháromszögek", te, ő, és isten (hol kis, hol nagy, többnyire mégis apró, betűvel) akkor magába foglalná korunkat. Mély-színné a fel-színt. S nem fordítva.

London, miként Budapest, és a világ, állandó zaj. Ha beszélgetni kívánsz, étterembe menni, szavaid körülörvényli a biznisz rohanása. Zaj; állandó zaj, s ezt nem kedvelem. Épp egy hete volt, hogy UCL-es barátom, hat hete nem láttuk egymást, meghívtam vacsorára. London Top 50 vendéglőinek egyike; késleltetett születésnap. Csönd volt. Pincérek szolgálatkész jövés-menése, öltönyben. Ünnep és csönd. Egymásra öntött figyelem. S meglepő a kontraszt. Tényleg ott feszül felszíneink (ʻTörténelem') alatt a béke. Maga az embert be- és elfogadó élet. Mert az evangéliumot, miképp saját történetünket, nem lehet az ünnepen kívül olvasni. S a „királyi tisztviselő" története mélyen, mélyen szimbolikus, amit kér. „A királyi tisztviselő újra kérte őt: ʻUram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem.'" (Jn 3,49). Bennünk kell, hogy életre keljen az élet.

2011-04-04