Líbiai napló

LÍBIAI NAPLÓ

André Gide Naplóit olvasom. Itt, Londonban. A „Líbia-konferencia" estéjén. Egy francia barátom, Marie-Christine szavai jutnak eszembe. Rajongással beszélt Gide stílusáról, kiemelve pesszimizmusát. Máig emlékszem, a normandiai tengerpart kivételesen tüzes melegére. 2003 nyarán, ájulásig fojtó kánikula. S a parton Gide Pénzhamisítókját olvasom. A történetet felidézni alig tudom, szürke, komor hangulatai maradtak meg bennem. Egy ifjúkorba érő kamasz ragyogása és fokozatos beleolvadása a felnőtt polgárvilág rutinszerű képmutatásába. Nem tudom miért, Babits Halálfiai c. nagyregénye jut eszembe. Ugyanúgy a két világháború között. Ugyanúgy egyetlen, felnyíló kamaszértelem prizmáin át.

1947-es angol kiadás. Lapjait simítom. Sárguló lapjai fölött ott suhan és örvénylik a történelem. Ez a mostani. Ölelkezésük a folytonosság. Gide korai bejegyzéseiben különös hivatkozás az Isten. Belül már kisbetűvel írja, de még vocativusban, megszólításként szerepel. Gide hitvesztése, (hitkopása?) őszinte. Ugyanaz a lejtés, ami most tetőzik. Istent elvesztettük − és helyette a „messiási erőszakban" hiszünk. Az erő, a gyors háború tisztító erejében. Nem írtam a Londoni naplót ebben a böjtben. Alig. Elhallgatnak a szavak. Erőtlenségükben, hiányukban tanulok hinni. Visszavonulásukban. A hadtörténész Carl von Clausewitz (1780-1831) Háborúról szóló értekezésében mondja ki, hogy a háború nem képes többé betölteni funkcióját. Nem zár le egy-egy konfliktust. Helyette az erőszak eszkalációjának vagyunk a tanúi.

A Nyugat, Auschwitz után, ismét, besétált ugyanabba a zsákutcába. Azzal az illúzióval, hogy a „messiási beavatkozással" majd rendeződhet a líbiai, vagy épp a soron következő konfliktus. S az illúziót nem látjuk. Azonnal szuperfegyverekkel támadunk. Azt gondoljuk, hogy az igazságos bombázás, instant feloldja a helyzetet. S nem vesszük észre: minden egyes ledobott bomba, tízszeres erővel robban. Újra és újra. Ezt tapasztaljuk mára a „globális polgárháborúkban", amiben élünk. Gide-nél ott találjuk, épp ezt a csúszást. Az Európai kereszténység és szekularizáció (tulajdonképpen egymás agresszív lenyomatai) földcsuszamlását. Ahogyan a háború a politika folytatása más eszközökkel, éppúgy a terrorizmus is háború. Csak más eszközökkel.

Nem tudom, Európa jelenlegi urai, akik nagy bőszen hivatkoznak Auschwitzra, olvasnak e Gide-t. Kétlem. Hisz én is csak véletlen nyitom ki naplóját. 1892. Ha megtennék ezzel a január 3-i bejegyzéssel, talán más lenne. „Az ember élete az arckép. A halál óráján visszatükröződünk a múltban, és, tetteink tükre fölé hajolva, a lelkünk fel fogja ismerni mik vagyunk. Egész életünket egy eltörölhetetlen portré skiccelésével töltjük. A szörnyű az egészben, hogy mit sem tudunk erről; nem gondolunk önmagunk széppé tételére. Portrénkról azt hisszük, hogy azt szavainkkal hozzuk létre: ahogy önmagunkról beszélünk. Hízelgünk magunknak; de később, szörnyű portrénk nem fog hízelegni. Újra-mondjuk életünket és közben hazudunk magunknak, de az életünk maga, nem fog hazudni; az el fogja beszélni lelkünket, mely ott fog állni Isten előtt, megszokott pózban."

Európa tapsol az arab forradalmaknak. Élvezi, azt gondolja, hogy ő irányítja a „demokratikus impulzusokat"; Ő, a demokratikus angyal. S invesztálja a régióba az agressziót. Előbb csak a fegyvereket, majd az igazságra hivatkozást, s végül − a mindenható fogyasztást. S legvégül: saját vezetői félelmetesen megfáradt és kiürült arcát. Pattogó hangokat, protokollautók ajtócsattogását, csúcsvezető partikat. Pedig: óvatosnak kéne lenni. S megkérdezni időben: „miért is harcolunk"? S talán megnyitni Gide naplóját, és átélni, amikor kisbetűvel kezdett bennünk íródni az isten, és nagybetűvel az atomerőműveit építő ʻEmber.' Különben, a most még első világbeli vezetők megütik könyökükkel, ezt az Európa nevű kártyavárat. S eltöprengünk az illúzión, hogy hátha, kollektív tudatalattink inog. S az arab forradalom, valójában az iszlám kultúra régóta érő identitásválsága. Rengeteg feszültséggel. S talán épp úgy, mint itt, a gyanúsan csendes, „valahol Európában."

2011-03-29