Keresztminták

Keresztminták

A-év, 8. hét, Sze. (Sir 36,1.4-5a.10-17; Zs 78; Mk 10,32-45)

Fontos szakasz a mai evangélium a nagyböjt kezdete előtt. A jelenet megőrzői, és későbbi értelmezői a saját értelmezésüket adják. Ebben már benne van a később történtek belevetítése is. Külön izgalmas, hogy a szenvedés-kijelentés első értelmezői azonnal a már meglévő értelmezési sémához nyúlnak. Az Ószövetség szenvedés és áldozat gondolatához, a „helyettesítő" engesztelő alakjához. Bűneinkért cserébe, helyünkön állva, az Emberfia majd megengeszteli Istent. Nagyon mély, archaikus áldozat-gondolat ez.

Csupán töprengek, vajon „Jézus áldozata", nem lóghatna-e ki mégis, a korábbi engesztelő-áldozat sémából? „Ekkor újra maga mellé vette a tizenkettőt, és beszélni kezdett nekik arról, ami vele történni fog: ʻÍme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapoknak és az írástudóknak, halálra ítélik, és átadják a pogányoknak, kigúnyolják és leköpik, megkorbácsolják és megölik, de három nap múlva feltámad.'" (Mk 10,33-34) Fontos lenne ennek utána járni. Túl egyszerű a séma: a Jézus bűnbakká lesz értünk, magára veszi a világ bűneit, „elszenvedi helyettünk a halált". „A világ összes fájdalmát magára veszi", „vállalja az Istentől való teljes elhatottságot", az Atya elveti őt, „hiszen bűnné lett". És az Atya az áldozat láttán megenyhül, megbocsátja a világ első bűn óta ellene történt lázadását. Erről a sémáról gyanítom, hogy archaikus ösztönöket vettünk át, vallási mélymúltunkból.

Freud ezt az Istent kifogásolja majd. Aki szeretettel magához öleli a Fiához hasonlókat, ám „kegyetlenül ellöki" a tőle különböző „másságot". Ez a keresztények regulatív tekintélye, amit követnek. S ennek a sémának a végállomása, ami oly sokszor bekövetkezik történelmünkben. A „keresztények", freudi módon, az Atya és a Fiú helyébe lépnek: maguknak fenntartva a megbocsátás jogát és határait.

S bármennyire tiltakozzon is korunk, hogy szekuláris, ez a „Keresztminta" mélyen kultúránkba ivódott. Magában a keresztény liturgiában, alig-alig kérdezünk rá kritikusan a fenti áldozati mintára. Évről-évre, napról-napra ismételjük a rítust és a gondolatot. S nem is gondoljuk, hogy ez a „véres keresztábrázolás" milyen mély mintát ad. Konfliktus-kezelésre, toleranciára, közvetítés-készségre, kompromisszum készségre. A sokszor intoleráns Európa, mely erőhöz, „demokratikus kiközösítéshez", nemzetközi embargókhoz nyúl: ezt a „keresztmintát" hordozza magában. Időnként megkísért a gondolat, hogy a magyarság beteges kompromisszumképtelensége, a másik pozíciójának megértése mögött nemde ezek az egykor „ultramélyen" magunkba ivott „kereszt-történetek" állnak-e? Egy nem gondolkodó liturgikus kereszténységet egy nem gondolkodó szekuláris „poszt-kereszténység" követ. Talán találóbb lenne „intra-kereszténységet", magunkban továbbhordozott rituális mintákat említeni. Kristeva ezt nevezi „szado-mazochisztikus" viszonynak: a hasonló „ortodoxiáját" tolerálom, az eltérő „heterodoxiát" agresszíven letámadom.

A történetbeli Jakab és János kérdése ezt a „kereszthűséget" fejezi ki. Azt remélik, hogy Jeruzsálemben, a vallási tekintélyekkel való ütközés után mesterüket majd királlyá teszik. S részesülnek az „agresszívan" szerzett hatalomból. „Add meg nekünk, hogy egyikünk a jobb, a másikunk a bal kezed felől üljön majd dicsőséges uralkodásod idején." (Mk 10.37) Nos, ebből a mintából lenne jó kilépnünk. Nem a „Keresztet", mint szimbólumot felejtve, hanem megértve annak helyesebb jelentését. Azt, amit az a legfőbb érintettnek, Jézusnak és az Atyának jelent.

PhD dolgozatomban erről töprengek, a kereszt lehetséges „nyelvi" vagy „szemiotikus" ábrázolásáról. Ami a fenti áldozati sémával ellentétben egy másfajta aktivitását mutatja a Fiúnak és az Atyának. Az engesztelő áldozat séma helyett, amiben a Fiút feláldozó Atya hiperaktív (és hiperkegyetlen), egy „gyászoló Atyát" látunk. Aki meggyászolja a Fiú, mint velünk közösségben lévő „beszélő lény" elvesztését. Ebben a sémában az Atya mélységes azonosulásán van a hangsúly. S azon a „gyászon", ami bennünket, a történet további szereplőit az Atyával összeköti. Kilépni az „engesztelés-áldozat-kielégülés" végtelen ciklusaiból. Mely valóban a béke kereszténységét tudja megmutatni. Ezekben a hetekben ezen dolgozom.

Az „kiengesztelés" tartalma, gyanítom, lehet más, mint a teratonna súlyú bűn, amit az Isten Fiába az áldozat pillanatában belevetítünk. Pozitívabb tartalma is lehet ennek a megváltásnak. Például, s reggel ezen töprengek, mi van akkor, ha a világ megváltása nem más, mint a Fiú szívének tartalma? Mi van akkor, ha a Megváltás arra való tekintettel történik meg, hogy a világ a Fiú szívében már átalakult? Hogy ezt az átváltozott világ látomását képes szívében hordozni, mely tényleg, lehetséges, teljesebb történetünk? Ezt a „szívet", mint rólunk való tudást, bennünk való reményt „viszi fel Jeruzsálembe".

2011-03-02