Analitikus kinyílások

Analitikus kinyílások

A-év, 8. hét, Szo. (Sir 51,12-20; Zs 18B; Mk 11,27-33)

A felnőtt és a világ találkozása más, mint a gyermeké. A gyerek rá van utalva világára, s főleg, a személyekre, akik „védőernyő" köztük és a világ között. Ez a viszony később megváltozik. Nincs többé védőernyő, legalábbis nem azzal a súllyal. Így érkezünk meg a világ „analízisébe".

Mert analizálni kell a világot. Ilyen véget nem érő „elemzés" a munkahely eseményeivel tisztába jönni. Emberi szálak, információk szüntelen kibogozása, „erőviszonyok" ezerszer felmérése.

Az egyházak helyzete a világhoz, szintén analitikus viszony. Az kéne, hogy legyen. Az egyház igény tart arra, hogy „elemezze" világát. Ez küldetése a világhoz. Az izgalmas kérdés azonban az: elemezheti, értheti-e a kultúrát az egyház, ha közben nem válik „analitikussá" a önmagával szemben? Ön-elemzés nélkül nincs valós kapcsolat a világgal. S úgy tűnik, ez a „tanítás", a jelenlegi helyzetnek ez az analitikus megközelítése hiányzik. S marad a régi, biztonságos „jámborsági" beszéd. Mely bizonnyal egyik funkciója a vallásnak: tartozás élményt adni. De az analízis hiánya: nárcizmus is. Bezárkózás, elzárkózás. S nemcsak egyházzal történhet meg. „Konzervativizmussal", „liberalizmussal" szintén.

Így olvastam Roger Height két könyvének hivatalos, egyházi kritikáját. Jesus, Symbol of God és a Future of Christology. Előbbiért, a „Jézus Isten szimbóluma" könyvét hosszan vizsgálta a hittani kongregáció (1999). S végül, mert a korrekciókat nem találta elégségesnek, mint papot, eltiltották a teológia tanításától. Olvasom Joseph Ratzinger okos, értő − ám nem a könyv megszólalásának közegét vizsgáló analitikus − megszólalását. Haight a posztmodern kultúrával való párbeszéd fontosságát hangoztatja. S kijelenti, hogy a kereszténység e párbeszédben, s általában a vallásokkal való viszonyban, nem tarthat igényt többé a kizárólagosságra. A Kongregáció érvelése grammra pontos, hol mond ellent az egyház alapvető tanításának. Hol esik „tévedésbe". Ratzinger nyelve higgadt, kristálytiszta, ám jogi teológiai próza. Mintapéldája annak, ahogyan az egyház beszédmódja nem analitikus. Érdekes dokumentum. Igazságai megfellebbezhetetlenek, Haight valóban másként értelmezi a kánont. A felfüggesztés indoklásának kristálytiszta felszíne alatt azonban ott lapulnak a Haightéhoz hasonló kérdések. Amit a dokumentum elítél, az nem más, mint önnön (az egyház) teológiai tudatalattija.

Szerencsém van, a jezsuita Haight kérdéses könyvét ki tudom venni a könyvtárból. S izgat, mert e szakterületen készül saját phd-m: mitől törvényszerű azokba a „csapdákba", kockázatokba belefutni, ahogy vele is történt. Haight, úgy tűnik, nem konkrét antropológiai-szekuláris modellel áll dialógusban. Julia Kristeva szemiotikus nyelvi modellje, mint a Felvilágosodás-projekt egyfajta szintézise, esetemben a különbséget jelenti. Haight munkája, amit eddig olvastam, izgalmas. Gyakorlatilag ugyanazokat a kérdéseket veti fel: a posztmodern kultúrával való dialógus égető fontosságát. Ám úgy tűnik, Haight elsősorban az egyház benső démonaival és elfojtásaival küzd. A teológiai felszínek alatti káosszal, ami fölött kristálytiszta mondatainkban járunk.

S csak a végére, a mai evangélium. Jézusé analitikus helyzet. S a helyzetből adódóan „analitikus konfrontáció." Szabadsága lenyűgöz. Kérdése, mint a sebész szikéje. Pontos, a legfontosabb pontok mentén mozog. Érdemes az előttet, az utánt is hozzáolvasni. „És miközben Jézus körüljárt a templomban, odamentek a főpapok, az írástudók és a vének, és így szóltak hozzá: „Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked a hatalmat arra, hogy ilyeneket tegyél?" Jézus így válaszolt nekik: „Én is kérdezek tőletek valamit, feleljetek rá, és megmondom nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket."(Mk 11,28-29) Visszakérdezni. Hogy épp a bennünk lévő elzárkózások helyén táruljon fel Isten országa, mint nyitott határ. Nyitott: mert meghívó középpontja van.

2011-03-05