Projekciók a szerelemről
Az egyetemen érdekes, kedves beszélgetés. Belefutok. Az egyik undergraduate lány lelkesen beszél barátnőjének a nyári esküvőről. Kötetlen helyzet. Muszáj belekérdeznem. A te vagy a húgod esküvője? Büszkén mondja, hogy az övé. S kiderül, öt éve ismeri a barátját, már három éve járnak együtt. Mikor korára kérdezek, elkomolyodva mondja. „Ténylegesen én már huszonegy vagyok." Annyira tiszta örömmel beszél, hogy muszáj kalapot emelni. Látszik, szerelemes, fülig. Itt az egyetemen ritkán futok bele ebbe a korosztályba, hát élvezem a beszélgetést. Máltai-angol család a lány, barátnője indiai, de Londonban született és nőtt fel.
Azért említem mindezt, mert egy egészen más korosztályból való barátommal épp a szerelemről beszélgettünk. Szakmájából adódóan pontos leírást ad, mi is történik a szerelemben. S érdekes hallgatni őt is, mitől a teljes és feltétel nélküli bizalom. Mondja, az ember kivetíti a benne lakozó „animát". A férfi önmaga „anima" női részét rávetíti a nőre, akivel természetesen esnek egybe benső képei és vágyai. Hibátlan, teljes, a legszebb a másik. S egy idő után, amikor a történet valóságos időben kibontakozik, megindul a „kivetítések visszavonása". Lassan az egyik fél kezdi felfedezni, hogy a másik is ember, hibái vannak, változásokban él. Hol fenn, hol lenn. Nagyon is emberi reakciókkal, időnként téves döntésekkel, s bizony, a másik is fáradékony lény. Ám ez így törvényszerű. Amikor a projekciókat teljesen visszavontuk, voltaképp akkor kezdődik az igazi szerelem. A szeretet idejében.
De vajon visszavonjuk-e projekcióinkat? Visszavonhatjuk-e valaha is, teljesen. Aligha. Néha megfigyelem, már idős korban lévő házastársakon. A férfi szemében továbbra is ott ül „valami". Amitől a nőt, akivel élt, mindenki másnál másabbnak látja. Mindenki másnál közelebbinek és ismerősebbnek. Ezeket a kapcsolatokat, szemeket, valami aura, különös felszín jelöli meg. Mintha a világon a szeretett, együtt hordozott másikat, egyetlenegy, csakis rájuk vonatkozó „szín" jelölné meg. Igen: ez a jó hasonlat. Az emberpárnak közös színe van. A közös történetnek van közös „színe".
A szerelem, tehát, nemcsak vakká (az átmeneti), de „színlátóvá" tesz. S valóban, a házastársak, elkoptatott a szó, de ismerik, ki-ismerik egymást. S valahol mégsem. Mert közöttük egy másik fajta „projekció" születik. Ami valahol, magunkban pillantva, a szív legmélyebb igénye. S panaszkodhatunk prózaiságáról, de épp az élet és az összetartozás e prózaisága az − ami legmélyebb tulajdonunk. Ami legmélyebb vágyunk.
Holnap kezdődik nagyböjt. S talán elgondolkodhatnék, a projekciók szerepéről az isten-kapcsolatokban. Valószínűleg meg is teszem. Hogyan változik az Istenhez való viszonyunk. De most időzni szeretnék a fenti gondolatnál. Isten látása vagy nem látása, most másodlagos. Csak annyi bizonyos, hogy ha van − márpedig az élet prózaisága a legfőbb istenérv, projekcióink apály-dagály váltakozása −, akkor abban a bizonyos „szemközötti térben" lakik, ahogyan a rég egymással lévők látják egymást. A szerelem, lehet, vakká tesz: de mindent alapoz.
2011-03-08
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése