A bűn alatti történetmondás

A bűn alatti történetmondás

A-év, hamvazószerda utáni Cs. (MTörv 30,15-20; Zs 1; Lk 9,22-25)

A hangsúly, nem volna szabad, hogy a „bűn" legyen. Bármennyire is ez jön át liturgikus szövegeinken. Sokkal inkább az ön- és istenismeret, amire a történetünkkel való szembenézés vezet. Tegnap említettem a „véres keresztábrázolás" és annak egyfajta „egyensúlyát", a „nyelvi" ábrázolást. Utóbbi abból indul ki, hogy a Kereszt „antropológiai tükörképünk." Történetet mond el. Mindabba enged bepillantást, ami mindennapjaink felszíne alatt feszül. S Isten esetében is: az Ő történetét mondja, valódi történetét. S nem azt a narcisztikus viszonyt, ahogy a Kereszthez viszonyulunk. S ezen az ikonon fontos, hogy közös történetet mondunk.

A „bűn" nem kényelmes téma. A kereszténységet világunkban nem teszi könnyen átadhatóvá. Talán, mert bűn témája egyszerűen dominál az üzenetben. Nem látjuk, de bennünket így lát a világ: moralizálás a bűnről és annak ellentétéről. S valami ok folytán, a keresztény igehirdetés, mintha fixálódna a „test" és bűn viszonyában. A katolicizmus, cölebsz papsága állapota kapcsán is, különösen érzékenyült (fixálódott) a bűn ilyen egyoldalú közelítésére. A „bűnre figyelünk", és közben nem tudja a személy valódi történetét elmondani.

A bűn soha nem csupán morális probléma, sokkal inkább, vagy azzal egyenrangúan: lélektani kérdés. A bűn mögötti történet a kulcs. Mert mögötte az ember jóságát találjuk. Aki folyamatos történetmondásra vágyik. Élete görcsök nélküli folyására. Így olvasok, érdeklődve, egy zsidó kommentárt a bűn kapcsán. Az „öntudatlanul" elkövetett bűn kérdésével foglalkozik. Ezt gondolom át a nagyböjti keresztény készület közegében.

„Ha egy lélek akaratlanul vétkezik és bűnt követ el, mutasson be engesztelő áldozatot, és megbocsátást nyer." (Lev 5,15) Hogyan lehet valaki felelős, amit nem szándékosan követett el? Az ʻIgnorantia juris non excusat', ʻa törvény nem ismerete nem mentesít' elve, vajon nem túlzóan kemény az emberrel?

A kommentár megjegyzi, hogy a fenti idézetben a nefesh, azaz a „lélek" szó szerepel, és nem a „személy". Miután a gondolkodás a lélekből, mint középpontból, születik, ezért használja a szentírás a „lelket"… Minden bűn (még ha akaratlanul is követték el) egy külön nyomot hagy a lelken, és a lélek csak akkor méltó, hogy a Teremtő fogadja, ha tiszta minden bűntől.'

S valóban, a vallások ősi meggyőződése, hogy a bűn attól függetlenül létezik, hogy elkövetője tud-e megtörténtéről. Megtisztelnénk lelkünket azzal, ha akkori is, ha valóban tudatlanok voltunk az elkövetett mulasztásról, de megvizsgálnánk: a szeretet milyen törvényét hágtuk át? Azaz: mit tehettünk volna helyesen?

Tényleg, létezik-e olyan, hogy „öntudatlan cselekedet"? Jonathan Sacks hívja fel rá a figyelmet, hogy Freud maga is kommentálta a fenti szakaszt. „Az öntudatlannak tűnő cselekedetek gyakran tudat alatti vágyakról és indítékokról árulkodnak… Az öntudatlan bűnök/mulasztások valami rendezetlenségre utalnak a bűnös lelkében. S ez az a tudatos énünk küszöbe mögött rejlő hiba az, amiért az engesztelő áldozatot bemutatják."

A nagyböjt iskolájában valami fontosat tanulunk meg önmagunkról: morális énünkről. Feltárul, ami fölött elsiklunk a napi rutinban. Benső morális rendszerünkben valami hiányzott, mert, amikor cselekedtünk, nem tekintettük „véteknek" (normatörésnek) amit tettünk. Vagy ami még rosszabb, egyáltalán nem törődtünk a következményekkel. Ez az életünk banalitása. A tény: hogy nem észleljük, hogy képességünk a szeretetre, hogyan kopik el. Észrevétlen marad, hogy a szeretés öröme, meggyöngül bennünk. Elhal az öröm, hogy vágyjuk a másik szeretetét felénk; s az öröm, hogy örülünk annak, ha a másik szeretve van. A szeretet élvezete, lelkis és testi öröme kopik meg. S végül szenvedélymentesen, és vétkesen ébredünk.

Nagyböjtben „felébresztjük lelkünket" az Úrban. A böjti készületben megtanuljuk az öntudatlan mulasztásokat is csaknem akkora súllyal kezelni, mint a tudatos bűnt. A gyakorló keresztények megtanulják komolyan venni, amit a gyónás bánatimájában ígérnek: „a bűnt és a bűnre vivő alkalmat kerülöm." Többet nem vétkezem.

Azokban az esetekben, amikor valakit akaratlanul bántottunk meg, a sértett fél könnyebben megbocsát. Istennel való kapcsolatunkban mi a helyzet? Az idézetben szereplő áldozat, hogyan vonatkozik e megbántásra? Istennek, technikai értelemben, bizonyosan nincs szüksége „külső tárgyra". „Áldozatra." Egyrészt nem tudjuk „visszafizetni" bűnünket. Másrészt ez semmi változást nem hoz létre „istenségében". Sem el nem vesz belőle, sem hozzá nem tesz. A bűnbánat aktusában, és a bocsánatkérésben, és annak külső kifejezésében: mi vagyunk azok, akik megváltozunk. A mi átváltozásunk döntő: nekünk van szükség „adni" és kifejezni, hogy számunkra élő viszonnyá lett, ami történt.

A bűnbánattartásban a döntő elem az adás. Az engesztelő adományban, lemondásban, ajándékot adunk Istennek önmagunkból. Valamit visszaadunk neki önmagunkból, önmagunkat, mint ajándékot. S ez így áll a személlyel szemben is, aki előtt mulasztásban állunk. Egymással bensőséges kapcsolatban élő „szeretők" számára ezért döntő, hogy ajándékot adjunk. A legkisebbet is, ami az adott pillanatban a legtöbbel felér. „Jó volt hallani a hangod", egy egyszerű telefonbeszélgetés végén. Az ajándékozás, mindennapi figyelmesség, és kedvesség, s ennek nagyra nőtt változata, az ünnep − folyamatos öntisztulás. S ami még fontosabb: folyamatos önismeret. A másik folyamatos megismerése. Hisz a távolságok csökkennek. Legbensőségesebb együttléteink: barátság, ünnep, szeretkezés, így mindig a legtisztább bocsánatkérés is. Be-bocsátás kérés a másik életében, és hálaadás, hogy benn lehetünk. Elfogadva. Így tapasztaljuk meg böjt, mint az élet örömét. Ajándékot adni, gyakran gazdagabbá tesz bennünket lélekben, mint ha mi kaptunk volna ajándékot. „Jobb adni, mint kapni."

S Isten, ön-ajándékozásunk viszonzásaként, megbocsát. Bizonyos értelemben, ő maga is gazdagabb válik. Mert te váltál gazdagabbá és többé. Ez Isten öröme. Idézetünkre visszatérve. Tehát, a mulasztás őszinte bevallása, társulva a „fizikai felajánlással" (a lemondás látható jele), elősegíti az emberi benső (az én) növekedését. A bűn súlya felemeltetik; és „tiszta értelem" adatik. S ez a benső derű. Szeretetbe öltőző értelmünk tisztán látása. S e tisztult retina találkozásra vár.

2011-03-10