A fürdőszobában, ritka pillanat télen, a virágok fényben úsznak. Közel hajolok hozzájuk. Az üveg belső mintázata tükröződik levelükön. Szép. Szép, mert megállított. A ház előtt magasodó új hat emeletes háztömbök nem látszanak, mert az üveg nem áttetsző. De ott vannak. Még nem adattak át. De néhány hónap múlva részei lesznek
London tülekedő, lüktető életének. Új lakók, családok, idősek, fiatalok, és gyerekek költöznek majd be.
A történelem egy lakótelepnyi része lesz itt. Egy új háztömb, lakónegyed, mint az iskoláskor tanév eleji friss lapú tankönyvei és füzetei. Új esély. A történelem új szegleteként új esély, hogy itt, kicsit, szebb legyen a világ. Az új kezdet, talán, a személyes életnek is új biztatás. Hogy lehet, talán, önmagunk fölé emelkedni. Levetni azt, ami levetkőzni való magunkból. Amihez árnyék, tévedés, út- és életvesztés tapadt. Élet-gyónás, de más, tágabb értelelemben „életgyónás", mint ahogyan a katolicizmus ismeri.
A történelem-fürdőszobám ablaka mögött, a vágyott fényben, töprenkedem. Kívülről, a még be nem lakott házak ablakából nem látszik (nem is látszhat, nincsenek még benn lakók, csak a munkások falai mögött), a könyv, amit délután olvastam. Épp a fényről szól. Endless Light, The Ancient Path of the Kabbalah to Love, Spiritual Growth, and Personal Power (szerző, David Aaron). Vékony könyvecske, egyszerű nyelven, komoly kérdésekről. Más „mindset", ahogy az angol mondaná, de mint modell, érdekes, amit a reinkarnációról mond. Ez az egyik opció, ami a halál után várhat az emberre. Az első kettő, a menny vagy a tisztulás, ereszkedő sorrendben, a harmadik lehetőség már „rosszabb." Itt a léleknek már annyi van a rovásán, hogy annak azon a kijelölt tisztulási idő sem segít, tehát „újra-kezd". A kabbala szerint azokra a lelkekre vár ez a visszaút, akik befejezetlenül hagytak dolgokat, valami fontosat nem fejeztek be az életben. A negyedik opció a lehető legrosszabb. Mégpedig azért, mert a lélek „beragad" a két világ között. Sem a mennybe nem léphet át, sem utóbbi váró-szobájába, a tisztulásba. Nincs kilépés (átlépés). Ez a horrorok horrorja.
Keresztényként, a reinkarnációban nem hiszek. De mint modell, végtelen értékes meglátás. Mert igenis van reinkarnáció, ha itt, ebben, a saját életünkben képzeljük el. Vissza-vettetünk egy előző helyzetbe. Előző hibás helyzetbe, megoldatlanságba, feloldatlanságba. S szüntelenül ismételgetjük a hibát, annak sebző helyzeteit. Hosszú időkön át. Talán mindvégig.
A fürdőszobában fényben fürdőző virág képe itt jön segítségül. Szükség van a kép pozitív erejére, mert az ablak mögötti történelem, ma épp ezt a fajta reinkarnációt éli. Mintha világunk beszorult volna, végleg, ismétlődő kényszereibe. „Ők igen, de én nem!" – lehetséges ez a helyzet? A kint, a nagytörténelem, ami a hírekben jön lehet, hogy beragadt a megváltatlanságba, de én nem. Különválhatnak-e, leválhatunk-e a külső történelem kényszereiről? Mennyire vagyunk részei? Elkülönül-e személyes életünk és a „kint?"
S ha itt bent, csak úgy, megjelenhet a szépség, mint a cserepesvirágot beborító fény – nemde ez az átváltozás a külső világhoz (nagytörténelemhez) is tartozik? A remény jele? Kezdete? Amit illő lenne visszahelyezni oda, a kintbe, hátha egy hajszálnyival megnyílhatnak a világok közötti lezárt kapuk? Nem tudom; de talán a ma esti reggae est, amit a Beaufort Parkban, a pubban szervezünk, választ hoz.
23.11.2023
Reggae Music and Potted Plants in Light
In the bathroom, a rare moment in winter, the flowers float in light. I lean in close to them. The internal pattern of the glass reflects on their leaves. Beautiful. Beautiful because it has stopped me. The new six-story apartment buildings rising in front of the house are not visible because the glass is not transparent. But they are there. They have not been handed over yet. But in a few months, they will become part of the bustling, pulsating life of London. New residents, families, the elderly, the young, and children will move in.
A portion of history will be here. A new apartment block, a residential area, like the freshly opened textbooks and notebooks at the beginning of the school year. A new chance. The new beginning, perhaps, a new encouragement for personal life as well. A chance, perhaps, to rise above ourselves. To shed what needs to be shed from ourselves. What is attached to us: shadows, mistakes, the losses of the path and life. Life confession, but in a broader sense, an "life confession" as Catholicism knows it.
Behind the window of my history-bathroom, in the desired light, I contemplate. From the outside, from the windows of the uninhabited houses (they cannot be seen, there are no residents yet, only workers behind the walls), the book I read this afternoon is not visible. It's about light. "Endless Light, The Ancient Path of the Kabbalah to Love, Spiritual Growth, and Personal Power" (author, David Aaron). A thin booklet, in simple language, about serious questions. A different mindset, as the English would say, but as a model, it's interesting what it says about reincarnation. This is one of the options that awaits a person after death. The first two, heaven or purification, descending in order, the third option is already "worse." In this case, the soul has so much on its record that the designated purification time does not help, so it "starts again." According to Kabbalah, this return awaits those souls who left things unfinished, did not finish something important in life. The fourth option is the worst possible. Namely, because the soul "gets stuck" between the two worlds. It cannot enter heaven, nor the waiting room, the purification. There is no exit (crossing over). This is the horror of horrors.
As a Christian, I do not believe in reincarnation. But as a model, it is an infinitely valuable insight. Because there is indeed reincarnation if we imagine it in our own lives. We are put back into a previous situation. Into a previously mistaken situation, an unsolved one, an unresolved one. And we repeat the mistake and its hurtful situations endlessly. For a long time. Perhaps forever.
The image of the flower bathing in light in the bathroom comes to the rescue here. The positive power of the image is needed because behind the window, history, today, is experiencing this kind of reincarnation. As if our world has become trapped, permanently, in the compulsions of repeating history. "They might have, but I don't!" – is this situation possible? The external history, which comes in the news, may have gotten stuck in unredeemedness, but not me. Can they separate, detach from the compulsions of external history? How much are we part of it? Will our personal life separate from the "outside?"
And if, in here, beauty can just appear, like the light covering the potted plant – isn't this transformation also related to the external world (to grand history)? A sign of hope? A beginning? Something that should be placed back out there, in case the gates between the worlds might open by a hair? I don't know, but perhaps the reggae night tonight, which we are organizing at the Beaufort Park, at the pub, will bring answers.
November 23, 2023
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése