2012. szeptember 9., vasárnap

A növekedés teológiája



A növekedés teológiája

Érdekes kifejezésre bukkanok. Az „egyháznövekedés teológiája” illetve az „egyházfogyás teológiája”, mint két stratégia. David Goodhew gondolatai a Durhami Cranmer Hall, St John’s College munkatársa. A szerkesztésében megjelent munka címe, Church Growth in Britain: 1980 to the Present (Ashgate).
S a töprengések szűkebb háttere. Ma az M1-en református istentisztelet közvetítés volt Böcsről. A Duna TV-n Czakó Gáborral a Beavatás sorozat, egy időben, Keresztelő János személye. Az első: szép, kívül-belül felújított templom. A településnek és egyházközségnek megtiszteltetés. Ami szembeötlik, nem is annyira az ismerős képsorok, a nagyon foghíjas padok, idősebb illetve felső-közép korosztállyal. A gyerekek hiánya ugrik ki. S mint annyiszor a vasárnapi istentiszteletek közvetítésén: rutinszerű gondolatok. Tiszteletből nem mondom, hogy elcsépelt gondolatok. Sokkal inkább, amit az arcok visszatükröznek. Alvó tekinteteink. S nem, nem a templomban ülő hívő a hibás: hisz ő csak a szövegre reagál. S egy vasárnapi istentisztelettől még csak forradalmat sem várunk el. De parányival több életet és izgalmat, igen.
Czakó Gábor elmélkedése egy kiállítóterem közönsége előtt. Tisztelem Czakó fáradhatatlan eltökéltségét. Kereszténységről beszélni ott, ahol, egyébként, alvó-hátráló-csendes templombensőink vannak. Kinyitja az ottani tért. Ám valahol, az érzésem az, hogy amit „paposan” elmond, inkább kritikája a prédikációknak. Nem nagy igény, de valahol, az átlag pap kéne hogy ezen a nívón megszólaljon. Pedig: Czakó Gábor is, egy más szempontból, alvó közönségnek beszél. Fiatalt, itt is, elvétve sem látni. A kamera persze rá-rámegy arcokra. El-elcsíp egy-egy megelevenedő gesztust, bólintást. Amikor Czakó tényleg érint és valamit kimond.
A két kép jelentősége, hogy a közösség, a tágabb Közösség, fájó alvását mondja ki. Lelkek, eszmék, így-úgy, de még működő közösségeink magára maradottságát. Nyoma sincs a szellemi frissességnek, a helyzeten túlmutató kérdéseknek. Ami egyszerre tűzne szóhegyre: felső-közép korosztályt, időset, és fiatalt.
S itt ötlik fel a „növekedés” és „fogyás”, mint én-kép. Növekedésben, vagy fogyásban látjuk-e magunkat. Azt hiszem, elhittük a világ alattunk hömpölygő tehetetlenségének, hogy az „egyházfogyás” szellemi képletében éljünk. Mintha a szekularizáció-tézis érvelése előtt mindenki, még ellenzői is letették volna a fegyvert. Szellemi zászlóikat. Elhisszük túlságosan is, hogy a mai világban természetes, hogy a hit, humán-műveltség kiszorul a szekularizáció sodrásában. Hogy a keresztény közösségek fogynak, adófizetők, hagyományos szerepek kiesnek. S törvényszerű, hogy ott tartunk, mint a böcsi templombenső-önmagunk.
Ám ez nincs így. Az a közösség növekszik, amelyben ez a növekedés „várt”. Azaz: szándékos, előkészület van rá. S ez, mindig, a helyzetről való őszinte beszéddel kezdődik. Mely gyökeréig, azaz, „válságról” szóló nyelvünkre kérdez rá. Még annál is többre: hogy milyen képletben gondolkodunk. „Növekedésben”, vagy „fogyásban”.
S David Goodhew egy-két gondolata, most közvetlenül szól. Az önmagukról növekedésben gondolkodó egyházak használják a kor „kereskedelmi útjait”. Azaz, templombelsőink és családjaink, lefordítják  az evangéliumot a nem egyházi közösségek, a külső környezet nyelvére. A „közvetített melankólia” magyarázata épp ez. Nem a fordításában élünk. Pedig, épp a fordítás tenne bennünket élővé és iránnyá.
S tovább tágul a kör, épp ezen a ponton. Nemde, a mindennapjainkat a reménytelenség poklaiban tartó közélet melankóliája is ugyanerre az okra mozdul? A szűkebb politikai érdekcsoportokban, „pártokban”, sincs meg az fordítás igénye.
S így következik be az, hogy a mára már adottság „pluralizmusokat” sem használjuk ki. Ha már adott a töredezettség és sokaság helyzete. Épp ez tenné fordításainkat valódi mélységűvé.
Igazi alázat, valódi realizmus, valódi félelemmentesség születne ebből. Mert a „melankólia”, az „egyházfogyás” soha nem végpont vagy belélegzendő közeg. Sokkal inkább elébünk húzódó, önmagunk vetette árnyék. A növekedés hiányának illúziója…

2012-09-09

Nincsenek megjegyzések: