[homilia] Homilia 92 - Fáj

In memoriam (Magyar hadifoglyok utolsó tiszteletadása
Szibériába indulás előtt )

Fáj

B-év, nagyböjt 5. hét, K. (Szám 21,4-9; Zs 101; Jn 8,21-30)

Jézus "programjának" forrása van. Amit tesz, annak külső hivatkozása van. Mintát követ, merít. Van egy külső tekintet, egy nézőpont, melyben osztozik. Kontroll? Nem hiszem. Egyszerűen a szeretet természete ez. Élő szervezetbe, eleven rendszerbe avatkozik be - ezért kéri az Atya figyelmét; csatlakozását. Környezetének vallási vezetőivel a vitában ezen a hitelesítő tekinteten van a hangsúly. A pozitív forráson, melyből merítve adni tud. Hitelesített, valódi életet, valódi szabadságot. "Sokat kellene még rólatok mondanom és ítélkeznem, de aki küldött engem, igaz, és én azt mondom el a világnak, amit tőle hallottam."

Igen, a szabadságnak és minden hiteles etikának mintája van. Szabadságunkat és szeretetünket mindig mintát követve sajátítjuk el; nem mi találjuk ki. Ez a zsidó-kereszténység alaptapasztalata. Nem elég ideálokat, nemes erkölcsi programokat és elveket megalkotunk. Hiába foglaljuk törvénybe, sulykoljuk közbeszédben. Az elvek és szép kívánalmak mint a papírrepülő. Ikarus zuhanása. A személy nem elégséges forrása erkölcsi rendszerének. Samuel Beckett darabjai figyelmeztetik humanista lelkesedésünket: az alany kimerülő lény. Erkölcsi kapacitása, beszédének tisztasága, akarata véges forrás. A "beszélő lény" (Lacan, Kristeva), a felvilágosodás önhivatkozó alanya nem tudja végigfutni az önmaga elé tűzött programot. Tájékozódása, energiája - erkölcsisége véges. Ezért más Jézus Krisztus cselekvése közöttünk. A szeretetnek - bár mindig szükségszerűen életünk keretein keresztül közvetített és abba testesülő - külső forrása van. "Azok nem értették meg, hogy az Atyáról beszélt nekik. Ezért Jézus így szólt: 'Amikor fölemelitek az Emberfiát, akkor megtudjátok majd, hogy én vagyok, és semmit sem teszek magamtól, hanem úgy mondom ezeket, amint az Atya tanított engem.'"

A gazdasági- és pénzügyi válság; s közéletünk immár állandó válsága elsősorban a viszonyítani és hagyományból meríteni tudás krízise - vagy megújulása. Energiáink, életbe vetett bizalmunk megújításának története. Jézus Krisztus hivatkozása épp humanitásunk legmélyebb kihívását tárja fel: e megújulás csakis a másikba vetett bizalmon keresztül lehetséges. Akaratunk megújításában: hogy jót akarok a másiknak. A közösség sebeire, lélektani traumáira és legyöngültségére odafigyelek. Mindent ez hitelesít. A diakónia, a gyógyítani akarás első ösztöne. "És aki küldött engem, velem van, nem hagyott magamra, mert mindenkor azt teszem, ami kedves előtte." Ezért nem tudok hinni, s nem is akarok teológiailag gyökértelen - önmagukból merítő - vezetőknek. Közélet és evangéliumi érzékenység (s most nem felekezeti vallásosságról beszélek) véglegesen kettészakadt. Nem tudom megfigyelted-e e nemtelen kormányváltás közepette: volt-e egyetlen egy hang is, mely felelősséget vállalt volna a totális gazdálkodási kudarcért? Ne feledjük, a gyűjtés évei gyűjtésre, felkészülésre voltak adva, a szűk mostani esztendők előtt. Egy nem csak a jelenben élő vezetés ezzel tisztában van. Ennek a parlamentnek a beszédmódja évek óta lélektelen és érzéketlen, narcisztikus beszéd. A fizetésből kijönni képtelen rétegektől való teljes elszakadást mutatják. Evangéliumi érzékenység nélkül, a reménytelenség karámjaiba terel elitünk. Ezek uraink. Bajnainak, Bokrosnak, stb., s az összes pártelnöknek egyetlen szóval kellett volna kezdenie a mai mondandóját: bocsánatot kérünk, amit tettünk. S innentől soha nem felejtem helyette a nyitó mondatot: "Fájni fog!" Soha nem volt a "harmadik magyar köztársaság" gyökértelensége, közönye és dilettantizmusa fájóbb és leplezetlenebb. Valahol, nagyon mélyen, megérdemeljük ezt a késő-kádári zuhanást. Uraink evengéliumtalan - örömhírtelen - nívóját. Valahol nagyon mélyen, egyek és bűnrészesek vagyunk közönyükkel; és vakságukkal. "Kinn a ligetben szól a zene/ A zsák a foltjával énekel/ Évek óta ugyanaz a banda/ Egy régen vége dalba kezd" (Bikini, Utcabál)

2009-03-30

Illusztráció, Bikini, Lassan szopogasd c. dala

http://www.youtube.com/watch?v=wNwcgFTVMb8&feature=related

Utcabál (Németh Alajos-Nagy Feró)

Nézzük a fénylő tüzijátékot

Ropogtatjuk a szotyolát

Sikoltozunk nagy örömünkben

Ha kihúznak minket a tombolán

Nagy a nyüzsgés a kondér körül

Ahol a fontos dolgok történnek

Bajban van, aki nem hozott zsákot

Csak nézi, hogy mindent elvisznek

Kinn a ligetben szól a zene

A zsák a foltjával énekel

Évek óta ugyanaz a banda

Egy régen vége dalba kezd

Mindannyian használtak lettünk

Levetett holmik, de sírni kár

Átver minket a tavaszi zsongás

Gondolatunk sem a régi már

Mindegy, most menjünk csak tovább

Az élet napos oldalán

Jön majd egy újabb délibáb

És minden évben utcabál

Kinn a ligetben szól a zene

A zsák a foltjával énekel

Évek óta ugyanaz a banda

Egy régen vége dalba kezd

Mindannyian használtak lettünk

Levetett holmik, de sírni kár

Átver minket a tavaszi zsongás

Gondolatunk sem a régi már

Mindegy, most menjünk csak tovább

Az élet napos oldalán

Jön majd egy újabb délibáb

És minden évben utcabál

[homilia] Szenvedélyes jelenében

Vajda Lajos, Lebegő házak feszülettel

"Szenvedélyes jelenében"

B-év, nagyböjt 5. hét, V. (Jer 31,31-34; Zs 50; Zsid 5,7-9; Jn 12,20-33)

A liturgikus év szó szerint jelenbe hozza, ahogyan Jézus Krisztus történeti szenvedése közeleg. Nagyböjt egész sodrása bevonni kíván bennünket a passió jelenébe. "Azok között, akik felzarándokoltak, hogy az ünnepen imádják az Istent, volt néhány görög is. Ezek Fülöphöz fordultak, aki a galileai Betszaidából származott, és kérték: 'Uram, látni szeretnénk Jézust.' Fülöp elment, és szólt Andrásnak. Aztán András és Fülöp odamentek és elmondták Jézusnak. (Jn 12,21-22) A "Passió jelene" a kulcs. A szó kettős értelmében, szenvedés és szenvedély, kíván bennünket a jelen átélésére tanítani. Jézus nagyheti szenvedése - s ennek már előszobájában vagyunk - a jelen órát tanít átélni. "Jézus ezt válaszolta: 'Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Emberfia.'" (Jn 12,23)A passióban, mint szeretetének jelenében, minden fontossá válik. Minden és mindenki konkrét: valóságosan itt van e Középponthoz képest. Minden esemény, személy, eszme, személyes mikrotörténet összeköttetik szeretetével. Jézus jelenében élni; jelenünkben teljesen itt élni azonban elsősorban a jelen átalakításának képességét jelenti. Aki benne él ebben a kegyelemben (s milyen szép a gratia-t Isten "szenvedélyes jeleneként" fordítanunk) - képes világát átalakítani; mert maga is átalakult. "Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre."(Jn 12,24-25) Átalakítatlan világ, megváltozatlan önmagunk és átváltozásunk között választhatunk. Színek, élmények, a felelősség szabadsága, a kiengesztelődni tudás - a szolgálat képessége a tét. "Aki nekem szolgál, az engem kövessen, s ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is." (Jn 12,26) Isten jelene katalizálja tartalmassá jelenünket, mely jelent egyébként épp magunk üresítettünk ki. A múltba és a jövőbe vonulunk, birtokolni és bebiztosítani akarjuk történetünket; csak éppen egymástól szigetelődünk el; s másik társunktól, a világtól. S magától Istentől, aki mindig a jelen pillanat messiási kapuján érkezik: "Aki nekem szolgál, azt megtiszteli az Atya." (Jn 12,26) Jézus ezen az érkezésen, s ezen a Közelségen rendül meg. 'Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem. Atyám, dicsőítsd meg nevedet!' Erre szózat hallatszott az égből: 'Megdicsőítettem és ezután is megdicsőítem.'" (Jn 12,27-28) Ezért, ahol szereteted jelenvalóvá válik, ott ténylegesen alakul a világ és életed. Szabadabbá lesz. Sőt, az Egész menete megváltozik.

2009-03-29

---

[homilia] Ruskin biztatása

Ruskin biztatása

B-év, nagyböjt 4. hét, Szo. (Jer 11,18-20; Zs 7; Jn 7,40-53)

A tegnapi szeles esők után mára tökéletes nyugalom üli meg a tájat. Azaz mégsem; vadászfegyver dörrenése némítja el egy-egy tompa pillanatra az ébredést. A táj ma ismét éles kontrasztba lép az evangéliummal. A bennünk lévő ős-félelmek archaikus kezelési mintái lepleződnek le. Az undort és elutasítást láthatjuk, ahogyan Jézust elvetik idegenként kora szellemi törzsfői. "Szakadás támadt miatta a nép közt" (Jn 7,43) Különös, de Jézus másságát fenyegetésként élik meg. Idegen ő, a közösség önazonosságát veszélyeztető "behatolás". "Némelyek már el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet." (Jn 7,44) Ilyen radikális elutasítást csak olyasvalaki provokál ki, aki legbenső határainkat és véglegesnek hitt válaszainkat érinti - új módon. Aki kérdésbe teszi status quo-inkat önmagunk előtt. Ez a kínos zavarodottság lepleződik le környezetében, minden szereplő részéről. "A szolgák is visszatértek a papokhoz és a farizeusokhoz. Ezek kérdőre vonták őket: 'Miért nem hoztátok magatokkal?' A szolgák mentegetőztek: 'Még soha sem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél.'" (Jn 7,45-46) Láthatjuk, amit a kristevai lélektan megmutat: identitásunk, e világban, kizárásokra épül. Személyes és csoportidentitást mindig valami vagy valaki kizárása által stabilizálunk. A háborúzó nemzetállamok, az etnikai feszültségek mutatják: a másikat "idegenné" tesszük, "fenyegetésként" kezeljük. E kizárás gyümölcseként jön létre az összetartozás, a szó szerinti ön-azonosság. Ez a menetelés a másikkal szemben, az "idegen" határainkon kívül tartása azután "üzemanyaga" lesz békétlen történetünknek. E primitív minták mentén élve szükség van a szüntelen ellenségképre. Egyszerűen muszáj a másik démonizálása; a határátlépő - mint esetünkben Jézus - kimutatása és célkeresztre tűzése. "Erre a farizeusok megkérdezték tőlük: 'Csak nem vezetett titeket is félre?'" (Jn 7,47)

Sajnos, magyarságunk - s mintaadó szellemi elitünk - a saját identitás stabilizálásának ezt a primitív módját választotta. Ami lelepleződik az archaikus "kirekesztve önazonosságot teremteni" programja mögött: az épp a gyökerek hiánya. Mindkét, vagy "mindnégy" oldalon. A legszomorúbb, hogy történelmi egyházakként magunk is csapódunk (vezetők, vezető politikusok); iszunk a vérből, az energiák illuzórikus felszabadulásából: erőt merítünk "a vallási, eszmei idegen" képzetéből. Nos, ettől nem evangéliumi a mi történetünk. Talán épp ezért nem a mienk; ettől kényszerpályás közéletünk. S nem is vezet sehová - hisz nem artikulálja Isten Országa örömét, s szabadító minőségét. A meghasonlás, és benső útvesztések negatív közege ez. "Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvényből." (Jn 7,49)

Kristeva racionális megoldása - miszerint ismerjük fel, hogy önnön félelmeinket vetítjük ki az "idegenbe", s így az "ellenség" valójában bennünk lakik -, sajnos, nem elég. Az ellenség, a "démon" újraképzése mindaddig folytatódik, amíg nem ismerjük fel: önmagunkkal szembeni, eredendő törésünket. Benső kapcsolatunk teljes önmagunkkal - mert a "én" mindig Istenhez való viszony (Kierkegaard) - szakadt meg. Önmagunktól szakadtunk idegenbe; saját, Istenben való másságunkat nem tudjuk elfogadni. A fenti vitatörténetet Jézus és a vallási vezetők között ezért elsősorban benső történetünkként olvasom. S valóban, e kipattant vita legbensőnkből érkezik. Törésünkből, és kiszakadásunkból a szent "Háromság" életéből. John Ruskin gyönyörű sorai adnak mégis biztatást, melyre idős barátom századelős könytárában bukkanok. "az ember elsötétült szívében, mégis, tükröződik az isteni értelem." (Híres festők munkáiról, 1855)

2009-03-27

---

What can you do with the new Windows Live? Find out

[homilia] Közvetített

Közvetített

B-év, nagyböjt 4. hét, Cs. (Kiv 32,7-14; Zs 105,19-23; Jn 5,31-47)

Elnézem a szitáló esőt a Savernake-erdő fölött. Ingó fasorok. A koronájuk mozog a fáradhatatlan szelekben. A törzsük, tövüknél, azonban szilárdan áll. Az embert megtanítja figyelni az itt és mostra az angol táj. A jelenben élni, teljesen - ez rohanó világunk kihívása. Az kert pázsitján a nárciszok. Az eső függönye, ahogyan beterít mindent. A növények, állatok, szélben rezgő ágak, és ázó bokrok mit sem törődnek a múlttal; nem aggódnak a jövőn. Értelem nélküli világuk mégis értelmes várakozás. Nekünk, embereknek kéne így megérkeznünk jelenünkbe. Itt lennünk. Imádságunkat is, észre sem vesszük, mennyire idejét veszített kultúránk szervezi. Tudunk-e imádkozni a jelenünkben? Tudsz-e itt és most szeretni? Talán a szekularizáció egyik kulcsa, s templomaink kiürüléséé, hogy nem a jelenben, nem a mostban imádkozunk. Elvágyódás, nosztalgikus kivonulás az ima, ahogyan tesszük? Mi magunk nyitunk meg egyfajta "űrt" azzal, hogy eltávozunk jelenünkből - "platonizáló" ima-szükségünkben? Nem tudom. Csupán azt érzem, hogy ezt a szakadást mostunk és az imádságba kivonulásunk között; érzi és tapasztalja a felnövekvő nemzedék. A jelenünkből való "kiájulásainkba" telepszik bele a szekularizáció, és a vallási közömbösség. Nem hisszük el, hogy az evangélium történelme a mostban van; a színek, ölelések, az étel, és a szolgálatok közvetlenségében. Isten országa nincs, és nem is lehet messzebb, mint lélegzetvételünk.

A közelségnek - Közelségének s közelségünknek - érzékét veszítettük el. A bűnbeesés történet épp azt mondja el, hogy azóta mennyire távolságokra hangolt értelemmel járunk. Ezért e távlatvesztés - az Istennel osztozott jelen elveszítése - a közege a Messiás evangéliumbeli szem elől tévesztésének. "Fürkészitek az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy örök életet találtok bennük. Bár éppen rólam tanúskodnak, mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen." (Jn 5,39-40) Nem merjük a mostban megélni Messiásunkat; olyan is világunk, amilyen. A szomorú a történetben az, hogy következményként, mi nem vagyunk jelen világunkban. Ezt foglalja össze Jézus ítélete: "Ismerlek benneteket, nincs meg bennetek az Isten szeretete" (Jn 5,42) Mostunkon, Messiásunkon kívül élve erőtlen és halovány emberi jelenlétünk; a világ gyakorlatilag nélkülünk sodródik. Így nézem, az evangéliumi időt - a mostot - megélő tájat. Összetartozásunk szálai, szolidaritás, az együttlét (haza) öröme itt születik meg, ha be tudunk lépni jelenünkbe. Amikor szüntelen itt-lét, elérhetőség vagyunk; s amikor az imádság tere szigorúan a konkrét embertárs fizikális vagy szellemi közelségében feszül. Mert a másik öröme és törékenysége - teljes jelenléte - megfigyelhető. Így éled át a katolicitás alaptanítását, mely ellen racionális öntudatunk berzenkedik: Isten mindig csak közvetítésen keresztül van jelen. S legtisztább ikonja a most; az ember-társ.

Saint Kathrines, Savernake Forest, 2009-03-26

---

Get news, entertainment and everything you care about at Live.com. Check it out!

[homilia] Megtestesülését szeretni

St. John's Church, Devizes - Szentély, normann-román stílus, 12. sz.

Megtestesülését szeretni

B-év, nagyböjt 4. hét, Cs./Március 25. Urunk megtestesülésének hírüladása (főünnep)

(Iz 7,10-14; Zs 39; Zsid 10,4-10; Lk 1,26-38)

Devizes templomának középkori szentélydíszítése szelíden, de biztosan megragadja a figyelmünket. A szentély hátsó falán futó oszlopsort csúcsos záródású ívek kötik össze. Tiszta ritmusban. Íveik azonban átfedik egymást. A két sor ívei átbújnak egymás alatt; kulcsolódnak. Ez kölcsönöz páratlan harmóniát a szentélynek: a befogadás légkörét. A kövek világos színe is e békevágyunkat mélyítik el. A lehetőséget, hogy "kemény" kő-világunk milyen átalakulásra képes. Az angyali üdvözlet ugyanezt a tiszta ritmust próbálja arcunkba írni. Először arcod benső szentélyfalára; megszületik-e először belül a "bizalom ornamentikája"? "Az angyal belépett hozzá és megszólította: 'Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.' E szavak hallatára Mária zavarba jött, és gondolkozni kezdett rajta, miféle köszöntés ez."(Lk 1,28-29) Lenyomatává tudunk-e lenni az angyali üdvözletnek? Meg tudjuk-e tapasztalni Isten "eroszát"? Ahogyan engedelmeskedik neki kő, emberi múlt, testi és lelki vágy; a kor barbársága alatt porladó mindennapi szeretetünk?

Mert az Annuntiatio az az erő, mely nélkül világunk élettelen. "Az angyal ezt mondta neki: "Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni." (Lk 1,30-31) Ez az "erosz" tényleg kultúránk és a mindennapi együttélés megújítója. Az a vágy, mely képes önmagunkon túlvezetni. Az angyali Üdvözlet éhséget tár fel a másikra és Istenre. Valós éhség ez, hogy individuumból személyek legyünk e vágyakozás - a rá mondott "Igen" - égetésében. Ez az a kegyelem/érosz, mely a nárcisztikus elszigeteltség világából rávezet az igazi szeretetre. Abba az örömbe, mely testestől-lelkestől átéli, hogy a másik személye részed lett; része új önmagadnak. A kinyílásnak ezt az ökonómiáját érdemes megfigyelned. Először homlokod, arcod másik oldalán. Ahogyan éhségünkben-vágyunkban, a másik érzéki örömén át megnyílunk Isten ügyének; világunkat nemesítő vállalkozásának. "Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége."(Lk 1,32-33) Mint a devizes-i szentélyben futó kettős ív; kéne ráhagyatkoznunk az "erosz" mindkét vágyakozására bennünk. Emberi életünk és Isten ügyének összekötésére. Az Üdvözlet párbeszéde azt tárja fel: ez igenis lehetséges. "Mária megkérdezte az angyalt: 'Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?' Az angyal ezt válaszolta és mondta neki: 'A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni.'" (Lk 1,34-35) Ezért kéne leszámolnunk a "deszexualizált/deerotizált", színtelen, szagtalan, vágytalan kereszténység "angyali" ideáljával. A kegyelem éppen hús-vér világunk hús-vér helyzeteibe szólít: alakítani szívünkön és szeretetünkön. Meddő rivalizációkból termékenységbe; a termékeny remény világába kell átjutnunk. S ha igazán szeretünk valakit, tudjuk-e bántani a másikat; sebezni világunkat? Kereszténységünk számára ezért nyugtalanító kihívás: Istent szeretjük, általában, és nem Megtestesülését.

Devizes-Marlborough, 2009-03-25

---

Get news, entertainment and everything you care about at Live.com. Check it out!

[homilia] Gyökerek

Kocsmaablak szódásüvegekkel (1991-)

Gyökerek

B-év, nagyböjt 4. hét, V. (2Krón 36,14-16.19-23; Zs 136; Ef 2,4-10; Jn 3,14-21)

Gyökerek. Vajon a posztmodern felbomló és szétesett közösségeinek világában hogyan tud szólni a gyökerekről a kereszt? Nézz szét, csak szűkebb környezetünkben. A "Magyar Gárda" például, elsősorban lélektani jelenség. Egy sebzett, immár hajszálgyökereiben szakadozó magyarság zsigeri mélyreakciója. Identitások válsága tör fel "töréseinkből." Több ez, mint "apákba fojtott érzések" (Bikini). Az iskolák és munkahelyek fegyelmének szétesése; a zsidózás; a cigányozás; a közéletben repkedő nyilak és lándzsák; a tőzsdék gerjesztett és gerjeszthető pánikja; s nem utolsó sorban közéletünk ravasz és váratlan kártyahúzásai - mind-mind a szerkezet, a benső gerinc hiányát leplezik le. Az erőből való beszéd mindig a benső struktúrák hiánya. A narcisztikus tülekedés világáé.

A gyökerekkel bíró ember és közösség ellenben "Nem kiált, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja, .nem lankad el, sem kedvét el nem veszti" (Iz 42,2-4) A gyökerek eme "ökonómiája" mögött az emberi lélek felfelé irányuló figyelmét látjuk. Nem leszegett tekintettel jár, a gyökerek hiányába belefájdultan. A gyökerekkel bíró közösség nem a reménytelenség kínjának fogja; üvöltésünk és valós fájdalmunk még nem teremt szabadságot. Ezért józanító és a már említett tülekedésünket megtorpantó esemény a "felemeltetés" hangja. "Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen őbenne." (Jn 3,14-15) Válságainkra enged valódi rálátást a kereszt; bepillantást a benne megnyitott kegyelem világa. Beláttatja útja vesztett hazátlanságunkat, hogy erőszakkal az elveszett (és általunk "elivott", eltivornyázott, elárult!) haza vissza nem szerezhető. Sőt, a régi sebzett, vagy hibásan megrakott alapokra rá nem építhető. (Azért ne felejtsük el, a történeti igazsághoz tartozik, hogy eladtuk a lelkünket a mammonnak; mi magunk vetettük oda prédául működő közösségeinket olcsó kényelemért, buborék-luxusért Kodály és Bartók országát.)

A kereszt mégis megkerülhetetlen feladatot fogalmaz meg. "Az embernek tartoznia kell valahová, kötődnie kell. Haza nélkül hontalan az ember, nem egyszerűen hontalan: gyökértelen. Gyökér nélkül pedig élettelen." (Korzenszky Richárd "Mi a magyar" c. brüsszeli előadásából) A kereszt ökonómiája hazatalálásunk forrását Isten radikális, húsvéti szeretetében jelöli meg. A honfoglalásnak ez az egyetlen lehetséges ősmintája. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3,16) Ennek a sebzésre is szeretettel válaszoló Szeretetnek a benső rendje szolgálhat mintául "újragerincesedésünkhöz." E programból teljesen merítve, tudjuk csupán a megalázottság és kiszolgáltatottság nemzeti sebeit - teremteni nem képes indulatait - "színeváltozásba" vonni; átalakítani. A Béke ökonómiája ez, mely a legdinamikusabb és legteremtőbb beszédmód: "Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ." (Jn 3,16-17) Jelen ítélkezéseinken nem alapulhat a jövő békessége. Meddőségünket lenne jó tudomásul vennünk; és elfogadnunk a Gyógyító programot: "Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá" (Jn 3,18) A gyökértelenség diktatúrája - a soha véget nem érő erőszak, és kirakatperek -, és a kegyelem/irgalom világa között választunk.

2009-03-21

---