[homilia] Másként a testről

Julia Kristeva, University of Westminster,
London 2008.

Másként a testről

B-év, húsvét 3. hét, P. (ApCsel 8,26-40; Zs 65; Jn 6,44-51)

A hírek a "test" megbetegedéséről szólnak. A globális felmelegedés tünetei, és most, a H1N1 influenza terjedése a testre irányítják a figyelmet. Pontosabban, saját "testünkhöz" fűződő viszonyunkra. Töprengek, vajon kultúránk nagy válságait, önbecsapó módon, nem választjuk-e gyanúsan külön önszeretetünktől? A globális klímaváltozás kapcsán okos magyarázatokat hallunk, mit kell(ene) tenni, hogy visszaszorítsuk az ember - "testünk" - ökológiai lábnyomát. Külsőségekben beszélünk, s újfent gazdasági - "testi" - dinamikákra bíznánk a helyzet orvoslását. Azokra az ipari és technológiai erőkre, melyek már belemartak a Földközösség kiszolgáltatott testébe, kényes ökológiai egyensúlyába. Vajon gondolunk-e arra, hogy a kapcsolódó, jelen gazdasági-pénzügyi válság is, önnön testünk meghosszabbítása lenne? Hogy köze lehet a szó szerint bensőnkben történtekhez? Julia Kristeva freudi modellje a "beszélő lényről", a személy krízisét mint a jelentés, azaz nyelvének válságát tárja fel. Nos, az ő "testi" válság-modelljét szeretném összekapcsolni külső válságainkkal. Meggyőződésem, hiányzó láncszem. Modellje a személy krízisén át bepillantást enged kultúránk benső ökonómiájába. A személy nárcisztikus krízise szerinte az, hogy a bennünk megjelenő drájv-késztetéseket, melyek a kultúra elvárásai szerint is formált vágyakba rendeződnek - nem tudjuk "ábrázolni", nyelvben kimondani. Ezeket a formátlan testi energiarobbanásokat, és fantáziákat nevezi Freud "halál drájvnak/halál ösztönnek". Ha nem sikerül ezeket működő nyelvben szublimálni, akkor a személyt maguk alá gyűrik agresszív "formátlan" fantáziái. S mintegy következményként, a társadalomban növekszik az erőszak; melynek végső pontja a gyilkosságig.

*

Soha nem értjük a nagy, külső válságokat, ha nem látjuk meg, hogyan gyökerezik mindez a fenti, működőképes nyelvünk elvesztésében. Önáltatás e fájó szembesülés nélkül "válságot kezelni." A gazdasági- és ökológiai válságnak ugyanis nemcsak elszenvedői, de aktív forrásai vagyunk. A túlfogyasztás, és a fogyasztóiság általában, narcisztikus önzésünket használja ki. Fixál bennünk egy nyelv előtti állapotot. A gazdasági növekedést azon az áron érjük el, hogy a személyt e "kultúra" narcisztikus sebezhetőségében; nyelvi befejezetlenségében tartja. Az egyén, mint fogyasztó, meg van fosztva funkcionális nyelvétől, az önkifejezéstől. Nem képes új jelentést adni életének, nem tudja megújítani megöröklött értékeit. Az ár keserves. Nem tudjuk megfogalmazni és megosztani sem benső élményeinket (krízis, öröm, vágyak); s az empátia eme hídján keresztül, tágabb környezetünk válságával sem tudunk együtt érezni. A világ nagy kihívásai mögött képtelen megújulni az ember.

Marx annak idején a társadalom válságát abban fogalmazta meg, hogy munkás kénytelen volt saját munkaerejét eladni a piacon, jóval olcsóbban, mint amennyit munkája ér; amit megtermel, az elvétetik tőle, mint profit. Kristeva modelljét teológiai érzékenységgel olvasva, Marx kritikájának kortárs továbbgondolását kaphatjuk. A személy kiszolgáltatottságának mélyebb dimenzióját érthetjük meg. Az ember ma nyelvi képességét adja el. Az önmagát, lehetőségeit újragondoló kifejezés lehetőségét; a kérdezés, a kritikus vizsgálódás képességét. Helyette elfogadja a "pótnyelvet": a fogyasztásban kapott narcisztikus kényeztetést, a mesterséges vágyakat, kész paneleket; szappanoperák, magazinok, show-műsorok előrágott közhelyeit. Lemond szabadságának utolsó "intim-teréről", a képzelet használatáról is. S innentől csak színleljük a teljességet. Színleljük a felelősséget. S nem is történik semmi: tovább zabáljuk a világot; és maradék emberi kapcsolatainkat. Nem tudunk kilépni az önmagunkra zárt nárcisztikus csapdából. S tettetjük a nyelvet is. Hazudjuk, hogy a felajánlott kulturális kód képes elmesélni történetünket. Beérjük a narcisztikus "képernyőkkel", ahelyett, hogy valódi "szimbolikus rendet"/ nyelvi kulturális védőernyőt "beszélnénk".

*

Nos, ezért lehet esélye a kereszténységnek. Természetesen nem neurotizáló formájának, mely maga is keserves árat fizetett narcisztikus biztonságáért. Egy bizonyos kereszténységnek, épp a fenti "testi drájvok" és vágyak elfojtásával sikerült, ahogy Kristeva mondja, kiölnie a kérdezés képességét, a kritikus gondolkodást. Ez a fajta kereszténység maga is kitermelte a maga narcisztikus, "nyelv előtti" megrekedéseit. A test elfojtásáért, a járatlan úton való gondolkodás kockázatának feladásáért cserébe felajánlotta a saját narcisztikus jutalomjátékait. A szembesületlen kérdések, "drájvrobbanások" helyett, a nyelv elfojtásaként, egyfajta "szado-mazochismussal" kompenzált. Tudom, kényelmetlen a freudi nyelv. Nos, ez a nárcisztikus kereszténység a Nyelv keresése helyett felajánlotta a "törvényesen kiélhető" agressziót: mások kizárását, és üldözését, mert más értékrendszert követnek; és a hatalmi pozíciókat, egyházon belüli előléptetési játszmákat; az elöljárónak való behordás, (fel)jelentgetés rendszerét; vagy a narcisztikus-elringató lelkiségeket. A katolicizmus, a szó teljes értelmében, mégis esély. Esély az igazság és önmagunk szenvedélyes keresésére és kérdésbetevésére - húsvét örömében. Ha elfogadjuk azt a nyelvet és látomást rólunk, amit a Feltámadás, mint szeretet felkínál, ki tudunk lépni a "mátrixból": a narcizmusunkon keresztül manipuláló egyetemes fogyasztóiságból. Akkor képesek leszünk arra a szó szerint ön-lemondásra, ami kivezet az esztelen túlfogyasztásból; s a Föld-közösség végre többet kap, mint amennyit felfalunk belőle. Az evangélium ebbe az "új énbe", új önazonosságba az Atyával hív meg. Érdemes kultúrád alapszövegeként végigolvasnod Jézus beszédét: "Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon."

2009-04-30

---

Invite your mail contacts to join your friends list with Windows Live Spaces. It's easy! Try it!

[homilia] Nem fog éhezni

Derkovits Gyula, Püspöksüveges önarckép (1920s)

Nem fog éhezni

B-év, húsvét, 3. hét, K. (ApCsel 7,51 - 8,1a; Zs 30; Jn 6,30-35)

Hitünk nyelvétől alapkövetelmény, hogy rugalmas és nyitott legyen. Ha saját vallásunkról való beszédünk „rideg” és rugalmatlan, nem nagyon alkalmas élő Isten-tapasztalat átadására. Természetesen, hitünk alapigazságait pontosan, és mindennapi változás nélkül őrizzük a Hitvallásban. Mégis, szükséges, hogy e hit keresztények által beszélt nyelve „használható” legyen a világból érkezők számára is. Azért is követelmény ez velünk szemben, mert egy olyan kultúrában élünk, amely minden ízében egykori keresztény alapokon nyugszik. Ezért lehetséges a „fordítás” elvileg szekularizált környezetben is. Lehetséges, és szükséges – még ha ez kihívás elé állítja is a hagyományos teológia nyelvét. S főként szeretetünket.

Először is azzal, hogy ne gondoljuk, hogy a vallási nyelvünk privát tulajdonunk lenne. Jézus küzdelme e nyelv megújításáért és egyetemessé tételéért ezt mutatja. A hit nyelve, s benne a teológia, Isten országára nyitott ablak; meghívás. Kell, hogy legyen olyan szeglete, amiben, s ez a kulcsszó, magára ismer minden ember. A mai evangéliumban ezzel ellentétes, a vallási nyelvet és élményt privatizáló mentalitás szólal meg: „Erre megkérdezték tőle: ‘Milyen jelet viszel végbe, hogy lássuk és higgyünk neked? Mit cselekszel?’” Ebből a bezártságból kell kilépni. S olyan nyelvet, és az együttélésnek olyan cselekedetekbeli közegét megteremteni, ahol az emberek testi-lelki vágyainak medret tudunk adni. Ahol az emberben ott feszülő agressziót, félelmeket, formátlan energiákat, mint ércet „bele lehet csorgatni a kereszténység olvasztókohójába.” Persze, ehhez élettel teli történetekre, energiáktól feszülő vágyakra kell, hogy találjon a kívülről érkező. Nem a kegyelmet szűk marokkal mérő kicsinyességre. „Jézus ezt válaszolta: ‘Bizony, bizony mondom nektek: Nem Mózes adta nektek az égből való kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le, és életet ad a világnak.’” Tágasság, igen, ez a jó szó: tágasságra van szükségünk; a szabadság élményére. A tét, valóban az, hogy a mai ember a keresztény történetben felismerje végül saját történetét. Az a fajta „teológiai nyelv”, amely nem klisékből, jó és rossz banális leegyszerűsítéséből áll. Mert a teológiának ez a fajta „üresjárata” nyugtalanító történeti lecke. Csak csendben kérdezem, hogy az európai „platonizáló”, a testi-pszichés lét nagy kérdéseit fokozatosan félretoló lelkiségi nyelvünk mögött mit találunk? Miközben személyfogalmunkat, kegyelemtanunkat már-már angyali tisztaságig desztilláltuk; lehetetlen nem észrevenni a sokkoló kontrasztot. Ahogyan az európai kereszténység hódító, kolonizáló, sőt, rabszolgatartó imperializmussá nőt. Vagy kontinensünk évezredes benső háborúi, pl. Ez, bármennyire szépítjük, „angyali” nyelvünk következménye is. Az európai ember a „freudi testen” át feltörő agressziót egyre kevésbé tudta vallása narratívájába írni; elsősorban, még a keresztény egység idején is, belső nyelvi akadály miatt. Nincs mit szépíteni, bezárkózó teológiánk nem tudott „screen”-né válni, valódi kulturális ernyővé. Mellyel azonosulva, arra-abba beleírva „energia kitöréseinket” és nyugtalanító fantáziáinkat – szublimálódik, teremtő kultúrává változik máskülönben erőszakos menetelésünk; és sodródásunk. Így kéne, e nyelvi útvesztésünk fényében újragondolni az egyház és kultúra közötti törések történetét. A nyelvi szakadékot, ami teológia és kortárs gondolkodás között húzódik. Ezért kell Jézus élő nyelvéből kérnünk, mely „éhségünkre és szomjunkra” választ adni képes, tápláló nyelv. „Ekkor azt mondták neki: ,,Uram, mindenkor add nekünk ezt a kenyeret!'' Jézus azt felelte nekik: ,,Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.”

2009-04-28

---

[homilia] Új képeket

Vajda lajos, Maszkos ikon

Új képeket

B-év, húsvét 3. hét, V. (ApCsel 3,13-15.17-19; Zs 4; 1Jn 2,1-5a; Lk 24,35-48)

Érdemes felidéznünk az ismerős képet: a kisgyerek fáradhatatlan kérdezését. „Miért?” A felnőtt ember pontosan érzi a kicsik „izgatottságát”. Érezzük, ahogyan a gyermek a játék örömében, még szülei teljes szeretetében izzik, tisztán, a valósággal szembeni biztonság élményében: így kérdez. Tisztán, egyként ragaszkodva igazsághoz és hozzánk: „miért?” S ha visszaemlékszel, amikor a kisgyereknek válaszoltál, azért voltál te is fáradhatatlanul türelmes a válaszadásban – mert megnyitott a kis kérdező. Felébresztette, megérintette benned a kérdezőt, a te egykori kérdezéseidnek az élményét. Legintenzívebb emlékünkként, ez mindannyiunkban bennünk marad, mint az élet első, és legfontosabb léptei a „mindenségben”. S érzed, és a gyereknek adott türelmes válaszodban köszönöd meg, hogy ezt az életet, és ezt a sétát védened kell; vezetned. Ahogyan téged is vezettek, képek tengerén át, a valóságba.

Hogy miért idézem mindezt? Az Istenkép születése miatt; a képzelet működése miatt, hogy a „helyes képekkel” gyógyíthassuk kultúránk elszegényedett képzeletét. A teológia s a vallásos tapasztalat számára az Istenről alkotott képünk a központi probléma. Istenképünk minősége és hitelessége. Bizonyos értelemben, a teológia vagy a lelkiség a vallásos képzelet „hiperaktivitása”. Képet fogalmazunk meg Istenről, „leképezzük”. Mint a kérdező gyermek, istenképünket azáltal őrizzük meg élőnek, hogy folyamatosan felülvizsgáljuk „projekcióinkat” tudatunk vetítőernyőjén. Szüntelenül különválasztjuk és egybevetjük az önérdekeink lencséjén át vetített istenképünket élő Szeretetével, melyet, mint „kegyelem” tapasztalunk meg. E keresztény kapcsolat a Képpel, az Ikonnal rendkívüli jelentőségű, ha a képek általi sebezhetőségünket tekintjük posztmodern kultúránkban. A „beszélő lény”, Julia Kristeva szerint a „képek csábításán” keresztül sebezhető leginkább. A posztmodern a „látványosság társadalma”, ahol az előre elkészített, agresszíven ömlő képek meggátolják a képzelet működését. A pszichés fantázia-ábrázolás, épp e képesség elsorvadása miatt, lehetetlenné válik. A képi „közhelyek” e terrorja (pl. szappanoperák előrágott sablonjai), mint a teremtő képzelet – s végeredményünkben szabadságunk – totális hiánya a személy végső elcsábítását kockáztatja. Azaz, a személy teljes, Beckettnél megfigyelt kimerülését és zsákutcáját.

Itt képes a kereszténység egyfajta „nagypénteki párbeszédben” a képeknek való „ellentmondás” sajátos, teológiai módját adni. A fogyasztóiság csillogó varázsa igenis megtörhető azokkal az élő képekkel (teremtő fantáziákkal), melyek a kérdező személy és Isten találkozásából fakadnak. A keresztény küzdelem a hiteles, benső istenképért – meggyőződésem –, megkerülhetetlen forrása lesz a társadalom erkölcsi képzeletének megújításában. Hisz épp a keresztény szimbólumok azok, melyek képesek behatolni és párbeszédbe lépni kultúránk kiüresedett „tükör-képeivel”; melyek eredetileg bennünket kívántak láttatni. A nagypénteki passió és húsvét szimbólumai azt a sajátos „képi” nyelvet kínálják, melyek képesek feltölteni kiüresedett kulturális és etikai „képernyőinket”. E benső látomások, a hit élő képei a reflektáló értelmet az értelem, a jelentés megtalálása felé űzik. A „megjelenítés” bele van írva a kereszténység húsvéti Feltámadás-tapasztalatába. Ez az az erő, mely képes leválasztani bennünket a fogyasztói képzelgésekből. Ezt az utat járjuk be az evangélium kezdő és a záró képe között; nyelvünk születését. S kérdezzük csak meg: hogyan történik ez velünk? Vagy, hogyan él velünk Krisztus, minden pillanatban, miközben mégsem vesszük észre őt? Hogy lehetségese-ez? Vajon miért? „Megrémültek és féltek, mert azt hitték, hogy szellemet látnak.” – „Mivel örömükben még mindig nem hittek, és csak csodálkoztak, azt mondta nekik: ,,Van itt valami ennivalótok?'' Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette, és a szemük láttára evett belőle.”

2009-04-26

---

What can you do with the new Windows Live? Find out

[homilia] Mátrix - Gomblyukakban virág helyett lóhere

15. James Irwin, az Apollo-15 holdkompjának pilótája az amerikai zászlónak tiszteleg
a Hadley-Appenine leszállóhelyen

Mátrix

B-év, húsvét 2. hét, Cs. (ApCsel 5,27-33; Zs 33; Jn 3,31-36)

Isten szabadító szava meg fog érkezni, minden sűrű ködön át. „Aki felülről jön, fölötte van mindenkinek." Csak ki kéne valahogyan látnunk, ha csak egy pillanatra is, világunkból. S ez a kihívás. Mert tagadhatatlan, hogy nem látjuk zártságát; ahogyan „befelé" fordít. Földre szegett tekintettel. „Aki a földről való, az földi, és a földről beszél." S nem tudom, hogy a gazdasági válság következményei valóban egyfajta kijózanodásra vezetnek-e? Tisztába jövünk-e kultúránk bezártságának a természetével? Hiszen elvileg, józanodás és veszély idején, ösztönösen az emberi kötődésekre; rég nem ápolt kapcsolatainkra; a szeretetre kéne figyelnünk. Magától sosem történik meg a csoda. Útjaink kritikus felülvizsgálása nélkül, mely mindig erőfeszítés, nem fog menni. Már maga a kijelentésre figyelnünk, tekintetünk „mondaton tartása" is erőnket próbálja: „Aki a mennyből jön, feljebb való mindenkinél." Belezsibbadunk. S nincs is ezen csodálkozni való. János evangéliumának soraiban, lelkünkre beszél az Isten. Bizalmat, s kitartást kér szavai – érkezése – iránt. S egyben éppily fajsúlyos szembesülést kultúránkkal. Ám fontos megfigyelnünk, hogyan kéri ezt tőlünk az Isten. Arra hív, hogy válságban lévő kultúránkat reményben lássuk. Szeretetben; mert ez adja a legpontosabb diagnózist. Nem baj, ha meghasonlunk azzal, amiből érkeztünk. A leválni tudás e krízisről döntő. Ám muszáj, hogy az evilág, világod maradjon. Muszáj, hogy közted és a világ között beköszöntött kritikus távolságot szereteted töltse ki: gyógyulást kérni és vinni. „Arról tanúskodik, amit látott és hallott, de a tanúságát senki sem fogadja el. Aki elfogadja tanúságát, az igazolja, hogy Isten igazmondó."

Nos, milyennek látjuk meg a világunkat? Először azt tárja fel a Lélek, hogy sebesült kultúránk kétségbeesetten próbál új „értelmet" teremteni önmagából. Megkísérli, hogy „identitásait" megújítsa. Világunk pörög. Próbálja minduntalan felizzítani a gazdaságot, a piacokat, és a fogyasztást. Háborúkat, vagy hangos válságokat termel; hírekkel bombázza önmagát. S mindezt azért, hogy megerősítse önazonosságát – önmaga által. Azonban ez illuzórikus „öntudat." Samuel Beckett alakjainál figyelhetjük meg ugyanezeket a „dubletteket". Szereplői monológokat mondanak, végtelenül – s saját hangjuknak ők a hallgatói. A „visszhanggal" beérik, mert énjük megerősítéseként élik át. Ez az ön-izgatás a fogyasztás „értelme." Kétségbeesett visszaigazolást szeretnénk kapni arról, hogy vagyunk: érzünk, bőrön, gyomorban, szemmel. Megerősítést vágyunk, narcisztikus módon, hogy ez a mi életünk; teljes élet. Isten beszéde érteti meg velünk, hogy ez a kultúra mennyire autizmusban él. Örömünket, izgalmunkat leljük egy „nyelvben", a képek világában – amely megrekedt, valahol félúton, a testi izgalmak és az emberi szó között. Inkább lázas izgatottságság, semmint gondolatok. Isten nyelve, mely az emberi nyelvet tükrözi, ellenben folyékony, és folyamatos beszéd.„Mert akit Isten küldött, az az Isten igéit mondja, ő ugyanis a Lelket nem mértékkel adja." A szeretet, melynek természete, hogy kimondjuk – megosztjuk és megvalljuk –, lehetetlenné válik, ha nem fejezzük ki. Ez a kilépés tétje autizmusban rekedt posztmodern világból. „Az Atya szereti a Fiút, és mindent az ő kezébe adott. Aki a Fiúban hisz, annak örök élete van, aki pedig nem hisz a Fiúban, nem látja meg az életet, hanem Isten haragja marad rajta." „Isten haragja", olvasatomban, elsősorban annak az ön-agressziónak a visszatükröződése, ami kultúránkban, épp fals önmegerősítésein át, egyre halmozódik. Mely erőszak tovább némítja a még beszélő, és működő közösségeket – beleértve a Földközösség ökológiai egyensúlyát –, s a személyt; a csak e kultúra epicentrumára figyelni képes embert. Húsvét vonzása, azonban, megmagyarázhatatlan, de kiléptet „a Mátrixból".

2009-04-23

Bikini Lóhere c. dal, http://www.youtube.com/watch?v=7WcexD_MndM

Gyógyító megbocsátás, törések helyére

Gyógyító megbocsátás

B-év, húsvét 2. hét, Sze. (ApCsel 5,17-26; Zs 33; Jn 3,16-21)

Ha van szép és gyógyító beszéd, akkor ez az, amit most Jézus kimond. S mit sem számít az, hogy a Nikodémusnak mondott szavai egybefonódnak János evangélista értelmezésével; megélt élményével e szavakról. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ." A megbocsátás gyógyítani tud. Kinyilatkoztatott "tudása" ez a kereszténységnek, hisz megtapasztalta a bűnbocsánatot. Átélte azt az odafigyelést, és meghallgatást, amit az Atyától kapott: Jézust azért küldte, hogy meghallgassa a világot. Hogy értelmet adjon a magunkban hordozott töréseknek; hogy megtanuljuk néven nevezni az ő szeretetén át, ami belülről sebez. A katolicizmusban a gyónás gyakorlata - minden nárcisztikus torzulása ellenére pap és hívő részéről (önszeretet és gőg, a hatalom- és kontroll igénye "énképünk" felett) -, legelemibb emberi szükségünket tárja fel. A ráhagyatkozás vágyát arra, ahogyan Isten elmondja történetünket, úgy, hogy saját élettörténetét ajánlja fel azonosulásra. S különös módon, épp azért, mert közös történet ez, azonosulni tudunk vele. A hit lényege épp ez az azonosulni tudás Isten történetével közöttünk. Azonosulni tudunk saját életünkkel; néven tudjuk nevezni életünk fordulópontjait; nevet tudunk adni bűnnek és jóságnak, elmulasztott és kihasznált pillanatoknak. A hit így az elmondani, a megosztani akarás gesztusa bennünk: össze akarom kötni életem az engem egyedül visszatükrözni, néven nevezni képes Másikkal; szeretetével. E képesség, és élmény nélkül teher alatt élünk. Törvényszerűen a múlt súlytalan , ám bármelyik pillanatban elnehezülhető tonnái alatt görnyedünk. Mert nem találunk kiutat önmagunkból; nem tudunk értelmet adni múltunk kulcseseményeinek. Az ítélet így benső teher, belső szenvedés az "eltitkolttól", erőinket leszívó és emésztő névtelenség. "Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében." A megbocsátás felszabadulásunk és egy új élet kezdete bennünk. Leveszi rólunk a múló idő terhét. A megbocsátás, épp azért, mert meghallgatás, felfüggeszti az ítélkezést és az időt. Isten vagy a másik személy szeretete értelmez bennünket, mely értelmet ad az odáig bennünk névtelenül hordozott szenvedésnek. Felfüggeszti a büntetés és a tartozás egyenlőtlen, a másikat alávető rendjét. S bekövetkezik a csoda. A bennünk lévő bűn, mint befejezetlenségünk emelkedik a felszínre; mint a bennünket meghallgató szeretet hiánya. Mint társtalanság, mint valós szeretetkapcsolatunk - Meghallgatónk - hiánya. Ám, ami a megbocsátás lényege, a "bűn" épp azt hozza felszínre bennünk, hogy mi magunk is képtelenek vagyunk ilyen önzetlen Meghallgatójává lenni a másiknak. A megbocsátás élménye (Istentől, embertől) épp erre az elsődleges szerepünkre szabadít fel, hogy figyelni és meghallgatni tudjuk a másik -szeretetünk nélkül - ugyanúgy elnehezülő történetét. A kihívás az, hogy megmagyarázhatatlan módon, Istennek is szüksége van figyelmünkre; a Megtestesülés óta érzi és igényli szeretetünket - hisz ez ad értelmet kinyilatkoztatásának; önfeltárásának. Közös történet ez; közös önajándékozás, ha úgy tetszik. "De aki az igazságot cselekszi, a világosságra megy, hogy nyilvánosságra jussanak tettei, mert Istenben cselekedte azokat."

2009-04-21

Illusztráció: D. Nagy és a Frakció, Exodus (1994) (2006) http://www.rolls.hu/tv/exodus/exodus.html

---