[homilia] Amit a gyökerek tartanak

Kertész Imre és Schweitzer József ny. főrabbi (beszélgetés)

Amit a gyökerek tartanak

B-év, 26. hét, Cs. (Neh 8,1-4a.5-6.7b-12; Zs 18,8-11; Lk 10,1-12)

Ma reggelinél érdekes fordulat. Az ablak alatt a Cromwell Road zaja. Beindul a városi csúcsforgalom. Az utca nyüzsgése és a diákotthon reggeli útra kelése békés kontraszt. Egy idősebb vendégelőadó, valamelyik konferenciára érkezett, ül asztalunkhoz. Beszélgetés erről-arról, ki hol, mit tanul. Idegen nyelvek. Főleg a franciáról beszélünk. Fiatal egyetemisták az asztalnál. Szlovén, francia, német, és olasz fiatalok. Az idősebb nő váratlanul a politikára tereli a szót. Szava egyszerre mellbevágott. „Túl sok a zsidó a politikában. Nem tetszik, hogy egyre több zsidó tűnik fel a politikusaink körül tanácsadóként. Mindenütt ott vannak." S lovallja magát bele. A beszélgetés valahol megzökkent ezzel. Bennem egész biztosan. „Nem hiszem, hogy így van. S nem hiszem, hogy ez így problémát kéne, hogy jelentsen" ‒ jegyezem meg. „De én igen. Te zsidó vagy?" „Igen, az vagyok", felelem. Persze, így a történteknek tétje lesz, hirtelen. A nő olasz, és katolikus. Épp úgy, mint én. Ezt a szakadékot, ezen a reggelen, már nem lehet meg nem történtté tenni. Hosszú, kettétört csend. „Nem vagyok rasszista. De támogatom a faji tisztaságot. Az etnikumok maradjanak meg tisztán. A maguk különbözőségében. Tudják, a kulturális sokszínűség érték. Nem jó, ha keverednek." Nyilván, ez egy másik történet. A gyökereknél azonban ugyanazok az archaikus ösztönök. Fóbiák, negatív indulatok.

Ez a jelenség hazulról már ismerős. Különös fóbiák ezek. A zsidók elleni ellenérzés, paradox, de egy olyan országban erősebb, mint a háború előtt, ahol gyakorlatilag nem is találkoznak zsidó emberrel. És nem lehet az emberek fejéből kiverni a bűnbakképzés vírusát. Időnként az a benyomásom, hogy a látens antiszemitizmus mintha árnyékként kísérné a „hétköznapi" katolicizmusunkat. Megmagyarázhatatlan. És elfogadhatatlan. Emberek naponta isszák, eszik Jézus vérét; tisztelik anyját ‒ s mindkettő a zsidó vallás s nép gyermeke. Nos, ebben a gyökerek vállalni nem tudásában látom a mi kis „rezidens" vallási közömbösségünket. Jelen van a hétköznapi vallásosságban, mindennapi rutin-keresztény tudatban egyfajta vákuum. Hiátus, szakadás. S ez a „törés" beszédes. Mintha valami nem lenne folyamatos az embereken hitük alapjaival. Nem is tudom ezt most pontosan megfogalmazni. Valami élő áramlás kell, hogy hiányozzon ott, ahol látens vagy nyílt antiszemitizmus jelen van. Az antiszemitizmus mindig az élő hit hiányát leplezi le. Minden más magyarázkodás. Annak ellenére, hogy a kérdés marad: honnan szivárog ez be vallásos tudatokba? Hogyan hagyományozódik át?

Pedig az egyház liturgikus emlékezete bölcs. A zsinat utáni egyház mélyről mer meríteni; számára hitünk ószövetségi kútja élő víz. Gyógyító közelséggé teszi hitünk gyökereit. Talán a legünnepélyesebb, legmegrendítőbb esemény ez a Szentírásban, ahogy Ezdrás felolvassa a fogságból visszatért népnek a Tórát. „Fölolvasta azt a Vizi-kapu előtt levő téren virradattól délig, azok előtt a férfiak és nők előtt, akik meg tudták azt érteni. Az egész nép figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet. …Szakaszokra osztva olvasták a könyvet, Isten törvényét, és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat. Akkor Nehemiás királyi helytartó és az írástudó Ezdrás pap meg a léviták, akik magyaráztak a népnek, így szóltak az egész néphez: Az ÚRnak, a ti Isteneteknek szent napja ez. Ne gyászoljatok, és ne sírjatok! Ugyanis az egész nép sírt, amikor hallgatta a törvény szavait." (Neh 8,3.8-9) A zsoltáros is a gyökereink iránti bizalomra tanít; hisz Jézus küldetése is a Tóra iránti lángoló szeretetből született. Szó szerint gyógyít ez az Istenben osztozott bizalom. „Szeplőtelen az Úr törvénye, felüdíti a lelket, az Úr rendelete megbízható, bölcsességet ad a kisdedeknek. Egyenesek az Úr végzései, vidámmá teszik a szívet, világos az Úr parancsa, felvilágosítja a szemet. Az Úr félelme tiszta, örökkön-örökké megmarad, igazak az Úr ítéletei, egytől-egyig igazságosak. Kívánatosabbak az aranynál, és megannyi drágakőnél, édesebbek a méznél, meg a csepegő lépes méznél."(Zs 18) Azért idéztem hosszabban, mert ezekre az alapokra épül Jézus küldetése, és a tanítványok kiküldése. „Ezek után az Úr kiválasztott más hetvenkettőt, és elküldte őket kettesével maga előtt minden városba és helységbe, ahova menni készült. Azt mondta nekik: ,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek!" (Lk 10,1-3) S ez lenne a katolicizmus lényege: bizalmat ébreszteni önnön gyökerei iránt; s azon szó szerint élet-igazságai iránt, melyet e Gyökerek tartanak.

2009-09-30

[homilia] Másként a szülőföldről

Drezda, 1945. február 13-14.

Másként a szülőföldről

B-év, 26. hét, Sze. (Neh 2,1-8; Zs 136; Lk 9,57-62)

Még szeretnék időzni az angyal-témánál. Talán sikerül elmondanom, ami a tegnapi ünnepről még ide kívánkozik. Nos, az „angyal" szó elmondja azt is, ami hiány gondolkodásunkban. Most elsősorban a hívő gondolkodásra gondolok. A kereszténységet gyakran éri a vád, nem alaptalanul, hogy „idealizál". Elvont, szép, magasztosan tiszta Istenképet szerkeszt; úgy, hogy nem veszi észre a határt, mikor tesz erőszakot hús-vér Istenén. S e képbe aztán belevetíti, egyfajta viktoriánus prűdséggel „desztillált" testiségét. Az „angyal" azonban nem értelmünk által kontrollálható tartomány. Paradoxon, bár testetlen lények, mégis hús-vér testiségünktől elválaszthatatlanok. Az „angyal" szóban kifakad az, amit megbélyegzünk magunkban, ami elől menekül (évszázadok óta) az európai kereszténység. Épp ezek a szellemi angyalok mondják ki: nem tagadható el sem tudatalattink; sem testünk, a biológiai test, mely vágyaink központja. Azé a freudi vágyé, mely libidinális szükségszerűséggel vágyakozik az azonosulásra; a másikkal. A kereszténység máig adós szembenézni a benne kavargó anyaggal és drájvokkal; sőt, az ezekből összeálló szenvedéllyel. (Mely szenvedély egyébként mindig pre-szimbolikus, már megkezdett jelentés, „elő-nyelv.") Azaz: e „passió" épp attól emberi, hogy képes emberségben kiteljesedni. Nyelvként. A szeretet épp bestialitásunkat is befogadni képes nyelveként.

Azt látom, hogy teológiai, templomi nyelvünk még fél „megtestesülésünktől." S az, amikor „angyalt játszunk" önmagunk előtt; a hús-vér drámáját eltagadva, ez nem pusztán hiteltelen; de félelmet kelt a világban. Bizony, a keresztény ember, sőt, egyfajta kereszténység maga válhat félelmetes, „negatív angyallá." Nos, amikor félünk (hús-vér) világunktól; s ez a hús-vér (önmagát a maga módjain) szintén sebző világ pedig tőlünk fél: ez az igazi meddő helyzet. Nagyjából ez a szekularizálódó magyar társadalom és az egyházi kultúra viszonya. Sebző világ ez. Szolidaritásunkat sebzi meg, minden oldalon.

Az Angyal, s ez már a történelem angyala, bár lélek, mégis, a legintenzívebb örvénylés belül. Eleven „vérkörei" vannak, Isten jelenlétéből szőve. Talán nem is kéne idézőjelbe tenni ezeket a vérköröket, hisz Istent és az embert kötik össze. Nem véletlenül nevezi az ortodox liturgia „Istenben izzó tüzes parazsaknak" őket; és emberekbe átplántált izzás ez. Ezért fontos keresztényekként a tudatalattit/testet mélységesen komolyan venni. Megtanulnunk vele és benne élni. Hisz Isten mélységeit az sejtheti meg, aki meg tud rendülni embersége drámájától. Az győzheti le a fogság idejét; melyben időről-időre élünk.

„Ott ültünk Babilon folyóvizei mellett, és sírtunk, amikor Sionra gondoltunk. A fűzfákra akasztottuk ott hangszereinket, mert énekszót kívántak tőlünk, akik foglyul ejtettek minket: 'Zengjetek dalt nekünk Sion dalaiból'', mondták, akik elhurcoltak minket.'" (Zs 136) Az angyal tudatalattink mélységére mutat, majd a szabadulás bennünk égő vágyára. Különválasztja bennünk, amikor múltban (megfeneklett jelenünkben), és amikor valóban élünk. Az angyal képes megláttatni, azt a fajta emlékezést, ami erősebb minden jelen időnél; s mely szabadabb minden bennünk halmozódó múltnál. Épp e tudatalattinkba bepillanttatva választja bennünk ketté a nosztalgiát (meddő jelenünk), és amikor valóban élünk. A jövő, a múlt élővé tételének ezt a vágyát mondják ki Nehemiás sorai. „…bor volt előttem, fölvettem a bort, és odanyújtottam a királynak. Nem szoktam szomorú lenni előtte, ezért így szólt hozzám a király: 'Miért szomorú az arcod? Hiszen nem vagy beteg! Nem lehet ez más, csak a szív szomorúsága!' 'Hogyne volna szomorú az arcom, hiszen az a város, ahol őseim sírja van, rommá lett, és kapuit tűz emésztette meg!... Küldj el engem Júdába, abba a városba, ahol őseim sírja van, hogy felépítsem azt!'" (Neh 2,1-5)

Bár közösségünk múltjára reflektálunk Nehemiás prófátával, de ez nem nosztalgia. A nosztalgia: nostos-visszatérés; algos-fájdalom. A fájdalmas visszatérés a múlthoz, ami halott, mindig a személy (és közösség) halálához vezet. Emlékezésünk Istenre ‒ az elvesztett, elragadott szülőföld élményén keresztül ‒ azonban, nem nosztalgia. Nem meddő emlékezés. Csak meg kéne látnunk ezt az angyalban helyettünk dúló vihart. Mennyire útra indulna értünk a testünkben, osztatlan történelmünkben „szégyellt" és tagadott Isten.

2009-09-29

[homilia] Angyalba mártott szavak

Rafael főangyal, tojástempera technikával
festett ikon, készítette M. Dancs Jeanette

Angyalba mártott szavak

Szent Mihály, Gábriel, és Ráfael főangyalok (Dán 7,9-10.13-14; Zs 137; Jn 1,47-51)

Angyal. Angyalok. Ízlelem a szót. Az „angyal" egyik legkülönösebb alapszavunk. Felekezettől függetlenül, sőt, vallásosságtól függetlenül, egyik legbecsesebb szavunkként tartjuk számon. Olyan fontos alapszavakkal, mint „anya", „szeretet", „apa", „gyermek", „foganás", „szülés" a legszorosabb közösségben. Valahol, nagyon mélyen, ősbizalmunkat fogalmazzák meg az élettel szemben. Furcsa, de minél többet figyelünk a szóra, az „angyalra", annál mélyebbre vezet. Tényleg életünk gyökereiig. Derűt, tisztaságot, védelmet, és mélységet asszociálunk hozzá. Játékosságot, könnyedséget és egészen drámai komolyságot. Ami épp most visszacsillan Bach angol-szvitjeiben, ahogyan hallgatom.

Angyal. Legutolsó vallási alapszavunk, melyet kultúránk feladhat. Az Isten szó, egy lélegzetvételnyi idővel, előbb tűnik el. De az angyal érkezésére még összerezzenünk. Mert Isten jelenlétére figyelmeztetnek; s Hiánya még inkább kiemeli Jelenlétét. Ma töprengtem el valami olyasmin, ami az „angyal" szóval mélységesen rokon. Létezik a kultúrának egy alapfunkciója, amely az angyalvilág érzékébe bevezet. Felekezettől függetlenül, de mint mondtam, vallástól vagy akár ateizmustól függetlenül is. Egyfajta érzékenység ez, „angyalminőség" (?), amit az angyallal társítunk. A kultúra feladata bevezetni a felnövekvő gyermeket egyfajta ősbizalomba a másik/Másik iránt. Paradox módon, még a kultúra hivatalos felszínét eluraló ateista vagy materialista idők idején is, e mélységi funkció létezett. Az apával és az anyával való pszichés azonosulások lépéseivel, öntudatlanul is beoltódott Isten elfogadásának lehetősége. A családban kapott szeretet szocializációjának köszönhető volt mindez. A kultúra mélyrétegében figyeld meg, mennyire közösek a hit és az emberi bizalom alapszavai. „Hálát adok neked, Uram, teljes szívemből, mert meghallgattad szájam szavát. Magasztallak az angyalok színe előtt, leborulok szent templomod felé; áldást mondok nevednek irgalmadért és igazságodért, mert mindenek fölött felmagasztaltad szent nevedet. Bármikor hívtalak segítségül, meghallgattál engem, és gyarapítottad az erőt lelkemben."(Zs 137) Nos, a kötődésnek ezek az alapszavai azok, melyen angyali minőséget értek. Angelosz – küldött; valamiképpen e lények a kötődés kifejezői, mely összekötés-tolmácsolás, közösségteremtés a kegyelem természete.

Létezik egy angyaltalan világ is. Bulgakov írja valahol, „Már nincsenek angyalok, csak a démonok harsonáznak." S ez az angyaltalan világ nem fikció, nem másutt van, hanem, ha beköszönt, bennünk van. Ködődéseink, amikor az iménti alapszavak kioldódnak emberségünkből. A mai ünnep azonban annak megerősítése, hogy kultúránknak mélyrétege, emberi szívünk nem válhat angyaltalanná; nem szabad, hogy azzá váljon. Így fordítottam tegnap a Battersea park Old English Gardenjében Issa haikuját. „Estére kiderül;/ A halványkék égen,/ Őszi hegyek sora egymáson." Issától ez egy szokatlanul objektív vers. Nem csak Issa, de más sem szereplője a képnek. Semmi emberi nincs jelen. Ez a természet, az ember megjelenése előttről, és ugyanúgy, amikor az ember eltűnik majd a föld színéről ‒ mondja egy kommentár. Ezt a haikut, javaslom, olvasd úgy, hogy valóban nincs jelen az ember; csak a bennünket képviselő angyalok. Ők látják, szemlélik és őrzik ‒ előkészítik az emberi jelenlétre a tájat. Ez az emberi zajunktól csendes táj válik áttetsző ablakká. „Angyallá", mely láthatóvá teszi az őszi haikuképen át meglátható, még távolabbi tájat. Ez az a tartomány, ahol angyalainkba írt alapszavaink folyékony mondatokká lesznek; életünk pedig folyamatos beszéd. Kirajzolva legszebb, angyalba mártott szavunkat: Kultúra. „Néztem, és egyszer csak trónokat állítottak fel, s egy Ősöreg leült; a ruházata fehér volt, mint a hó, és fején a haj olyan, mint a tiszta gyapjú; trónja lángoló tűz, kerekei égő tűz."(Dán 7,9.10.)

2009-09-28

[homilia] A magyarul beszélők Velencéje

Részlet Tarr Béla Sátántangó c. filmjéből (Forgatókönyvíró: Krasznahorkai László)

A magyarul beszélők Velencéje

B-év, 26. hét, V. (Szám 11,25-29; Zs 18B; Jak 5,1-6; Mk 9,38-43.45.47-48)

Egyre inkább izgat a szavakhoz, jelentésükhöz való viszonyunk. Nyilván, ehhez önmagunkba kell tekinteni. Leválni a világról. Azokról a forrásokról, amit ez a marketizált huszadik-huszonegyedik század kínál. Hisz a két évszázad között, mentalitásukban, nincs is valódi határ. Mindkettő el akarta hitetni velünk, hogy elég, ha a piac szűrőin átengedett „e század" tudásával gondolkodunk. Chaim Potok zsidó író regényében mondatja egyik alakjával: „Figyeld meg, hogyan beszélnek egymással a különböző századok rabbijai; időtől függetlenül." S ez a lényeg. Ha igazán szűk látókörű akarsz lenni, ha be akarsz zárkózni abba a „szűrt életbe", ami nem táplál, akkor tényleg ne tanulj és ismerj meg semmi mást, csak amit 2009, 2010, 2011, a „most" ajánl. Ha nincs másról ismeretünk, csak ami a kortárs kultúra hagyományos csatornáin keresztül elérhető ‒ nos elég tápszegény diétán maradunk. Ezért szükséges „kilógni" a századból. Ezért szükséges „a műveltség". Műveltség a szó eredeti értelmében; „megnyílni", befogadni, ráhangolódni azokra a párbeszédekre, mely századokon, évezredeken átível. Jóról, gonoszról, helyes útról, félmekről, örömökről; az emberi boldogságról. Ezt a perspektívanyitást szolgálja a hit világa. Ki kéne lépnünk abból a korlátozó mentalitásból, ahogyan e szekuláris (emennyiben önhivatkozó!) piackultúra a vallást kiiktatta a kor kánonjából. „Magánüggyé" tette, sikerrel létrehozta „az istenmentes teret", ahol saját témái kérdésbetevés nélkül, zavartalanul uralkodhatnak.

Pedig a „kinyilatkoztatás" valódi értelmét rehabilitálnunk kell. A személy valódi szabadsága múlik ezen. Bernard Lonergan jezsuita filozófus figyelmeztet. A vallásos embereknek nagyon óvatosnak kell lenniük, mielőtt elfogadnák egy önmagába vakult kor vezérszólamát. Mely a „szekuláris-evilágit" elkülönülten szemléli az istenitől; olyan tartományként, amiből az isteni kinyilatkoztatás eleve kizáratik. „A kinyilatkoztatás isten belépése abba, ahogyan az ember formálja az embert… Isten igényli, hogy mondanivalója van a célokban és szándékokban; az emberi életekben, a társadalmak, kultúrák, az emberi törtélenelm irányában és fejlődésében."

Itt térek vissza szavaink történetére. Mi történt velük, hozzájuk fűződő mélyviszonyunkban; miközben „rabok lettünk, nem szabadok"? „A XX. század Velencéje,/ elkésett hajó/ A magyarul beszélők Velencéje elkésett hajó/ Örkény István nem nekem való…Rég leírt terület,/Meghajolt ünnepek." (PG-csoport, Örkény dal) Az ómagyar Mária-siralomra nem véletlen utal a dal. Mert erről, „alapszavainkhoz" való viszonyunk megbetegedéséről mindenki hallgat. S közben, e tagadásban, erőltetett tornászmutatványokat csinálunk „demokráciáról", emberséges Magyarországról, személytisztelő piacról, nemzeti öntudatról, megerősödésről, stb. Pedig a szó, a jelentésükbe beoltó, ápolt viszony ‒ a garanciája annak, hogy kilátunk a regimentírozott gondolatokra meneteltető századunkból. Kiben rejtőzik? Kiben kapható vissza, mert megőrzi neked, az emberi szó? Ezért kell visszafeküdnünk legkorábbi magyar nyelvemlékünkbe; mely a sírás, az öröm, az egymáshoz rendelő szolidaritás világa. Belőle bomlott ki az a századokon átívelő párbeszéd, mely anyanyelvként elhordozott magyar és európai gondolatot. A szolidaritás szabadító beszédei.

2009-09-27

---