J.Miro, Éj
Bartók Bagetellek (1907)
C-év, 3. hét, V. (Neh 8,1-6.8-10; Zs 18B; 1Kor 12,12-30; Lk 1,1-4; 4,14-21)
Bartók 1907-ben zongorára írt Bagatelljeit hallgatom, a korai munkák közül. Vívódom, a külső történetünkre figyeljek, vagy az evangélium szöveg bensőségességére tegyem a hangsúlyt. Pedig valahol a kettő összeér. Nagyon nehéz az „evangéliumban járva" beszélni a közösség külső dolgairól. Ami történik a közéletben. Furcsa paradoxon használni rá a szót, mert ez már rég nem a köz élete. Sokkal inkább valami tragikus, evangéliumtalan − örömtelen − útvesztés. Ami egyrészt belőlünk fakad, másrészt mégis „testidegen". S az evangélium belső világával találkozás jelentősége éppen az, hogy rálássunk közéletünkre. Arra a kényszeresen önmaga érdekeit ismételgető becketti világra, melyet az életünket maguk alá taposó pártok tesznek. Mert a negatív beszédnek ebből a labirintusából − további negativitásokon keresztül, nem lehet kiút. Pedig nagytörténetünkből lehetne tanulni. Érezni, hogy beléptünk azokba az észrevétlen zuhanásokba, mely mindig megelőzte nagy nemzeti padlófogásokat. A „halálösztön" felszabadulásának történelmi zónái ezek, Mohi-Mohácstól, Trianonig, s szép demokratikus újvilágunkig.
Nem, nem feledem, az evangéliumi bensőségesség jelentőségét. A keresztény közösség, hiszem, sajátos küldetéssel bír. Esélye és egyben feladata felmutatni azt az élményt, mely hermeneutikája a politikai beszéd krízisének. Persze, e feladatukban az országban működő keresztény sejtek szembesülnek azzal a gettóval, ami nyelvi szakadékként veszi körül a történeti egyházakat. Hallgatunk, amikor elsőként kellett volna szólni. Történelmi példával élve, nem utólag, amikor a magyar közigazgatás, példátlan precizitással, napok leforgása alatt végrehajtotta a zsidódeportációt; s akkor sem néhány főpapnak, a huszonnegyedik órában. Rég, évek óta megérett a helyzet, hogy a történelmi egyházak püspöki karai, zsinati konferenciái felszólítsák a pártok vezetőit és a mindenkori miniszterelnököt: ezt a negatív beszédmódot be kell fejezni. Mert saját népükkel, szellemi, gazdasági teljesítőképességükkel szembeni genocídium, a remény és a közbizalom genocídiuma, amit jóváhagynak. S néven nevezni, akár asztaltársaságunkhoz tartoznak, akár nem őket, és pártjaikat. S kell, márpedig kell, szintén megnevezni a háttérfelelősöket: akik ezeket az a kollektív pszichét tönkretevő „démonkampányokat" megtervezik. Ennek fényében azt a bizonyos nemzeti csúcsot, utazgatások és énprezentációk nélkül, egyházi tekintélyeinknek kellett volna kezdeményezni. S ez bizonnyal meg is történt volna, ha kellőképpen független a lelkünk. Talán, hosszú idő óta először − alkalom lett volna a történelmi kereszténységnek, az „egyháznak", hogy erkölcsi tekintélye, s van törleszteni valónk bőven, helyreálljon. Mert a tét a pozitivitás megfogalmazása. Hozzájárulás ahhoz, hogy ne a versengő pártmodellek rögzüljenek. Hanem helyreálljon a kereszténydemokrácia legfőbb hozzájárulása: a karizma-elosztó pártviszonyok kialakulása. Bebizonyítani, hogy a tisztult szó, a „kegyelem világa", működőképes.
Mert egyedül ebben a közegben nyerheti vissza valódi arcát mindenki. Kisember, pártelnök, s a mindenkori miniszterelnök, minisztereivel. Bartók Bagatelljei, épp e korai munkák, mutatják a kegyelmi pillanatot. Van kilépés, van megújulása múlt ízléseknek, régi, kiüresedett formáknak. Az 1900-as évek korai munkái termékeny határvonal. Már határátlépés. E dallamokban már az a Bartók Béla gondolkodik, aki 1939 tavaszán végleg elhatározza, hogy emigrál. Kilép abból a dekonstruktív beszédmódból, melyet a nemzetiszocializmus hozott magával. Nem kívánja látszatát sem kelteni, hogy munkásságával, maradásával legitimálná a kurzust. Azt hiszem, Bartóknak ez a függetlensége a mérce. Kimondani végre, hogy nem a az ügyeletes „Jobbik", vagy a „Miép", stb. a veszélyes beszéd, ez csak árnyék. Elítélésük csak árnyék és alibi. Nyelvünk árnyéka, és beszédük belőlünk fakad. Helyette nemde vissza kéne térni oda, abba az élménybe, amikor az ítéletek elhallgatnak. És csak az emberek születő, vagy visszanyert arca van. Bizalma.
Erről a visszaútról szól az evangélium. „Az Úr Lelke van énrajtam, mer felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét." (Lk 4,18-19) „Ekkor összegöngyölte a könyvtekercset, és leült. … Mindenki szeme rajta függött a zsinagógában." (Lk 4,20)
2010-01-23
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése