Czóbel Béla, Ülő paraszt (olaj, vászon 19o4)
Amikor a kilőtt nyíl áll
C-év, 16. hét, V. (Ter 18,1-10a; Zs 14; Kol 1,24-28; Lk 10,38-42)
Ebben a fojtogatóan forró nyárban újra felrémlik Mikes alakja. Kezembe kerül a szintén fojtogatóan egyszólamú Magyar Nemzetből Csoóri Sándor egy gondolata. "Az ámulás szóról Mikes Kelemen jut eszembe. Az egyetlen magyar író volt, aki pontosan tudta, hogy neki egyetlen olvasója sincs. Mégis úgy írt, mintha volna. Meghatódva gondolok rá. Fölkelek az asztaltól, kimegyek az erkélyre, s nézem, ahogy haragosan üldözik egymást a felhők." Valami ilyesféle magatartás az evangéliumbeli Márta-történet; igen, a szemlélődés tétjét érdekes megértenünk. A szemlélődés tétje az élet szűrése. Életbe vágóan fontos ez a szűrőrendszer. A szemlélődő ember, olyan, mint Mikes. Közönség nélkül, érdektelenül teszi. Belépni e békébe férfinak és nőnek, a felnőtt embernek küldetése. Ősvallásosság, a társadalom lelki funkciója hordozni e lelkiséget. A kertjét, birtokát, otthona részleteit ápoló ember: tisztul. Aktivitásáról lemond, s passzivitásában éli át: az erőszak és a gyanú általa, rajta keresztül szűretik ki a közösség életéből. A szemlélődő ember így lesz látójává országának.
Mikes rodostói magányában átéli Zénón apóriájának feloldását. A kilőtt nyíl valóban áll. Fegyverek, politikai szövetségek veszítik súlyukat. A kard, a pisztoly, és puska málnak, használatlanul. Vásik a dolmány, az otthonról hozott mente. A fejedelem sorsában osztozó Mikesé a hatalomvesztés világa. Nem egyszerűen a meggyászolt hatalom világa ez, hanem a "hatalom" bennünk való tisztulásáé. Mikes életében az emigráció szemlélődéssé változik. Nem kényelmes, de sokszor sebző szemlélődés ez. Ám érzékenyül az élet részleteire. Letűnt magyar politikai elitek rossz háborúi, s még rosszabb békéi Mikes szemlélődése helyett születtek, köttettek. A társadalmi béke érzékenysége e mikesi szemlélődésbe alászállani; s hiánya, a ma.
A szemlélődő élet nem feltétlen valláshoz kötött. Tőkés László, egykori királyhágómelléki püspök példája mutatja, hogyan képes egy, egykor az evangéliummal érintkező szív hétköznapi fegyverekbe visszatestesülni. "Ahogy haragosan üldözik egymást a felhők", mert mint egy Roschard-tesztben. Mert az ég kékjéből is a háborúkat olvassuk ki. Tőkésnek nincs nyugta, folytatja a román kommunista titkosszolgálattal együttműködők leleplezését. A Magyarországra áttelepült egykori ügynökök nemzetbiztonsági kockázatát veti fel. "Új fejezet kezdődött a kommunistaellenes harcban, s ennek aligha szabhat gátat az alkotmánybíróság. Az Európai Parlament alelnöke részletes adatokkal szolgált olyan, egykori besúgókról,akik távoztak Romániából, de néhányuk ma fontos funkciót tölt be Magyarországon. Az egykori Securitate ma is aktív titkosszolgái a markukban tarthatják őket." Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, Tőkést valami szörnyű belső teher űzi, s talán maga is ügynök volt. Egy belül hordozott, önmagának megbocsáthatatlan árulást tagad, hangosan. Mert így szokott ez lenni. Mára, ez az egykor az igényes keresés hangján szóló lelkipásztor, mindenképpen az engesztelhetetlen gyanú ügynöke. A mikesi szemlélődés helyén. Mert minden freudi "nem" egyben "igen". Beismerés. Amit, akiket üldözünk, magunkban lévő hiány. S nem is az gond, hogy elbuknak egykori bálványaink és erkölcsi mércéink. Hanem, hogy kanonizáljuk kiégésüket. Szemlélődésképtelen szíveinket.
Pedig a szemlélődés egyetemessége az, ami önmagunk fölé emelhet bennünket. Teremtő, légkörünket átszűrő, nyelvünk ágyásait ápoló magatartásba. Ahogyan megfigyelem Miklós bácsi önirónikus, de kertszeretetét kifejező megjegyzését. "Nézze meg, itt sor végén, nyolcvanöt éves fejjel ültettem új szőlőtőkét. Hát normális vagyok én?" S a "jánosáldás" utolsó korty borízével számban nézem a Balaton fölötti eget. Muskotályszín oldódik a kékbe. Sehol nem futnak haragosan a felhők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése