Dopamin

 

Nem a leg-tudományosabb megfigyelés, de az univerzum tele van boldogsághormonnal. Eloszlása egyenletes. Épp pszichénkre hangolt és reá mérve. Világunkra tekintve, rezonálunk ezekre a „boldogság-szigetekre". A természet, az emberi találkozások szépsége, mint öröm akad fenn pszichénk hálójában. Néha várni kell, míg megérkezik. De biztosan jön. Nem temet maga alá, nem égünk ki. Ellenkezőleg: a világ eme érintései táplálnak bennünket. A csillagos égbolt mintegy modellje ennek a folyamatos dopamin áramlásnak. Az univerzumban az öröm egyenletesen oszlik el. Meg tudunk pihenni, és újra fogékonnyá válni érkezésében, távozásában. Röviden: agyunk erre a „lassú" univerzumban utazásra hangolt. Az nem bombáz szét bennünket szépségével, hanem táplál.

A képernyőkultúra meghazudtolása ennek a természetes ritmusnak. A folytonos scrolling dopaminfüggőséget okoz. Kiégeti, szó szerint tönkreteszi az agyat. Diszfunkcionálissá. Függővé tesz az „enter-klikkek", képernyő érintések dopamin-szomjában. Pszichénk, mint tűre tűzött lepkék és rovarok: forgunk, egyhelyben. Az Istenen (valós szépség) függés helyett így lett dopaminfüggő kultúránk. Irányok és mélységek nélküli dopaminvihar.

S mennyire másabb együtt ébredni és elaludni azzal a bizonyos eredeti, csillagos égbolttal.

 

15.04.2025

 

Dopamine

 

It's not the most scientific observation, but the universe is full of happiness hormones. Its distribution is uniform. Precisely tuned to our psyche and measured against it. Looking at our world, we resonate with these "islands of happiness." Nature, the beauty of human encounters, like joy, gets caught in the net of our psyche. Sometimes you have to wait for it to arrive. But it will surely come. It doesn't overwhelm us, we don't burn out. On the contrary: these touches of the world nourish us. The starry sky is like a model of this continuous flow of dopamine. In the universe, joy is evenly distributed. We can rest and become receptive to its arrival and departure. In short: our brains are tuned for this journey in a "slow" universe. It does not bombard us with its beauty, but nourishes us.

The culture of screens contradicts this natural rhythm. Continuous scrolling causes dopamine addiction. It burns out, literally destroys the brain. Dysfunctional. It makes you addicted to the dopamine thirst of "enter-clicks" and screen touches. Our psyche, like butterflies and insects pinned to a board: we spin, in place. Instead of being dependent on God (true beauty), our culture became dependent on dopamine. A dopamine storm without directions, a world without depths.

And how different it is to wake up and fall asleep together with that certain original, starry sky.

 

15.04.2025

A különbség

 

Kék-sárga ország volt hadügyminisztere, Londonban, nyilatkozza. Kék-sárga országért nem elég, hogy valaki kész legyen meghalni (a seregben). De ölni is késznek kell lenni. Ölni. Nos, így tévedt be e benső tájképbe, amit épp megfigyelni igyekszem, a nagykövet.

Amit megfigyelni igyekszem, az emberi kéz, amikor vonalat rajzol a képen. Festményen, grafikán, grafittal, ecsettel: az emberi kéz nyoma. A vonalat, amelyet húzunk, mindig „töredékes". Remeg, hibák vannak benne. Izmunk fáradtsága, anatómiánkból fakadó korlátaink, mind-mind ott vannak abban, amitől az a vonal emberi. A művészi kifejezés sokféleségének alapeleme kezünk „gyengesége". Az ecsetet tartó kéz „remeg". Ebből fakad a vonalak, ritmus, és hangsúlyok alkotta „emberi remegés". S a véletlenszerű megbicsaklásokból összeálló szépség. Tulajdonképpen az emberi kéz alázata ez. A festő keze nem tagadja töredékességét. A mozdulatokban ott lévő befejezetlenséget.

Az AI által generált grafikák ellenben: mindig tökéletesek. Tökéletesen élettelenek. Minden ív kiszámítható. Minden szín akkurátus. Még a véletlenség is színlelt. Emberi rezgések és megremegések nélküli.

Amit azonban e benső tájképben meg szeretnék figyelni, az nem az AI és kezünk kontrasztja. Hanem az a vonalvezetés, amit a fegyvereken és hadigépeken látunk. Emlékszem. Aki fogott már kezében fegyvert, „dolgozott" már bombával, aknavetővel, gépfegyverrel – felfigyel a fegyverek nyelvére. Az ölni képes eszközök és tárgyak színlelik a tökéletességet. Vonalvezetésük, formájuk hibátlan. Tökéletes funkcionalitás. Az aknagránát ívén végig simuló kéz csak elismerni, elfogadni tudja ezt a nálánál erősebb hatalmat. Csak behódolni tud a tökéletes íveknek, a kényszeres (hazudott) tökéletességnek.

S ez a művi, kiszámított, és ránk kényszerített „esztétika" maga a megtestesült gőg. A tökéletes autók-gépek-fegyverek-AI felületek gőgössé tesznek bennünket. A hatalom érzetével ruháznak fel. Mindannyian kék sárga ország volt hadügyminiszterei leszünk. Ugyanabba a pózba és szájmozgásba rajzoltatunk bele. Így bérlik ki álmainkat a szépnek látott (hazudott) bombák, s az igazságosnak (hazudott) mondott háborúk.

Ami megmarad nekünk, mint egyetlen Exodus, az ott, ebben a gépek által átrajzolt tájban álló művész. A töredékes kézmozdulatainkra épülő művészet. Mert a valódi művészet soha nem tagadja el az alkotó kéz ügyetlenségét. S miközben képernyőket görgetünk, mappákat nyitunk, átrendezünk és zárunk (egy diáklány épp ezt csinálja mellettem a Café Néró szomszédos asztalánál) – eszünkbe jut e még kezünk eredendő szabadsága? Mely egyedül képes megrajzolni azt a kulcsot, s megfordítani azt a kulcsot, a ránk zárt AI ajtókon (volt hadügyminisztereken) túlira?

 

12.04.2025

 

The difference is

 

Former Minister of Defence of the Blue and Yellow country, in London, says. "For the blue-yellow country, it is not enough to be prepared to die (in the army). You must also be prepared to kill." To kill. Well, that's how the ambassador wandered into this inner landscape I'm trying to observe.

What I am trying to observe is the human hand drawing a line in the picture. In painting, in print, with graphite, with brush: the mark of the human hand. The line we draw is always "fragmentary". It shakes, it has mistakes. The fatigue of our muscles, our limitations due to our anatomy, are all there in what makes that line human. The fundamental element of the diversity of artistic expression is the "weakness" of our hands. The hand holding the brush "trembles". It's not a machine. Hence the 'human tremor' of lines, rhythms and accents. And the beauty that is made up of the accidental flickerings. It is, in fact, the humility of the hand. The painter's hand does not deny its fragmented nature. The incompleteness in the movements.

The graphics generated by AI, on the other hand: always perfect. Perfectly lifeless. Every arc is predictable. Every colour is accurate. Even the randomness is faked. No human vibrations or tremors.

But what I want to observe in this intimate landscape is not the contrast of AI and our hands. It's the lines we see on the weapons and war machines. I remember. Anyone who has held a weapon in their hand, "worked" with a bomb, mortar, or automatic gun - will notice the language of weapons. Tools and objects capable of killing pretend perfection.

And this artificial, calculated and imposed 'aesthetic' is arrogance incarnate. Perfect cars-machines-weapons-AI surfaces make us arrogant. And surprisingly bloodthirsty. They give us a sense of power. We all become former ministers of war in a blue and yellow country. We are drawn into the same posture and mouth movements. This is how our dreams are rent by bombs that are seen as beautiful (lied) and wars that are said to be just (lied).

What we are left with, as the only Exodus, is the artist standing there, in this landscape redrawn by machines. Art based on our fragmentary gestures. That's our only line of defence. For true art never denies the clumsiness of the creative hand. And as we scroll through screens, open, rearrange and close folders (a student girl is doing this next to me at the table next to Café Nero) - do we remember the inherent freedom of our hands? Which we evacuated from our fingers? Which alone can draw that key, and turn that key, into the what is beyond the AI doors (and former ministers of war) that are locked upon us?

 

12.04.2025

Fenn és lenn

 

A napi rohanás után úszás. A Beaufort Park modern egy lakótömbje földszintjén gym kisebb úszómedencével. Szerencsém van, érintetlen a víztükör. Zavartalan parttól partig boldogság. Ez a sem nem föld-fölött, sem nem föld alatt állapot különös nézőpont. Egyszerre föld felett és egyszerre föld (vízszint) alatt lenni. A víz ősélménye, születés, az anyaméhben megkezdett utazás ellazítja bennünk a nap tudatos jövés-menését. Feloldja ebben a különös, egyszerre tudat alatti és tudat fölötti állapotban. Nemcsak személyes kérdések és érzések jelennek meg, akár szembesítő gondolatok, melyeket elnyomnánk. Kollektív tudatalattink és tudatfelettink is egyszerre szembejön velünk. Kérdések, képek, megérzések kéretlenül és kikapcsolhatatlanul érkeznek, akár csak a medencében a víz-fodrozódása.

Itt, ezen a szem-szinten (értelem-horizonton) nem én kérdezem, hanem engem kérdez a kérdés. Nem is kérdés, hanem tényközlés jön szembe, megfigyelt (megértett), jelenünkbe belemondott igazság. Van a fent és lent. S a háborúk, innen tisztán látszik, mindenféle társadalmi és hatalmi szűrő hiányában, mindig fent kezdődnek el. Kivétel nélkül a fent lévők, hatalomban lévők, „hatalmasok" fejében fogan meg a gondolat. Mindig a hatalmi „fent" dönt. Belőlük kezdődik el, az ő tudatos döntésük. Ott fent van rá igény. Szó szerint, minél közelebb vagyunk a földhöz, melyből érkezünk, s mely halálunk után befogad – az erőszak, a háború gondolata teljesen irreleváns. A magok, melyek életre, fényre törekszenek, itt pattannak meg. A mélyben, a lentben.

S érdekes, ám tény, a művészet, a szép megfigyelni és megörökíteni tudása, is itt lent születik. Csakis lent, minél közelebb ehhez a föld és ég közötti horizonthoz. Csakis itt, a valóság fölé hajlásban születhet meg. Ahogyan a föld-művelő, a kertész, de még a bányász is, a föld (mélység) fölé hajol.

Ám történik mindezzel a csak itt megfigyelhető és kiemelkedő élettel? Hogyan jut el az életet adó élet addig a torzulásig, hogy a „fentben" (vám)háborúk, gépek, hódítások, mellett döntünk-döntenek. Rémisztő magabiztossággal. S rémísztő távolságban igazabb önmagunktól.

 

08.04.2025

 

Up and down

 

Swimming after the daily rush. On the ground floor of a modern apartment block in Beaufort Park, there is a gym with a small swimming pool. I'm lucky, the water surface is untouched. Uninterrupted happiness from shore to shore. This state of neither being above ground nor underground offers a peculiar perspective. To be both above ground and below ground (water level) at the same time. The primordial experience of water, birth, the journey that begins in the womb, relaxes in us the conscious coming and going of the day. It dissolves in this peculiar state, both subconscious and superconscious. Not only personal questions and feelings appear, but also confronting thoughts that we would suppress. Our collective subconscious and superconscious also confront us at the same time. Questions, images, and sensations arrive unsolicited and unshuttable, just like the rippling of water in a pool.

Here, at this eye-level (understanding-horizon), I am not the one asking, but the question is asking me. It's not even a question, but a statement of fact that confronts you, an observed (understood), truth spoken into our present. There is the above and the below. And wars, as can be seen clearly from here, in the absence of any social and power filters, always begin from above. Without exception, the thought is conceived in the minds of those above, those in power, the "mighty." The decision is always made by those in power at the "top." It starts with them, their conscious decision. There is a demand for it up there. Literally, the closer we are to the earth from which we come and which will receive us after our death, the more irrelevant the thought of violence and war becomes. The seeds, which strive for life and light, burst forth here. In the depths, in the below.

 

And it is interesting, yet a fact, that art, the ability to observe and capture beauty, is also born down here. Only down here, as close as possible to this horizon between earth and sky. Only here, in the bending over the reality, can it be born. Just as the farmer, the gardener, and even the miner bend over the earth (the depths).

But what happens to this unique and remarkable life that can only be observed here? How does life-giving life reach such a distortion that in the "above" (customs) wars, machines, conquests are chosen? With terrifying confidence. And at a terrifying distance from our truer selves.

 

08.04.2025

 

 

Billentyűzet

 

 Képernyőkultúránkat sajátos csend jelöli meg. Nem tudom néven nevezni, de a rajtuk keresztülfutó információ gyökere egy nyugtanalító némaság. Az ember hangban jelen van a rezgés. Torkunkban rezeg a hangszál. A papírra írt toll hegye sercen, a lapoknak érezzük tapintását. A szemtől-szembe kommunikációban minden jelen van: jelentés és jelentésen túli gesztusok, illat, a szoba akusztikája, a természet beszűrődő neszei.

A gördülő képernyő, billentyűk, enterek kattogása alatt azonban – süket csend. Betűk, miközben gépelünk, pattannak elő a semmiből. Nincs benne emberi rezgésünk. Az információnak egyszerűen nincs teste. Nincs mélysége, folyammedre, amiben emberségünk egésze hömpölyög. Ez a digitálisan megfogant képeinkre is igaz. A cyberspace épp emberségünknek a testi dimenzióját radírozza ki. S így, amit kommunikálunk, töredékes. Nincs mögötte, ami az emberi hangban benne van. A csakis testi-személyes jelenléthez köthető „frekvencia". Hogy amikor háborúról beszél a velünk szemben álló egykor katona, akkor hangja felszínén átvérzik az egykori trauma, amit a seregben átélt. Vagy bármilyen más emberi szituáció átadásában: öröm, félelem, remény. Mindaz, amit csakis az emberi hang képes közvetíteni. Az öntudatlan „kategorikus imperatívuszok": védj meg, vigyázz rám, szeress!

Így áramlik képernyőérintéseink alatt egy másik, a közvetített világ. Lehet, tájképet látunk – de mégsem az. A természet színes részeit – de mégsem igazi. Háborúk képe – de a valódi érzések nélkül. Minden leütött enterbillentyű árulás? Ha őszinték vagyunk magunkkal: igen, az.

 

06.04.2025

 

Keyboard

 

 

Our screen culture is marked by a peculiar silence. I can't name it, but the root of the information running through them is a reassuring silence. The human voice is present in the vibration. The vocal cords resonate in our throat. The pen tip scratching on the paper, we feel the texture of the pages. In face-to-face communication, everything is present: meaning and gestures beyond meaning, scent, the room's acoustics, the sounds of nature filtering in.

Under the rolling screen, the clicking of keys and enters, however – deafening silence. Letters, while we type, spring forth from nowhere. It lacks our human resonance. Information simply has no body. It has no depth, no riverbed in which our humanity flows in its entirety. This is also true for our digitally conceived images. Cyberspace is precisely erasing the bodily dimension of our humanity. And so, what we communicate is fragmented. There is nothing behind it that is present in the human voice. The "frequency" that is solely tied to physical-personal presence. That when a former soldier standing opposite us speaks about war, the surface of their voice is tinged with the former trauma they experienced in the army. Or in conveying any other human situation: joy, fear, hope. All that only the human voice can convey. The unconscious "categorical imperatives": protect me, take care of me, love me!

Thus, another mediated world flows beneath our screen touches. Perhaps we see a landscape – but it is not. The colorful parts of nature – but not real. A picture of wars – but without the real emotions. Is every pressed Enter key a betrayal? If we're honest with ourselves: yes, it is.

 

06.04.2025

Névadás

 

Két kép jut eszembe a művészet (szemünk) szerepéről. Az alkotásba belefeledkező embert látom így. A festő helyén egy tisztálkodó állatot látok. Magát mosdató macskát. Ösztönös mozdulatokkal végignyaldossa mindenét. Banális kép. Mondhatni prózai.

Ám pontosan ez történik. Miközben a festő fest, e látszólag öncélú tevékenység világunk tisztálkodása. Talán épp úgy, mint a hajnali nádas fölött a madarak hajnali dala. Hasznos funkció, de, annál tényleg több. Madárdalban, alkotásban: tisztulunk. Tisztulni próbál kollektív történetünk.

S a másik kép? A névadás. A tájban festve döbbenek rá, mennyire nem ismerem a növényeket, fákat, virágokat. Felismerni felismerem őket, korábbi találkozásokból, de nevüket nem ismerem. A névadás azonban mégsem marad el. Ez a tájképfestő élménye. Amikor megfigyeled a táj egy részletét, s kikevered színét, nevén nevezzük azt. Minden szín és árnyalat, a táj egy-egy neve. S a festés így: nevekben utazás. Nevekbe feledkezés. Névadás. Talán még pontosabb, ha azt mondjuk: néven szólongatás. Nevein szólongatjuk a tájat. S visszatérve a tisztálkodó macska képéhez. Az alkotás mindennapi gesztusai nélkül név nélküli, s elvadult marad világunk.

 

05.04.2025

Naming

 

Two images come to mind about the role of art (our eyes). I see it as a man absorbed in creation. In the place of the painter, I see an animal cleaning itself. A cat washing itself. He licks everything with instinctive movements. A banal image. It's prosaic.

But this is exactly what happens. While the painter paints, this seemingly purely self-serving activity is the cleaning of our world. Perhaps like the dawn song of the birds over the reeds at dawn. A useful function, but, really, more than that. In birdsong, in creation: we are purified. Our collective history is trying to be cleansed.

And the other picture? The naming. Painting in the landscape, I realize how little I know about plants, trees, and flowers. I recognize them from previous encounters, but I don't know their names. But the naming does not stop there. This is the experience of landscape painting. When you observe a detail of the landscape and blend its colours, you name it. Each colour and hue is a name for the landscape. And painting is thus: a journey in names. Forgetting in names. In names. Perhaps it is more accurate to say: calling by name. We call the landscape by its names. And returning to the image of the cat cleaning itself. Without the everyday gestures of creation, our world remains nameless and wild. 

 

05.04.2025

Ami megfesthető

 

Képzeljük el a festőt, kinn a tájban, madártávlatból. Távolról nézve, mozdulatlan. Ahogyan közeledünk, egyszerű, ismétlődő mozdulatok. A kéz az ecsettel, ide oda jár a vászon, a festékes paletta és az oldószer között. Egy-egy lépés hátra. A fej követi mindezt, mint egyfajta koordinátor. Ami madártávlatból nem látszik, az figyelem intenzitása. A festés folyamatos problémamegoldás, minimális szünetekkel. Ez a figyelem-cikázás a lényeg. Az összes többi csak szárnyverés vagy toll-igazítás egy különös, csak képzeletével és szemeivel repülni képes „madárban".

Megfigyelem a festő elkészült képét közelről. A kész kép a megtestesült figyelem. A tájképfestő figyelmének dokumentuma. Mi emberek, e furcsa „szárnyverésen-repülésen" keresztül, elismerjük (visszaadjuk?) a természet méltóságát. Hogy a táj megfesthető. Megfigyelhető. S a festményeken keresztül – s ez minden galéria funkciója – tudatosítjuk a világ méltóságát. Egyfajta fegyverletétel és békekötés ez a természettel. Mert máskülönben, művészet nélkül, erőszakkal nyúlnánk hozzá.

Fegyvereink okozta sebekkel. Környezet-szennyezés, a föld erőforrásainak rablógazdálkodás szerű kihasználása. Mind-mind fegyver, „ecset helyett".

S a tájképfestészetben azt szeretem, hogy kimondja, az emberi táj emberként megfigyelhető. Elidőzni részleteink, szeretetünk egyfajta kifejezése. S az antitézis: egyedül a háború nem figyelhető meg. Nincs rajta-benne semmi kifejezhető szépség. Nem is lesz.

 

03.04.2024

 

What can be painted

 

Let's imagine the painter, out in the landscape, from a bird's-eye view. From a distance, motionless. As we approach, simple, repetitive movements. The hand with the brush goes back and forth between the canvas, the paint palette, and the solvent. A step back. The head follows all this, like a kind of coordinator. What is not visible from a bird's-eye view is the intensity of the attention. Painting is continuous problem-solving, with minimal breaks. This zigzagging of attention is the essence. Everything else is just wing flapping or feather preening in a peculiar "bird" that can only fly with its imagination and eyes.

I observe the painter's finished painting up close. The finished painting is the embodiment of attention. A document of the landscape painter's attention. We humans, through this strange "wing-beating-flying," acknowledge (or perhaps restore?) the dignity of nature. That the landscape can be painted. It can be observed. And through the paintings – and this is the function of every gallery – we make the world's dignity conscious. It's a kind of laying down arms and making peace with nature. Because otherwise, without art, we would approach it with violence.

With wounds caused by our weapons. Environmental pollution, the plundering exploitation of the Earth's resources. All of them are weapons, "instead of a brush."

And what I love about landscape painting is that it states the human landscape can be observed as a human being. Lingering over details is a kind of expression of our love. And the antithesis: only war cannot be observed. There is nothing expressible about its beauty. It won't be.

 

03.04.2024

Képzelet

 

A természetes ébredés hatalma. Ha gépek nélkül ébredünk, mindig másképp történik meg velünk a reggel. Egy titokzatos, benső fény vezet bennünket vissza az ébrenlét világába. Még semmit sem teszünk, de érezzük, alakíthatjuk, hogyan történik majd napunk.

Nem kész képeket, negatív öntősablonokat kapunk – ellentétben ha közvetített (média) világunkat hallgatjuk meg először.

S ez itt a kulcs. Képzelettel ébredni, történelem feletti – jótékony hatalom. Kollektív és személyes történet felett is. Közbe vethetnénk, hogy ez mindössze szép gondolat. De elmúlt generációk, még az internet előtti világból ébredők, semmit nem tettek, hogy történelmük más (jobb) legyen, mint a miénk. Háborúk, rossz döntések, satöbbi. Igen, tényszerűen ez így történt. Tagadhatatlan a folytonosság az erőszakos mával. De, mégsem teljesen.

A természetesen (Istennel, teremtéssel, önmagukkal, embertársukkal) ébredőknek, minden korban, megvolt a hatalmuk, hogy az elkerülendők ne történjenek meg. Háború volt. De lehetett volna, hogy nem következik be az a bizonyos napkezdő, reggeli ébredés-vesztés. Mert, figyeld csak meg, mi a hírek előtti reggelek üzenete? Miről beszél a madár-hang, a kinti szél, a városban megfigyelt róka? Egyetlen szót. Béke. Áldott béke – és mindez, ha Istennel (valódi önmagunnkal) ébredünk, örökre megtörténhet velünk.

 

02.03.2025

 

Imagination

 

 

The power of natural awakening. If we wake up without machines, the morning always unfolds differently for us. A mysterious, inner light guides us back into the world of wakefulness. We haven't done anything yet, but we feel we can shape how our day will unfold.

We do not receive ready-made images, negative molds – unlike when we first listen to our mediated (media) world.

And this is the key. Waking up with imagination, transcending history – a benevolent power. Over both collective and personal history. We could interject that this is merely a nice thought. But past generations, even those who woke up in a pre-internet world, did nothing to make their history different (better) than ours. Wars, bad decisions, and so on. Yes, factually, this is how it happened. The continuity with the violent present is undeniable. But, not entirely.

Those who naturally awaken (to God, creation, themselves, and their fellow humans) have had the power, in every age, to prevent the avoidable from happening. There was war. But it could have been that the above mentioned morning loss of our true awakening did not happen. Because, just observe, what is the message of the mornings before the news? What do the bird's song, the outside wind, and the fox spotted in the city talk about? One word. Peace. Blessed peace – and all this, if we wake up with God (our true selves), can happen to us forever.

 

 

02.03.2025

Félig

 

Hány meg nem festett festmény marad bennünk, a „festőben"? Mennyi meg nem figyelt szépsége a világnak, gazdátlan maradt részlete? S hány napunk múlik el a mindennapi felejtésben? S mindez a figyelmetlenség hol kezdődik el?

Nyilván, az első lépésben, az ébredésben. Amikor felkelünk, mi az első mozdulat, az első gondolat? Telefon után nyúlni, bekapcsolni a rádiót? Beleébredni a figyelmetlenségbe? Mi az első érdeklődésünk a nap legkezdetén? Csendben végigmenni a napkezdő rutinokon. Kíváncsinak lenni, hogy mi történik Istenben? Nem a világban, hanem őbenne.

Mennyire más tud lenni, ha így indul mindennapi útjára a szem, a szív, a kéz; mindennapi szeretetünk. S mennyire másként, valóságosként, érzékeljük a világot. S mennyire teljesebb, éberebb önmagunkkal találkozik így világunk maga.

Így van lehetőségünk megtölteni mindennapi szépséggel életünket. Vagy nem megtölteni, egyszerűen elmenni minden mellett, amit szépséggel megjelölhetnénk. S elveszni az internet digitális, személytelenebbnél személytelenebb ködében.

 

01.04.2025

 

Half

 

How many unpainted paintings remain in us, in the "painter"? How much of the world's beauty is unnoticed, its details left unclaimed? And how many of our days pass in everyday forgetfulness? And where does all this inattention begin?

Obviously, in the first step, in waking up. When we get up, what is the first movement, the first thought? Reaching for the phone, turning on the radio? Waking up to inattention? What is our first interest at the very beginning of the day? Going through the routines that start the day in silence. Being curious about what is happening in God? Not in the world, but in Him.

How different it can be if the eye, the heart, the hand set off on their daily journey like this; our everyday love. And how differently, as real, we perceive the world. And how more fully, more alertly our world itself meets ourselves.

This is how we have the opportunity to fill our lives with everyday beauty. Or not to fill it, simply to pass by everything that could be marked with beauty. And to get lost in the digital, impersonal fog of the internet.

 

01.04.2025