Kégségbe

Bartók Béla szobra, South Kensington metróállomás

Nem hagy továbbra sem nyugodni a gondolat, hogy nyelvünk - akár idegenben, akár odahaza -, hogyan telhet meg újra kifejező erővel. Mert még anyanyelvünk is, párhuzamosan mindennapi életünkkel, képes kiüresedni. Szeretetünk, benső törekvéseink, visszatérően megtapasztaljuk, egyszercsak mintha nem lenne olyan "kifejező". Így van ez a mindennapi hitelességgel, egy dalszöveg megírásával, és még sorolhatnánk. Valami nyelvünk és mélyünk közé odaáll. Gyerekkoromban, iskola után, emlékszem hányszor megálltam a felhőket nézni. Táskával hátamon, perceken át csodáltam a beléjük írt gyönyörű történeteket. Kuruc lovast, sárkányt, óriást "olvastam", szinte könnyekig a gyönyörűsétől. Az a bizonyos tudatalattit - melyet Kristeva szerint az anyanyelv hordoz, a tanult nem -, a test élményeit, és az élményekben gyökerező emlékeket: közvetlenül és azonnal visszatükrözte az égbolt. Nos, ennek a közvetlenségnek az eltűnte a legérzékenyebb veszteségünk, ha valami vallási nyelvünkben "szakad meg". A Jézust megkísértők számomra elsősorban ezt példázzák: valami lényünk és Istenhez/az előttünk álló emberhez való hűségünk közé szintén képes odatelepedni. S ez e valami belőlünk fakad. Az Istennel és az embertárssal való találkozásban mindig ezek az áttetszetlenségek az izgalmasak és döntők. "Amikor a farizeusok értesültek róla, hogy a szadduceusokat is elhallgattatta, köréje gyűltek. Hogy próbára tegye, az egyik törvénytudó kérdéssel fordult hozzá: 'Mester, melyik a főparancs a törvényben?'" (Mt 22,34-46) Nyelvünkbe akkor tér vissza a "múlt", bensőnknek a tudatalattit magába ölelő folytonossága, ha együtt érzünk - megrendülünk a másik bánatán vagy örömén. Vallásos nyelvünk számára is (s ha az hiteles és természetes, minden további beszédünket magába öleli) ez a megújulás útja. Azonosulni, együtt érezni Isten szükségeivel. Jézus válasza Istennek ezt a benső élet-történetét tárja fel. Örömeiben, szükségeiben várja tőlünk a közösséget. Isten páthosza, érzés-világa ez. Heschel szerint nem "kőszívű", eleve elrendelő az Isten, hanem igenis hatnak rá az ember útja és törekvései a jóra. Ezért lehetséges őt megérezni, megérteni - szándékaiban és szükségeiben. "Jézus ezt felelte: 'Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs.'" (Mt 22,37-38) Ha sikerül együttéreznünk, meghallgatnunk, hallgatnunk őt (communio) - ez a nyelvünk újjászületése az alapokig. Innentől pontosan "érezzük" majd az embertárs passióját is. "A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat."(Mt 22,37-39) S nincs nagyobb öröm, mint mikor újra látni tudjuk a gyerekkori eget; melynél azóta sincs tisztább kék.

2008-10-25

---

Discover the new Windows Vista Learn more!

Hazatalálás, idegen, anyanyelv

Hazatalálás és anyanyelv

A-év, 29. hét, Szo. (Gal 3,22-29; Zs 104,2-7; Lk 11,27-28)

 

Az evangélium a legjobb vitapartner. Képes felülírni, s új összefüggésbe helyezni egyébként értékes emberi igazságainkat is. Úgy, mint a mai apró történet az egyetemen. Délelőtt Kristeva Strangers to Ourselves (Idegenként önmagunk előtt) c. könyvét olvastam. A ceruzát otthon hagytam. Az apró jelölésekhez szükségem lett volna egyre, gondoltam, körbejárom a termeket, hátha találok egy otthagyottat. (Pénteken nincsenek előadások, a College szinte teljesen kihalt.) Ceruza sehol. Mentőötletként eszembe jutott a kápolna faliújsága. S valóban, a különböző jegyzetekhez három ceruza is ott lógott. Késsel faragva, hegyük tompa. A nap végéig kölcsönvettem. Este, mikor hazaindultam, hogy visszavigyem, észrevettem az öntapadós lapokra kiírt ima-kéréseket. Innentől változtak át, és értek össze az evangéliummal a reggel olvasottak. Kristeva az idegen, a menekült magányáról elmélkedik az idegen országban. Nyelvének elszigeteltségéről, gyökértelenségéről, az odahagyott anyanyelvről – ahogyan elvetik, külföldiként kezelik. Az elsajátított idegen nyelv, mondja Kristeva, soha nem képes olyan kifejezővé válni, mint az odahagyott anyanyelv, amiből a bevándorló/„külföldi" kiszakadt. Azért, mert az idegen nyelvben nincs ott a tudatalattink. Angolunk, franciánk, németünk, stb. nyelvi konstrukciói ebben a sajátos „ürességben" összpontosulnak, különváltan a testtől és szenvedélyeitől, mely az anyanyelv fogságában maradt. Kristeva egy nemzetközileg elismert tudóst idéz, aki meglehetős iróniával mondotta elismert soknyelvűségéről: „tizenöt nyelven beszélek oroszul". Nos, ezt a tényleg meglévő nyelvi szakadékot írta felül az kápolna faliújsága. Olvasom a ceruzával írt rövid kéréseket. Néma sorok, de belül – az idegenben – mégis érzéssel telnek meg. Egy fiatal imát kér, mert barátja a héten megy HIV vizsgálatra, s ezek nehéz idők mindkettőjüknek. Másvalaki idősebb, rákos barátnőjéért kér imát a betérőtől, tegye szándéka mellé. Az anyanyelv, testi-lelki közvetlen emlékeink, a „tudatalattink" igenis képes beszivárogni és élővé tenni nyelvünket, még idegenben is: ha az embert fogadjuk be, aki maga is „idegen helyzetbe kerül" az élet zátonyain. A szolidaritás és felelősség, ahogy Kristeva mondja, „urat" és „szolgát" képes egy szintre emelni. Ez az együttérzés  a későbbi közös öröm megalapozója is. Ilyen, a tudatalattit hordozó anyanyelvnél is mélyebbről merítés az Isten igéjével, s az ő szükségeivel való találkozás. „Amikor ezt mondta, a sokaságból egy asszony felemelte szavát, és így szólt hozzá: ̒Boldog az az anyaméh, amely téged hordozott, és boldogok azok az emlők, amelyek tápláltak!' Erre ő így felelt: : ̒De még boldogabbak azok, akik hallgatják az Isten beszédét, és megtartják.'" (Lk 11,27-28)

 

2008-10-24

---

Discover the new Windows Vista Learn more!

Zászlódba metsz

Szabadabban

A-év, 29. hét, P. (Ef 4,1-6; Zs 23; Lk 12,54-59)

 

 

Bezárulás és kinyílás. Ezt a két magatartást élezi és állítja szembe a végsőkig az evangélium. Az ember minduntalan saját kicsiny(es) világába zárkózik. Beszűkülünk különös, narcisztikus „birodalmunkba", ahol önérdekeink szerint, számunkra kényelmes és kedvező döntéseket hozunk. De nemcsak a személlyel, a közösségekkel is így van ez. Önérdekeinkhez képest ítélünk, dicsérünk, jutalmazunk, vagy rovunk meg, utasítunk el más véleményt és érdeket. Az „oldalak"-ban gondolkodás, a bűnbakképzés, vagy az ellenségkép kreálása, meggyőződésem, mindig narcisztikus középszerűségből fakad. Október 23-án sincs ez másképp. A mikrofonok mögött megnövő bátorság, a kordonok mögül kinyilatkoztatott s a másikat megbélyegző „igazságok" még messze nem igazi megnyílás. Zászlóink ugyanúgy nem lyukasak, és Budapest felett az égbolt ugyanúgy nem felhőtlen, mint az evangéliumban megszólított nemzedék tisztánlátása. „Azután szólt a sokasághoz is: ̒Amikor látjátok, hogy felhő támad nyugatról, mindjárt azt mondjátok, hogy eső jön; és úgy lesz. Amikor pedig azt halljátok, hogy a déli szél fúj, azt mondjátok, hogy hőség jön; és úgy lesz. Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit felismeritek, e mostani időt miért nem tudjátok felismerni?'" (Lk 12,54-56) Legyen vallási igazságokról, üzleti érdekekről, vagy közéleti törekvésekről szó – az ítélethozó szerepében ugyanaz az önérdekeiből kifelé pillantó „kisember" áll. Önnön mértékeinek rovátkájával a skálán. Ahogyan Mécs László mondja: „Ki a betyár? Ki a szent?/ Magyarhonban ki a szent?/ Ha a Mérték tönkrement,/ senki, semmi meg nem ment." (Bakonyi látomás) Nem hiszem, hogy erőltetés az „evilági" és a vallási tisztánlátás és vakságok egymásmellé helyezése. Virágzó időszakokban a hétköznapok és a spiritualitás nagylelkűsége mindig egybeesnek:  a már említett „én-választó" középszer ugyanazzal a lendülettel győzetik le. Ezért döntő – „zászlóinkba metsző" – Jézus kérdése a mértékeinket felülíró új mérték születéséről: „De miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi az igazságos?" (Lk 12,57) Nem kérdéses, a szeretet érkezéséről van szó. Egyedül ez képes arra a belső átalakításra, amikor felül tudjuk írni benső törvényszékeinket: „Amikor ellenfeleddel a bíróságra tartasz, útközben igyekezzél tőle megszabadulni, nehogy a bíró elé hurcoljon, és a bíró átadjon a poroszlónak, a poroszló meg börtönbe vessen. Mondom neked, nem szabadulsz ki, míg az utolsó fillért is meg nem fizeted." A magad mögött hagyott bezárulás, és kinyílás; ahogyan szabadabban lélegzed a mát. Nem kell nagyobb Istenérv.

 

2008.10.23.

 

---

Discover the new Windows Vista Learn more!

Megjegyezned hangját

Megjegyezned

A-év, 29. hét, Cs. (Ef 3,14-21; Zs 32; Lk 12,49-53)

 

Kinn örvénylik a Cromwell Road, és vele London. Sosztakovics 1. C-moll Zongorahangversenyét hallgatom. A zeneszerző korai, könnyedebb darabjai közé tartozik - derűsebb oldalát mutatják. S szükségünk is van világunknak e másik oldalára, hisz ez igazi arcunk. Bármilyen drámák is húzódjanak homlokaink tengerfelszíne mögött: az emberi arc, miként a ránk bízott világ, a derűben a legszebb. A Föld valódi légköre is, arcunkon "feszül". Az evangéliumban örvénylő drámával sincs ez másként. Bármilyen súlyos legyen is mondanivalója, mindig az embert felemelő biztatásként kíván ránk terülni. "Azért jöttem, hogy tüzet bocsássak a földre, és mennyire szeretném, ha már lángolna! Keresztséggel kell azonban még megkereszteltetnem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy!" (Lk 12,49-50) Első rétege szívünknek, a legáthatolhatatlanabb, mindig a félelem. Nem az evangélium szava félelmetes, hanem mi félünk. Jézus sorai a legmélyebb biztatás. Tartása van, rendje van bensőjének, ereje - lángja  - melyre küldetése épül. Ez az a tűz, mely képes kiégetni minden félelmet, gyávaságot és kuszaságot. "Keresztséggel kell azonban megkereszteltetnem, és mennyire szorongok, míg ez végbe nem megy!" Küldetésünkre figyelmeztet. Tanítvány vagy, keresztséged éled, az Ő közösségéhez tartozol. Ez vagy, van tartásod a világban; s van hozzá földi Hazád és felelősségeid. S mindezt, ha Jézus Lelkének tüze táplálja, nincs miért félned a világban. Nyugalmat, hitet, és tartást környezetednek ebből a tűzből adsz. Paradoxon, de a bizalom és biztatás mélysége a kijelentés: "Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Nem - mondom nektek -, hanem inkább meghasonlást." (Lk 12,51) Az Isten Fia szét akarja választani benned a félelmet, gyávaságot és az élethez nélkülözhetetlen bizalmat jövődben. Ma téged is oda akar állítani, egyenes gerinccel és nyugodt arccal pánikozó világodba. Jelként. A pénzügyi válság most megmutatja, mennyire bírunk mély gyökerekkel. A hitelválság komplex történetének kommunikációjában emberségünk és elkötelezettségünk az élet iránt van mérlegen. Valóban meg kéne hasonlanunk a bennünk lévő hitetlenséggel és nihillel. Döbbenten olvastam ma reggel a magyar hírportálokon a szalagcímeket. Mervyn Kingnek, az Angol Központi Bank elnökének szavait kontextusából kiragadva közölték: összeomlás határára jutott a bankrendszer! Nem ezt, és nem így mondta, saját fülemmel hallottam az előző esti tízes híradóban. Odahaza persze önmagán is túlra nőtt az öngerjesztő pánik, és zuhant a forint. Várom azt a hangot, amely kimondja, és ébren tartja a biztatást: "Ne féljetek!" Arra a hangra, akár vallási, akár szekuláris hang, érdemes lesz odafigyelni. Érdemes lesz megjegyezned őt, mert tűzből és tiszta forrásból merített akkor, amikor legégetőbb volt a szomj.

 

 

2008-10-22

---

Connect to the next generation of MSN Messenger  Get it now!