[homilia] Öninterjú Narcisszussszal

Salvador Dali, Narcisszosz metamorfózisa

Öninterjú Narcisszusszal

B-év, 20. hét, K. (Bír 6,11-24a; Zs 84; Mt 19,23-30)

Narcisszusz mítosza talán a legmélyebb tragédia-történet rólunk. A szó szerinti "önmagunkról". Az egyedüllét és társvesztés (közösségvesztés) legteljesebb megfogalmazása. A történet teljes változatát Ovidius Metamorfózisában találjuk. Elmondja azt az állapotot, amikor az ember "megőrül" önnön végessége csapdájában. Narcisszusz gyönyörű, önző fiatal. Gorombán elűz magától mindenkit, aki szerelmére vágyik. Végül a megbántott szeretők összefognak. Megkérik Nemesis istennőt, hogy Narcisszusz egy nap magába szeressen bele, és maradjon alul szerelmével szemben. A büntetés be is következik, mikor egy vadászat után, hogy szomját csillapítsa, a forrás fölé hajol. Az ifjút azonban egy más fajta szomj ragadja meg: "Mikor inni próbált, egy képmást látott a vízben. Szerelembe esett e vágyképpel, olyan "lényeget" vélt megpillantani, mely azonban csak árnyék volt."

A szeretet szédületét látjuk, melynek egyedüli tárgya káprázat. A nyugati embert, intellektuális gondolkodását, lélektanát azóta mélyen jellemzi e történet. Egyrészt, az elragadtatás egy nem valós tárgy látványától, ami látásunk teremtménye. Másrészt, ennek a képmásnak mégis ereje van. Narcisszuszt és mását a történetben erotikus jelenetben látjuk viszont; lehetetlen ölelésekben, eltévesztett csókban, a rászedett érintésekben. A szemet, és a szájat, a szerelmesek érintkezésének szerveit vékony vízfüggöny választja külön. "Mit tegyek? Amit akarok, bennem van, saját gazdagságom tesz koldusszegénnyé. Bárcsak kimenekülhetnék testemből!" Narcisszusz tragédiája csúcspontjára ér a pillanatban, amikor könnyei felkavarják a vizet, és megérti: nemcsak, hogy a saját tükörképe, amit megszeretett, de ráadásul az még el is tűnhet. Soha nem elégül ki szomja önszemléletében. Kétségbeesésében puszta mellét addig veri, míg élettelen nem lesz, mint a hamuszín márvány. Narcisszusz saját képmása szélén hal meg. Ovidius hozzáteszi: még az alvilágban is talált egy tavat, amiben saját képmását látta. Mikor a gyászolók, akik hangját Echo visszhangozza, testét keresik, hogy eltemessék, "nem találtak semmit". Különös feltámadásban, a nárciszvirág vette át helyét. (Kristeva, Tales of Love)

Igaza van Pilinszkynek. Csak a fogságból hazatérő fegyenc boldogsága képes kifejezni a valóság örömét. Ha valamire szüksége van, elemi erővel, közösségeinknek, az a hazatérés öröme. Illúzióinkból (önfragmentációk) a közösen szemlélt világ élményébe. Mely egyedüli valós tudásunk a hazáról. Szülőföldet is mondhatnék; hisz a szülőföld szépségét meglátni: kilépni végtelenített Narcisszusz történetünkből. "Mikor magára ránt egy [túlpolitizált]világváros/ Ahogy kibérli álmod az álomgyáros/ És megfesti képed, hogy kép a képben/ Sétálj magaddal kéz a kézben." (Bikini, A világ[od] végén)

A fenti pillanatot, egyházi-vallási tapasztalatban, a görcsökön való túllépésnek látom. Az "ekkleziogén nárcizmus" (véletlen bukkantam írás közben a fogalomra; s melynek persze ugyanúgy létezik "világi" változata pepitában), mentalitásváltás. Az a szabadságkeresés ez, amikor nem azért keresem a másik tekintetét-gondolatát, hogy egyébként nádszál törékeny identitásomnak nyerjek "igazolást". Paradox módon, a kifelé félő vallási közösségek tagjairól - a valóság érintésére - kiderül, hogy erős identitások helyett valójában elszigetelt, önző dublettekként jártunk. Ezért nincs a vallási fundamentalizmusokban valódi erő és szilárdság; bármennyire is erőt mutassanak. Csak Credonk fundamentalistái maradunk; míg fel nem ébreszt bennünket a világ. A vakság és a belenövés önnön, vélt gazdagságunkba, ténylegesen, Nárcisszusz neurózisa. Vigyáznunk kéne, nagyon, erre a becketti "autoerogén" Endgame, végjátékra. Amikor már észre sem vesszük a "Játszma végét": honnan is érkezhetnének valódi stimulusaink. Hogy túllépett rajtunk, gettóiba, bástyamerevségeibe csomagolva - a máskülönben csupa kegyelemmel terhes történelem. "Jézus pedig ezt mondta tanítványainak: 'Bizony, mondom néktek, hogy gazdag ember nehezen megy majd be a mennyek országába.' 'Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak az Isten országába bejutni.'" (Mt 19,23-24)

2009-08-18

[homilia] Két ünnep közt, margók margójára

B-év, 20. hét, V. (Péld 9,1-6; Zs 33; Ef 5,15-20; Jn 6,51-58)

Elena Kazovszkij, Fáradt őrangyal
Tegnap végre templomban is beszélek arról, mit jelent "Mária országa" mögé nézni. Milyen mély gyász béníthatja a magyarságot? Az embereket igenis érdekli a történetük. Ott él bennük az érzékenység az ősök iránt; a rég elfeledett gyökerek előtti számadás. Jó érezni az anyanyelv kifejező erejét; ez Angliában nincs meg. A szót átölelő csendnek is jelentése van. Érzem, élvezem, mint a vitorlázó madár. Nyelvem, gondolatom, és történeteink között nincs távolság. Itthon vagyok. Még akkor sem, ha "nem jópofa dolgokat mondok" (Bródy János).

Mária ünnepe (mennybevétel) és Szent István Magyarország fővédőszentjének ünnepe alkalom, hogy átmenjünk színes, szép századvégi, századelős templomi üvegablakaink másik oldalára. Kinyitni a templomfalakat. Véget vetni a mutogatásnak az elmúlt "negyven évre", kommunizmust szidni. Meg a nemzetrontó liberalizmust. Legyen vége már. "Olyan az ország, mint mi itt benn a templomban. Távollévők, közel lévők között nincs különbség; együtt alkotjuk és alakítjuk ezt az országot. Egy közösség vagy együtt veszíti el és találja meg 'Istenét'/boldogságát, vagy sehogy sem." Az emberek figyelnek, figyelünk egymásra. Azt mondom, ez a néhány nap arra alkalom, hogy elgondolkodjunk, az ünnepek tiszteletre méltó dogmatikai tartalmából merítve: milyen veszteséget hordoz az ország egésze. Mi az, ami "énektelenné" tett bennünket, "nótátlanná." A PG-csoportos Jantyik Zsolt mondja, balatoni koncertjükkor bementek egy vendéglőbe. S elkezdtek énekelni, nótázni. A tulajdonos odamegy. Maguk nem dunántúliak ugye, hanem alföldi emberek. Kilenc éve utoljára, hogy itt nótáztak. Maguk még énekelnek ott.

(.) A lélektan figyeli meg, hogy az anya korai elvesztése később nagyobb eséllyel vezet depresszióhoz. Egy ki nem hordott benső gyász kíséri a felnövő pszichét. E fel nem dolgozott vesztés tünetei: lelassult (vagy épp hiperaktív) nyelv. Céltalanság, a kommunikáció sérülése. Nos az a "nagyboldogtalanság" melyet "Nagyboldogasszony népe" hordoz nyugtalanít. A magyarság mintha valami mély, néven nem nevezett veszteséget hordozna. Valahol, valamikor az egykori törzseknek jó lehetett sztyeppei honukban. Hisz ott ízesült nyelvünk e mérhetetlen kifejező, gazdagon pontos nyelvi rendszerré. Szavaink genezisében ott van a csecsemő, a gyermek, majd pusztai férfi és nő tapasztalata: ahogyan megfigyelte a levegő rezdülését, fűszálak, legelők, ég változását. Természetének zörejeit, tengerzúgás gazdagságú hangjait. Tücsök ciripeléstől, szellőn át, madarak énekére lett tükörré nyelvünk; ez a maradandó otthonunk. S utána jött a kényszerű útra kelés. Nem diadalmenet volt a magyar honfoglalás. Az akkori kor "gazdasági válsága" útra indította a népeket Kínai nagy faltól Urálig. A besenyők elől menekültünk, nőt, marhát, gyermeket, harcost mentve. S közben, s azóta is, valami folyamatosan veszett, elveszett. E közösségnek be nem vallott gyásza van. S mára talán épp annak az Istennek az elvesztésétől gyengül tovább nyelvünk (mely egymás iránti figyelmünk), akit az előtt veszítünk ma el, hogy néven tudtuk volna nevezni. Ezért, hogy az anyaországi magyarság a leggyorsabban ájult bele a csillogás társadalma kínálta kényelmes gyökértelenségbe. Kollektíve; templom falon belül és kívül.

Az Új Ember, katolikus hetilap ünnepi számának címlapcikkét olvasom. Érdekes, mennyire más világban élek. (Vagy ennyire szimultán világok léteznének együtt?) A vezérírás még a ragyogó népegyházi üvegablakok világa. A zárt templomfalak; a püspöki írás vezérgondolata még mindig a liberalizmus és az ígéreteit be nem váltott felvilágosodás kárhoztatása. Melyek fenyegetik "Mária országát". Mintha létezne ez a süllyedhetetlen keresztény, elit "bárkaország", mely különb "ellenségeinél." Mintha csak ez az egyetlen "népegyházi ország" létezne. Egyetlen hang, egyetlen gesztus sincs a szekularizációba testesülő és ott szenvedő Krisztusnak; egyetlen irgalmas szamaritánus jó szó. Valahol, valamikor a történelem Angyala majd számon kéri ezt a felmenthetetlen ekkleziogén nárcizmust. Gyászolunk népegyházon belül is; egy be nem vallott vesztést. A másik, a "szekuláris Magyarországgal" való kapcsolat elvesztését. S közben tagadunk, hárítunk a diadalmas cím mögött: "A történelem azt kiáltja: van Isten." Pedig István korona-felajánlásában nem kiált; "a füstölő mécsbelet nem oltja ki." Számomra, ha van aktualitása - "intertextualitása" - a fia-örököse vesztése után "Nagyboldogasszonyhoz" felé nyúló öreg királynak; az a gyász, a vesztés gesztusa. Az együttérzés. Szolidaritás ez a népünket árnyékként kísérő kollektív "vesztéssel": az reális, foszló, önmaga keresését felejtő országgal. S gesztusa elsőként a politikai elithez irányul, arcpirításként: elfelejtették szeretni népüket.

2009-08-17

[homilia] Hangot a könnynek

Németh Alajos "Lojzi", Tihany 2009.

Hangot a könnynek (Jantyik Zsoltnak szeretettel)

B-év, Mária mennybevétele (Nagyboldogasszony) (Jel 11,19a; 12,1-6a.10; 1Kor 15,20-26; Lk 1,39-56)

Az élet komoly kérdéseket tesz fel. Az eredetről, főként. Nagyboldogasszony, a katolicizmus egyik legmélyebb ünnepe: különösen kérdésbe tesz. Magyar ünnep. (Talán attól legmagyarabb ünnepünk, mert minden "magyarkodás" lepereg róla.) Egyházi rétegein át előbb csak átsejlik, aztán teljes erővel átüt történetünk. A kérdőjellé lett ország. Végtelen tisztelettel, becsülöm az ünnep dogmatikai tartalmát. Bármilyen néma maradjon is a mai világban. Mária, halála pillanatában belép Fia, a Feltámadott életébe. Isten üdvösségbe kiteljesedett országának első állampolgára ő. Bűntelen, "makula nélkül való anya"; a tiszta személy, akinek teste nem látott romlást. Hisz a Fiú érdemeire való tekintettel, a Megváltó anyjának kiválasztva, őt nem érintette az áteredő bűn. "Áldott vagy az asszonyok között, és áldott a te méhed gyümölcse!" (Lk 1,42) Mégis, az egyháznak ez a kegyelmi tudása a legreálisabb szembenézésre hív. Ez az ünnep valójában hangrobbanás. Díszített, saját képünkre ékes üvegablakainkat tágra nyitja; és ha kell, darabokra töri. Márpedig kell. Hogy miért? Mert ez az ünnep sorstörténet. Lélektani mélyutazás. Hogy felemeltessünk. De honnan? S hová? Milyen megértést takar "Mária országa?" Miről beszél e ragaszkodás, ez az archetipikus címerválasztás? "Nagyon mély utazás/ Álmomból síró/ riadt mély-utazás// Ez egy nép mély-éneke/ mely vándor lett/ s nincs más szerepe."

Kristeva Gyilkosság Bizáncban című regényének végén, nyugtalanítóan kérdez: "Nincsenek boldog idegenek, mert mindegyikük az elveszett anyát gyászolja. Ha elvész az anya, a vele beszélt nyelvek közössége, a paradicsom veszett el. Minden, ami megmarad, nosztalgia. Észrevetted, Esztella, hogy a nomádok mind "melankolikusok", pusztai daluk, minden lélegzetvételében, bánattól nehezül?" A katolikus ünnep, "Mária országának színes üvegablaka" mögött, tényleg, múltunk mély kútja nyílik. Meggyőződésem, a katolicizmus rendezetlen, erjedő történetünkre nyitja rá szemünket. Ellenére annak, hogy liturgikus ünnepünk, papi és főpapi kenetes beszédeink nyomán: a vízipipa édességével alszunk majd tovább. Cseh Tamás halála persze, az érzékeny fül számára, annak a bizonyos, függönyeinket benyitó léglökésnek első érkezése volt. Nem véletlen, hogy a közép-kelet európai népek, "e száz, veszekedő talány" dalnoka most távozott. S tényleg, dalai összegyűjtötték népdalok, katonanóták, cimbalom- és hegedűmuzsikák lelkének gyökerét. A tudatosulatlan gyászt népünk életében. Azt a vesztést - s ennek az Istennek kéne új nevet adnunk -, melyből ennek az országnak az önagressziója, önpusztítása, középszerűsége: melankóliája? iránytalansága? gazdátlansága? fakad. Kiszolgáltatottságunk önmagunknak. "Könnyek nélküli zuhanás/ benned vándor anyák/ és hontalan nagyapák."

Az ünnep nevében megőrizte a magyarság régi pogány hitének pozitív főalakját. Innét "Nagyboldogasszony." Mára nagyboldogtalan, nagyalvó, nagyönző nép. Népdalaink, népdallal határos egyházi énekeink, vagy modern nótáink (Bikini, PG-csoport) - amikor énekelni kezdünk , s mi lenne más az ének, mint bevallani kegyelemre utaltságunkat -, még őrzik, mesélik gyöngéden "az elveszett anyát". A szabadság és kegyelem ízét, a bennünket érző jelenlétet, "a tanok és ideológiák kódja kódja előtti ízes [anya]nyelvet. Olvasd csak újra az Énekek énekét!" (Kristeva) Aki füllel hallgat, annak az egyházi liturgián is átvérzik majd az a megnevezhetetlen hiány, amiről szólni próbáltam. Amire a válasz ott születik, ahol Cseh Tamás éneke kifordult tagadás-önmagunkból. Milyen hasonlat segíthet? Azt a pillanatot kéne zenével kitöltenünk, amikor Petőfi futtában megfordul, szembe az üldöző kozák dzsidáknak. Nos, ez a lepörgő szemvillanás az, ahol Mária mai evangéliumi éneke, a Magnificat, tanítónkként felhangzik. Mint közösséget begyógyító szó. Mint könnyeinkben végre megszülető hang.

2009-08-14

[homilia] Nekünk hagytál

Hiszek az intuícióban. Tegnap késődélután feltettem Cseh Tamás dalait. A lemez nem enged el, kéri, az utolsó dalig maradjak. Még kérem egy papbarátom, imádkozzon érte; s ha még mód van rá, látogassa meg. Tudom, sokat jelentene neki. Ma reggeltől mindannyian tudjuk a hírt.
Hatvanhetedik életévében elhunyt. Isten nyugosztalja. Barátaimtól érkeznek megrendült levelek. Hiányt és vesztést éreznek.
Hiányt és vesztést érzünk. Ha volt erőszakmentes beszédmód, évtizedeken át, ő volt az a hang.

Szüntelen Exodusban élt, a reményre hangoltan. Emlékezni kívánt, dalaiban megőrizni. Születtem Magyországon című dalát nézem. Valahol, még egy idei márciusi bejegyzésben itt blogon belül is megvan. Arca, az idővel semmit nem változott. Ugyanazok az ezernyi tisztasággal moccanó arcizmok. Száj szögletében, szemöldökön, homlokon, arcban, szájszegletben; "hiperaktív", érzékeny arc, rezdül mint a lovak, kutyák - moccanása. Emberségünkre hangoltan. Ez az arc, miként dalai, a legvédtelenebbek. Teljesen feltárulnak. Ki is váltják a reakciót: bántani vagy viszontszeretni. Teljes erőből. Ettől ennek az országnak az "ikonja" ez az arc. Ne ölj! Viszontszeress. Ez életművének üzenete. Isten áldjon, Tamás. És köszönöm, köszönjük az egyetlen hiteles, élő portrét a hazáról, önmagunkról, amit nekünk hagytál.


A bejegyzés címére kattintva olvashatod utolsó interjúját.


2009.08.08.

[homilia] Képesség

Caravaggio, Krisztus tövissel koronázása

Képesség

Caravaggio 'Krisztus tövissel koronázása' című festményén Jézust körbeveszik kínzói. A katona páncélban, és két kínzója botokkal közrefogják. (...)

A házasságtörő asszonyban Jézus felismeri saját drámáját. Ugyanaz a gyilkos indulat öleli körül az eléje hurcolt nőt, mint őt magát közelgő szenvedésében. „Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy asszonyt, akit házasságtörésen értek és középre állították…'Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?'" (Jn 8,3-5). Emberileg tökéletes csapda. Ha azt mondja nekik, kezdjétek, rajta, kövezzétek meg − mindenki neki tulajdonítja majd az asszony halálát. A rómaiak pedig azonnal vádolhatják: feszültséget kelt és vér tapad a kezéhez. Ha ellenben felmenti a nőt a halálbüntetés alól és valami kisebb büntetésre váltja: durván elárulja, képtelen megtartani a mózesi törvényt. Ami most bekövetkezik, mélységesebb erő, mint a föld minden hadseregének rohama. Jézus egy szót sem szól, mindössze a föld fölé hajol. Várják a válaszát. A feszültség lüktet a gyilkos halántékok mögött, a „hajtók" diadalmas pillantásokat váltanak. Mint Caravaggio festményén a fény, Jézus akadálytalanul átvilágítja az emberi belsőket. Mint húsvét vasárnap a sírkövön, a zárt ajtókon, úgy lép át gyilkos szándékainkon. „Amikor ismét kérdezték, felegyenesedett, és azt mondta nekik: 'Aki bűntelen közületek, az dobjon rá először követ.' És lehajolva tovább írt a porba" (Jn 8,7-8).

Az egyes ember sötétsége és a történelem minden bűnének sötétje egyek. Jézus e mélységek uraként világít mindent át. A templomudvar, ahol Jézus tanít, ebben a váratlan ragyogásban, hirtelen kérdezői lelkiismeretének titkos bíróságává lesz. A döntést az asszonyról mindegyikük személyes felelősségévé teszi. A vádlók, akik a mózesi törvény szakértői, tudják, hogy a maga módján mindegyikük épp olyan bűnös, mint a nő. A Mester szavai belemarnak lelkiismeretükbe. Kártyavárként összeomlik gyilkos szövetségük. Nem megtérve − akkor maradtak volna −, de leleplezett meghunyászkodásban távoznak. (Az asszonyt épp házasságtörésen kapták, mert tudták hová kell menniük inflagranti, a tett pillanatában tettenérve; s persze, a férfi kimaradt a vádból.) Kénytelenek tudomásul venni, társaikkal együtt bűnösök. Mert szövetkeztek a védtelent elejteni.

Jézusról eközben, s ez csak az asszony számára látszik − tündöklik az isteni szeretet. Mint Messiás „felülírta" a Törvényt, új többletet adva annak. Ítéletével kijelenti: a fizikai halálbüntetés, a megkövezés többé nem alkalmazható mérce a lélek halálát hozó bűnre. Mert a személy képes a megtérésre. Képes 'a mélypont ünnepén' felismerni Istenét. S mi ezt az újrakezdést képesek vagyunk megadni a felebarátnak; azt hiszem, csakis Istenben.

2009.08.07.

Színelváltozás - "A Nyugat bennünk lakik"

Nárcisszosz mítosza, kortárs variációk No.2.

„A Nyugat bennünk lakik"

B-év, Urunk színeváltozásának ünnepe (Dán 7,9-10.13-14; Zs 96; 2Pét 1,16-19; Mk 9,2-10)

Rég látott barátommal beszélgetünk kertjében. Érkezik a vihar előtti szél. A szél, a „táltosok" ideje. Hangja elhívás. A kiválasztásra ítélt táltost a szél félelemmel töltötte el. Hisz, mint a Lélek szimbóluma: nehéz tudást, igazságokat, utak előrelátását hordozta. Sokáig őrizni fogom ezt a beszélgetést. Formátlan, elfojtott gondolatok, kérdések, töprengések; férfiak között. Beszélgetünk, egyházról, országról, Szombathelyről; s persze külföldi élményeimről. Mitől más kinn; s mivé lett az idehaza. Közben felemlegetjük azóta elhunyt közös barátunkat, Papp Lajost, az egyházmegyei kollégium egykori kiváló papját. Értelmetlenül hirtelen, tragikus halálát. Egyszercsak megállt egy nagy tudású, nagyakaratú szív. Túlterhelten.

Lajos halála óta, immár bő évtized, nagyot változott a világ. Talán jobb is, hogy nem élte meg. Mai nyelven, már rég kicikkezték volna; ahogyan gyalázták emlékét, már halálában is. Talán ott, akkor kellett volna felfigyelnem rá, hisz példaképem volt: ahogy rászabadultak az indulatok. A „cölöptologató banditákká" lett szavak. A nyelvek, a sunyiságok. Ott voltam, de egy elhunyt némasága védekezni nem tudott; a halál távolabbi, mint London. Jó volt megismernünk őt. Az egyháznak azt a kegyelmi pillanatát képviselte ő, amit a rendszerváltás sivatagában adni tudó, felemelni, növelni tudó közösségnek tapasztaltunk meg. Igen; pontosan emlékszem az érzésre. A kereszténységnek ezért az adni-emelni tudása miatt akartam pap lenni. Egy olyan közösséghez tartozni, ami majd termékennyé segít tenni azt a nihilt, ami késő-kádári tanulmányaim alatt sebzett, megfogalmazhatatlan ürességével. Igen. Akkor, 1990 –ben; mintha egy pillanatra könnyebb lélegzetet vett volna a világ. S e lélegzetvételben, két-három évig, ténylegesen, „Színeváltozott" az ország, mit ország, haza.. Ebben a lélegzetvételben, ezért indult újra 1994-ben a premontrei gimnázium. Gyógyítani azt a nihilt, amit ha nem gyógyítunk, rákként továbbnő. A nihil csupán annyit akar jelölni: a jelentés hiánya. A határok hiánya; személyek, jó és rossz, igazság és érdek között.

*

Nem jó ebből a „Transzfigurációból" a visszatérés. Nem jó, tapasztalom, az országba való visszatérés: valami nem stimmel itt. Baj van a határokkal; szavaink határával. Ott a kertben, a gonosz természetéről beszél barátom. Régen, a kommunizmusban, mondja, világosabb volt minden: a gonosz és a jó között egyértelmű volt a határ. Mára a „gonosz" megfoghatatlan; egy ágyba, egy lélekben, egy szájba fekszik a jóval. A szent, a szakrális lebontásának ideje ez. Az emberek és a közösségek immár saját magukban bontják le a jót. Eddig, e „liberális, szabad" világban a papokat, egyházi intézményeket „bontogatták" előszeretettel. (S itt saját történetemre is utal.) Most már az orvosok vannak soron. S tényleg, a Markusovszky kórház „műhibáiról", az orvosok elleni pereiről írnak lépten-nyomon. A szakrális elleni támadás sorrendje: papok, egyház, egyházi intézmények; s ha már ezt tönkretettük, akkor belerúgunk az utolsó „szentbe", életadóba: az orvosba. Így lehet ördögien előkészíteni azt, ha majd pl. Szombathelynek és Vas megyének nem lesz kiemelt kórháza. A stratégia világos: a bulvár szintjén lehetetlenné tenni a működő közösségeket; a gondolkodás műhelyeit. Így hallgatom ma meg kétszer is a Bikini Ébredés után c. számát: „A késnek sétáló galamb mosolya arcomon/ Reggelente ébredés után." Más ez a valóság, London után. (Barátom kérdezi: mégis milyen London? Valahogy mindig a szabadság ízét érzem a számban, tüdőmben utcáin.)

­*

A Színeváltozást, akinek emléke van róla, nem szabad feladni. Lajos barátunk emléke miatt sem. Mélyére kell nézni ennek az ünnepnek; egyházban, és egyházon kívül. A fehérségben ragyogó Ember, gyönyörű szimbólumunk. Sebezhető, meghurcolható, megalázható − mint ez az ország, ami nem más e pillanatban, mint önbecsülés nélküli önmagunk. Élet, és halál, egyszerre van jelen a jelenetben. Illés és Mózes Jézus eljövendő haláláról beszélgetnek a Színeváltozás felhőjében. „A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból." (Mk 9,9) S így lefelé jövet, zenét vélek hallani. A PG csoport dalát. S tényleg félálomból idézem most ide Jantyik Zsolt színeváltozás ellőttünkről szóló szövegét (Augusztus 4-én, kedden hajnal háromkor közvetített a rádió, Kossuth, mp3 hangarchívum). Elmondja azt a véget nem érni akaró „közeget", amiért, amivel szemben annak idején papok lettünk, családról és védettségről lemondva, akkor is, ha nem éri meg. „Ennek éra, annak éra/ A kocsmában isznak a Kádáréra,/ Mindegy milyen hatalom, én már mindegyiket leszarom,/ Ez se volt jó, az se volt jó, addig a jó, amíg olcsó,/ A tisztességnek nincsen hitele, de ha válogat az ember, a szarban a helye./ Veszek egy diktafont, és elmondok mindent magamnak,/ Legyen egy gyerekünk, és elküldöm magamat magnak,// Óriási szekér/ most benne ülök, ez mindent megér,/ vagyok egy hatalom, és nem érnek el tőlem semmit/ ülök egy vonaton, most elmondom mi volt, most ennyi." (Kocsmadal)

Illusztráció: PG csoport Kocsmadal http://www.youtube.com/watch?v=xq9ihysy4UY

2009-08-05

---