2010. május 18., kedd

Kékharangzás



Bluebell-virágzás, Catford

Kékharangzás


C-év, Urunk Mennybemenetele utáni Sze. (ApCsel 20,28-38; Zs 67,29-36; Jn 17,11b-19)


A honvágy. Ha már itt vagyok, s érzem, megfigyelem. Viszonyát a csendhez. A honvágy mélyen összefügg a nyelv elhallgatásával. A honvágy lényege nem az, hogy külső harsogások és találkozások közepette is egyedül van az ember. A beszélt nyelv elhallgat bennünk. Mint ahogyan a nap lenyugszik a horizonton. Mely horizontot mindig árnyal s „eltakar": domb, virágzó almafa, kerítés, vagy épp a nagyvárosi forgalom; autók, emberek, tömegek suhanása. De talán pontosabb kép: amikor a tengerbe bukik a nap. A honvágyban elhallgató anyanyelvünk „csendje" különös horizonton elnyugvás. Ahogyan szájpadlásunkhoz simul, épp így nyugszik el tudatalattink felszínén a nyelv. Mint az Isten Fia, „tengeren" jár, nyugtalan benső vizek felett. Ez a honvágy. Amikor nyelvünk tudatalattinkon áll és figyel.

Honvágyunk lehet az anyára. Nőre. Feleségre, gyermekeinkre. Barátainkra. Kertünkre. Szobánkra, könyvtárunkra. Apánkra; nagyszüleink házára. Honvágyunk lehet anyanyelvünk életre kelésére bennünk. Honvágyunk lehet Istenre, egy beérő élet végén. Talán ez honvágyak tetőpontja, mert beköszöntekor, majd, ott lángol bennünk minden bejárt, honvágytól megjelölt táj és találkozás. Lebontatnak, elvétetnek majd, hisz emberi nyelvünk bontatik le.

A honvágy éppúgy fogság, mint a nyelv. Mint anyanyelvünk, mely jól megépített híd, és mégis szüntelen omlás. A honvágy érteti meg velem, hogy nyelvünk egyszerre szabadulás, és egyszerre fogság. Elfeledteti az anyáról való leválás, a belőle kiszakadás fájdalmát. Mert ez minden honvágy eredete. Nőre, családra, borra, boldogságra; és otthonra. Nyelvünk, melyet szüleink és környezetünk szeretetéből kaptunk, sok mindenért kárpótol. Legfőbbképpen ezért az „első leválásért".

Évekkel ezelőtt abbahagytam a festést. Örök kielégítetlenség volt minden megfesetett-megküzdött kép. Aztán elhatároztam, hogy majd szavakkal festek. S mára megértem, hogy a legékesebb, költői nyelven is átüt az az első otthagyott otthon. A katolicizmus Mária-kultuszában őszinte. Nem tetteti, hogy az első leválás feledhető. Talán ezért, hogy a katolikus templombelsők, romántól gótikáig kőben, s végül a barokk arany csillogásában, leginkább rekonstruálni próbálják az elvesztett „anyaméhet". Mint az Istenből való kiszakadást. Az atyai házat; melyet a tékozló fiú új, független nyelvéért odahagy. Tulajdnképpen Kálvin meszelt templombensői sem tudják eltitkolni nyelvünk, és honvágyunk végső alapjait. Minél pontosabb, minél ékesebb a nyelv, az irodalmi nyelv: annál inkább elnémuló harang. Amikor a harang teste és nyelve is még inog, lassú mozgásban.

A virágzó almafa szirmai zöldben. Szép, tavaszi est. A fa nem is lehetne mozdulatlanabb. Nos, ez a honvágy. Vagy a mozdulat, amivel a házfalra, tetőcserép alá futó folyondárt metszem. Amikor eggyé válsz a vegetáció őshullámzásával. Amikor szobád, falaid prózai módon lélegeznek: csak egyszerűen ott vannak. Mint Isten Fia a kenyérben. Mert ez is honvágy. Fogság; és bennünk való kérdezés.

A honvágy legszebb megfogalmazása a ma délutáni séta volt. Kékharang-virágzás az erdőn. Nem láttam még. Friss eleven zöld, erőt hordozva. Ezek a lombok. Alul, a fák lábainál, mint végtelen tenger: lila virágzás. Zöld és kék horizont. Benn járni, illataiban a tudatalattink színes, kétértelmű világa; mely tudatalattit gyermekkorunk volt képes utoljára megszelídíteni. Ahogy Jézus lecsendesíti és elnyugtatja ‒ apostolaiban is ‒ a tengert. A zöld és a kékharangok, különös, tudatalatti komplementaritása. Honvágy angyalokra, szerelemre, hazára; együtt elköltött borra, és évekre.

És ez a honvágy, már az evangélium. Szavaiban nyugtalanság, Isten Fiában kékharang-virágzás. Ez a honvágy emeli magosba a fákat; s tartja mozgásban, emelve, tudatalattink és mindennapjaink tengerfelszínét. Nem az számít, hogy van-e Isten, vagy nincs-e, tudatunkban. A honvágy, a honvágy mögötti számít. Ez; az Istenen belüli és Istenen kívüli egyensúly egyensúlya. „Én nem maradok tovább a világban, de ők a világban maradnak, én meg visszatérek hozzád. Szent Atyám, tartsd meg őket a nevedben, akiket nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi." (Jn 17,11)


2010-05-18, Wiltshire-Marlborough-Catford





Nincsenek megjegyzések: