Kondor Béla, Darázskirály
Megfürödni
C-év, 6. hét, V. (ApCsel 15,1-2.22-29; Zs 66; Jel 21,10-14.22-23; Jn 14,23-29)
Különös ellentmondás, de Jelenések könyve számomra mindig józanodás. Intenzív öröme és a ʻvégidők' felfokozott várakozása, sőt, apokaliptikus képe gyönyörű és valóságos rend. Megtanít nemcsak szembe nézni világunk összetettségével és kavargásával. Több: megtanít tisztán látni a tettetett emberi rend(ek) világában. Az a Krisztus, az igazságnak és jóságnak az a visszatérte tárul fel a Jelenések könyvében, mely leleplezi, amikor színleljük, hogy rend van; személyben és közösségben. Gazdag várakozás ez. Bizonyosság a megváltó Szeretetben. Hogy a világ összetettségeiben is Istenbe békéltethető, s a töréseink meghívhatók egy végső átváltozásba. Végső megtérésbe, metanioiába? Igen. „Elvitt engem lélekben egy nagy és magas hegyre, és megmutatta nekem a szent várost, Jeruzsálemet, amely az Istentől, a mennyből szállt alá. Benne volt az Isten dicsősége; ragyogása hasonló volt a legdrágább kőhöz, a kristályfényű jáspishoz…" (Jel 21,10-11)
Rendtől és játéktól izzik ez a nyelv. A Jelenések könyve tulajdonképpen a legmélyebb megfigyelés Istenről és a történelemről. „…Fala nagy és magas volt, tizenkét kapuja, előtte tizenkét angyal, és a kapura nevek írva, Izráel tizenkét törzsének nevei…A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve." (Jel 21,14)
Sokszor szívesen eltakarnám a szemem elől ezt a látást. Mert fájdalmas hozzámérni helyzetünket ehhez a világossághoz és jósághoz. Ehhez a gazdagsághoz, melyről érezzük, bizonyossággal, mint a napon átmelegedett téglafal melegét. Mik lehetnénk kiteljesedve Istenben. „Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak neki, mert az isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány: a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket." (Jel 21,2-24) Különösen ez az utolsó mondat józanít és fáj, itt, választások utáni magyar tájunkban: „… az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik be dicsőségüket."
Nézem és hallgatom az egyik miniszterelnök-helyettest; egy „apokalipszist most" csatornán. Hárman beszélgetnek. Angyalnak látják magukat. Pedig csak valkűrök, disznómaszkokban. Hideg van a szavaikban, nagyon hideg. S ha ez a ʻkereszténység', akkor szégyellem, hogy ez a maszkjait valódi arcával összetévesztő „kereszténység vagyok". Ha engedné a polgári ízlés és az evangéliumi őszinteség, akkor néven nevezném, amit látok. Hólyag önteltség; és egyházias neurózis. Miniszterelnök-helyettesi poszton. Nagy a baj. De Ezek az arcok a Péntek 8-ban, s talán ez az elit − nincs tisztában saját népe valós állapotával. „A magyar kultúrfölény", a „magyar erő", a „magyar tekintély" szavak megütik fülem. És bántják a lelkem. Hol élünk? Most akarunk egy, a modernitás erős programjával előállni, feltételezve meglévő társadalmi szolidaritást, az erős családok és helyi közösségek világát? Régi szekrények naftalin-illata, inkább szaga; áporodott levegővel. Fénytől és valóságtól elzártan. Minden rendben lehetne, s bennem sem nőne tengerré a gyanú: ha lenne szikrányi irgalom e hangokban; és alázat a helyzet iránt, amiben élünk. A gyógyító odahajolni tudás a nemzet sebeihez.
Péntek 8. Hírtévé. E jeles férfiak hangja semmivel sem gazdagabb, mint az árnyékukként orientációt veszített liberalizmusé és baloldalé. Ugyanabban a folyamban állnak, a magyar nemzeti útvesztésnek ugyanabban az önkritika nélküli hagyományában. Ugyanúgy nem arról beszélnek, mint „ellenkurzusaik". Nem kérdeznek − a narcisztkus/önszerető hatalom jellemzője a kérdezni nem tudás − mi e közösség legmélyebb válsága. Nem akarnak tudni a szeretet, mint értelem elvesztéséről. Könyörgöm, az ország fele, s a gyermekgeneráció fele él a szeretet éhségében, szó szerint szülei elérhetősége nélkül. Az azonosulás mintái; a másikban, a másik igazsága iránti bizalom képessége nélkül. Mely hit a másikban minden rend alapja: erkölcsi és vallási növekedésé. Minden komplex látás előfeltétele lenne az az elfogadni tudás; melyre krízisben lévő közösségeknek legégetőbb szükségük van.
Szomorú látni, ha keresztény hangunk behódol az erő és hatalom hangjának. Mikor a még működő keresztény közösségeknek gyógyítani kéne; az elvesztett benső hanggá lenni. Hatalmon belül és kívül. Rálátni önmagunkra. Ezért bántó az „elszámoltatás hangja". Előbb meg kéne merítkezni, tisztára mosatni. Tudatunk legaljáig; a Jelenések könyve szeretetünkhöz és értelmünkhöz szóló számonkérésében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése