2010. augusztus 29., vasárnap

Egy vasárnap, Piac utca 6.



Piac utca és Nagytemplom


Egy vasárnap, Piac utca 6.


C-év, 22.hét, V. (Sir 3,17-18.20.28-29; Zs 67,4-11; Zsid 12,18-19.22-24a; Lk 14,1.7-14)


"Piac utcai fényes korzón/ Bolyongani most élvezet,/ Ki egy pár cipőt el nem nyűtt ott/ Az udvarképes nem lehet." Ady sorait olvasom a debreceni Nagytemplom oldalán, építést szegélyező fapalánkokon. Ismét az Árkád Kávézó teraszán. Ismét istentisztelet után. S amilyen szerencsém van, a múltkoriban hallott lelkipásztornőt hallhattam. Írtam már róla, a bűnről és a gonoszról prédikált. Figyelem, amúgy 'adys' hangulatban, felidézem, az imán meghajtott fejeket. Itt, reformátuséknál is megérint a passzivitás. Egyetemes jelenség e szekularizálódó országban, úgy látszik. Templombelsőkben zsugorodik a kereszténység. Kicsit félünk, kicsit megnyugtat az illúzió, hogy templomaink, 'főmiséken', nem is olyan üresek. Sőt, mintha teli lennének. Mintha. (Állítólag, e főtértől a legnyugatibb város püspöke megorrolt rám, mert e Naplóban azt írtam volna, hogy a 'vasi templomokban nincs hit.' Sosem mondtam ilyet. Ha igen, inkább e most megfigyelt "zsugorított templombelsőkről" írnék.) Mert állunk, meghajtott fejekkel. Kiszakadtan kultúránkkal való párbeszédből. Elnyugszunk, megbékélünk a helyzettel. S csöndesen elfogadjuk a kultúránkkal való együttsodródást. Egymás melletti szótlanságban.

A zsugorodó templombelsők: gondolattalan templombensők. Fejeket lehajtani tanítunk, pedig már Ady is inkább választotta a Piac utcán való korzózást, mint a "Nagytemplom" nehéz lélegzetvételét. S eszembe jut egy másik kép. Zsugorított temetkezéses sírokról. Lovas, s lovasa meggörbült háttal, idők ívének megadottan. Mert valahogyan ezt érzem e nyelvében önmagába zárkózó honi kereszténységen. Mint a pogány sírok, időből kilépetten, valami hasonló történelmi elnémulás előtt. S tulajdonképpen nem is csodálkozom, zsugorodó kolostor- és szeminárium-bensőkön. A papi-lelkészi, szerzetesi hivatások hiányán. A nyelvi nem megújulás, egy hátráló egyházi kultúra nem vonz. Mert nemcsak a jövőnek, a jelennek is háttal áll. S önmaga hiányai és vágyai helyett beszél Isten országáról.

Pedig létezik az, amit Martin Buber "történő történelemnek mond", azt hiszem a Próféták hitében. Amikor történik valóságot magába fogadó nyelvünk; valóságunk feltárulásával együtt. Világ és Tanítványok, egymásnak fordított arccal. S ez jut eszembe a mai, a világ sátáni erőinek összeszövetkezését hangsúlyozó lelkipásztor szavai kapcsán. Pál Filippiekhez írt leveléből idéz. "Tudok szűkölködni, tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, a bővölködésbe és a nélkülözésbe egyaránt." (Fil. 4.12.)S kérdezem magamtól, megkopott barna padokban. Nemde az lenne az apostoli kor lényege, hogy ott még nincs kész, kegyes minta, amihez a keresztény nyelv "gyarmatosodna"? Milyen a kereszténység, s egy kinyíló kultúra nyelve, amikor nincsenek megírt forgatókönyvek? Kész, kegyes és hatalmi megoldások? Nincs a templomba bezárkózás illúziója? S különösen nem kulturális megrendülések idején? "Zsugorodáskor"?

E szóra megkondul a harang. Öblösen. Mélyszürke esőfelhők alatt. Épp a mai evangéliumi sorok fölött. S nemde, kérdezem a távol járó Adyval, nyelvünk krízise nemde mozdulatainkban van? Ezekben az evangéliumban megfigyelt mozdulatokban? S mögöttük sorjázó mindennapi moccanásainkban? Nyelv, izom, zsigerek, munkahely, köztéri szobrok és Hatalom együtt; leszegett tekintetek koptatta történelmi korzón? "Történt pedig, hogy Jézus szombaton az egyik vezető farizeus házába ment étkezni, és azok figyelték őt. A meghívottaknak pedig példabeszédet mondott, mert megfigyelte, hogy hogyan válogatják az első helyeket."


2010-08-29, Debrecen, Piac utca 6.


Nincsenek megjegyzések: