MS Mester, Vizitáció - Mária látogatása
Erzsébetnél (Selmecbányáról, 1506 fa,
tempera)
Megtalált napló, kontrasztok
Péter vallástétele, C-év, 18. hét, Cs. (Jer 31,31-34; Zs 50; Mt 16,13-23)
„Kinek mondják az emberek az Emberfiát?" (Mt 16,13). „Hát ti kinek mondotok engem?" (Mt 16,15). Bizonnyal átélted, megfigyelted már, ha valakiről beszélünk, az illető „kivirágzik", csendes örömben kinyílik. Mint a cseresznye ága. Gyermekké lesz, úgy örül, hogy csak rá figyelnek. Ahogyan te is kinyílsz. Ettől gyógyulna meg a világ. Kezdve egyenként, ha tudnánk figyelmet ajándékozni.
„Péter megszólalt, és így felelt: ʻTe vagy a Krisztus, az élő Isten Fia'" (Mt 16,16). Bizonyos vagyok benne, hogy Isten Fiát szívén találta ez a vallomás. Épp úgy örült neki, ahogyan benned is elömlik az öröm, mikor kimondják: „Jó hogy vagy, jó hogy ilyen vagy!" Egyetlen szóval: szeretlek. S Péternek is egész élete benne van ebben az egyetlen mondatban. Kibuggyan, kibukik, túlcsordul belőle a szó, s igévé lesz, maga Ige számára. Ki tudja mondani végre, ami a három éves együttlét alatt beérett a Mester, barátja oldalán. Ami ott dobog a torkában, ami feszíti, minden csodálata, minden bizalma. Apostoltársaival együtt. Szeretetvallomás ez, mely mélyebb minden földi szerelemnél, családi köteléknél. Mert a barátság az, amit ki kell mondani. Melyet meg kell osztani. Melyet élni kell. „Barátaimnak mondalak benneteket" (Jn 15,15).
Szeretet találkozik a Szeretettel. Nem csoda, hogy pontosan megőrződik ez a mondat evangéliumban. A személyes találkozás szavai vésődnek legmélyebben szívünkbe. Az ilyen lenyomatoktól ember az ember. S ezen az evangéliumi ikonon, nincs szó rá, tündöklik ez a találkozás. „Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér jelentette ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16,17). Ez Jézus titka: ránk tekint, és Atyja életét osztja meg velünk. Legmélyebb barátságát. Az ember, a szerzetes leg-centruma ez, a legnagyobb tudás és cselekedet. Világot gyógyító út. Úgy tekinteni a felebarátra, hogy megvalljuk: tisztában vagy vele, mekkora kincsed van? Tudod, mekkora kincs vagy nekem? „Benned lakozik a Krisztus, az élő Isten Fia." Ezt már nem is muszáj kimondanod. Elég, ha éled. (1998?)
*
Az évek alatt használt, különböző számítógépekről átmásolt régi elmélkedéseket rendezgetem. Egy Pannonhalmára visszatért idős atyától jött az ötlet. Még növendékekként felfigyeltünk Pálmai Godofréd reggeli mini-elmélkedéseire. Nem volt több mint három-négy, a reggeli Eukarisztia evangéliumához fűzött gondolat. Már nem emlékszem pontosan, lehet, hogy 1998 végétől íródtak ezek. Londonban, 2000-2002 szerintem már biztosan. Akkor kezdtem írni ezeket az ʻe-homiliákat'. Először magamnak, aztán barátaimnak. Dátumot, sajnos, nem írtam hozzájuk. A-év, B-év, C-év váltakoznak. Mostanra sikerült, szerintem több, mint felét ennek az éveken átterülő ʻNaplónak' összegereblyézni.
Míg az ember fiatal, nincsenek élményei. Csak lelkesedése. Mára magam is csodálkozom, mennyire kitöltött ez a szó szerinti idealizmus. Akkor fedeztem fel, hús-vér érzékiségét és valóságát. Persze, a fiatal szív − s igen, szerintem a szív volt a legtöbbet visszatérő szó − Logosz-vágyával. Hittem, hogy az ember legvalóságosabb társa lehet az istenemberi Szó. S valóban, ősélményem, hogy milyen intenzív személyes lelki térbe lép be az ember e szavakkal szó szerint eljegyződve. Gyógyító, terapeutikus, és újrateremtő erő van a Szentírás szavaiban. Ezt máig hiszem. Megmagyarázhatatlan és kimeríthetetlen irányultságot, eligazodást ad a szívnek a Történet. Mely tényleg történetünk, és kulturális emlékezetünk légköre.
1989-90-91-ben érlelődött meg bennem a papság gondolata. Az akkori késő-kádári, rendszerváltás körüli nihilben tartást és tudást találtam az Egyházban. Abban az életkorban, amikor legdöntőbb élményünk és képességünk az azonosulás a Másikkal. Adni szerettem volna, azt, abban a közösségben, amelyről úgy ítéltem, hogy olyat tud adni világának, amire e hazának szüksége van.
Mások voltak az egyházi lét feltételei akkor, és mások ma. Nagyot változott kívül-belül a világ. S látszik, nem feltétlen előnyére.
Bele-belenézek e Napló legkorábbi szövegeibe. Ne feledjük, ezeket egy fiatal szerzetes írta, huszonvalahány évesen. Bár látszólag semmi utalás nincs a külső történésekre, mégis, meglep, mennyire beléjük fényképeződött a világ. Mennyire jelen volt a világban a remény. A sorok naivitása felnőtt önmagamra, meglep, ma is tekintéllyel rám pirít. Tényleg párbeszéd volt ez; a ma már tudom, jövőmmel. És a külső tájjal, amit Hazának nevezek; s mely haza egyre kevésbé van. Legalábbis lelkiségtől megjelölve.
Azt gondoltam ki, hogy időnként felidézek egy korai írást. S Napló a naplóban, egy-egy lábjegyzetet fűzök hozzá, mint most is. Így az a gondolat jár a fejemben, hogy ezek az írások dokumentumai a római-cölebsz papi lelkiségnek. Lélektani dokumentumok. Egészen bizonyos, ez mai rálátással meggyőződésem, hogy jelen vannak benne, amit nem látunk, ami belülről nem látszik: ʻklerikalizmus'. Hosszú mélyvonulata ez az egyházi létnek. Nem csak a papság érintett benne, hanem az ún. világi hívek is. A Napló, különösen a Londoni Napló /2007-/ fejezetei távolodás, mondhatni kiájulás ebből a klerikalizmusból. Azonban a korai 'bejegyzésekben' nem ez a domináns. Érdekelnek, persze, hogyne érdekelnének a zsákutcái, az elfojtások, a szublimációk − a tagadhatatlan küzdelem a test ellen. Hisz ez a rendszer erre treníroz, okkal. S az is izgalmas, PhD dolgozatom Julia Kristeva freudi nyelvészetéből és kultúra kritikájából, hogy a nőtlen életforma hogyan formálja a katolikus teológiai gondolkodást. Nem mindig feltétlenül előnyére. Most, amikor területet véd a klérus; különös elszigetelődését látom a papságnak a világtól. Az, hogy konzervatív hullám fut végig Európán a hivatalos egyházon belül, nagyon kétélű és kétesélyes dolog. A világ egzisztenciális tapasztalatainak beszüremlése nagyon szükséges lenne az „egyházi politikacsinálásba". Kilépni végre a „nagykereszténység" (Christendom) platonizáló-cölebsz világon kívül létéből. Mert mindig ez a tét. Minden kor egyházi vagy korbeli lelkisége ezzel küzd. A korszellem kényszereiből belépni tudni a személyesség világába. Mely perszonalizmus nem kihátrálás a korból.
(Úgy tűnik, ez a korból kihátrálás történik most honi egyházaink esetében, a katolicizmusra ez mindenképpen veszély. Kiléptünk a korból, mert nem találtunk nyelvet hozzá. Valójában egykor meghívott önmagunkhoz. S milyen különös, ma már alig merek katolikus templombelsőbe belépni, mert nyomaszt. Fáj az a körbejáró, a misztériumokba narcisztikus módon bezárkózó ʻkenetes beszédmód'. Ami ráadásul valami nagyon felszínes vélt jobboldaliság /gyanítom, inkább sodródás./ Bánt a passzivitás, a hívekbe testesült-ülepült klerikalizmus. Nem érzem a keresztény kérügmában a helyzetünkkel való szembenézést. Hogy épp a világ mai helyzetéért, magára hagyottságában szeretnénk elfogadni. Szolidaritásban megérteni, s teletölteni vele beszélve, helyzeteit megismerve a fent említett személyességgel.)
E zárójeles gondolatok, mint háttér előtt csodálkozom rá az öröm akkori élményére. Pozitív beszédmód, ezt tanulhatjuk ma is az Evangéliumtól. Ha van értelme a vallásnak, akkor ez a reményben látni tudás, a világunk helyzeteit, s egymást biztatni tudás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése