Másikoldal-Emmánuel (Weiss Andrásnak szeretettel)

.
.

András apostol ünnepe (Róm 10,9-18; Zs 18A; Mt 4,18-22)

Meghívástörténet. A tanítványok meghívása az evangéliumok kezdetén. Ahogyan a napkorong emelkedik a táj fölé. Városi háztetők, tűzfalak, parkok fölött; vidéki ablakokon betekintve; de ugyanaz a Nap. Most valahogy így áll meg az az első századi férfi. A galilai szegények hazájában. Pasolini Mété evangéliumából a kép. Rohanni kezdenek meghívójuk után.

S valóban, Pasolini fekete-fehér filmje, valószínűleg közelebb áll a történelmi valósághoz, mint későbbi beleolvasásaink. Igaz részletkérdés, de mégis fontos. Általában, szószékek magasztossága szereti a meghívástörténetet úgy látni, mint rendkívüli eseményt. Ami „creati ex nihilo", deux et machina, totál ismeretlenből elhívás. Váratlan isteni hangra. „Így szólt hozzájuk: „Jöjjetek utánam, és én emberhalászokká teszlek titeket." (Mt 4,19)

Ez azonban sohasem így van. Már előzetesen, mindig, ott áramlik bennünk egy meghívástörténet. Igaz, névtelen. De mindannyian hálókat vetünk életünk és a vele határos történelem mélyébe. Minden napunk kérdést formál. Mert a számunkra kimért idő, nem egy helyben telik. Nem mozdulatlanság. Lassú, nagyon lassú mozgás. De asztalainkat, szobáinkat, ágyunkat, érzéseinket, kapcsolatainkat − s így életünket − láthatatlan vitorla feszíti.

Ott, Pasolini fekete-fehér arcai kirobbanó örömöt mutatnak. A néven nevezés örömét. Így futnak a történetükre kapott Névtől részegen a betoppant Mester után. „Ők pedig azonnal otthagyták hálóikat, és követték őt." (Mt 4,20) A történeti hűséghez hozzá tartozik, hogy az elhívott négy, már korábban is ismerte őt. (Jn 1,35 k.)

A tanítványság-történet nem áll kívül életünkön. Az Írásokkal való találkozás lényege éppen ez. Ott köröz fölöttünk éltető melege a Szónak. Tulajdonképpen évtizedek óta szemezünk vele. Isten, bármit jelentsen is e szó, épp úgy nem áll kívül történetünkön, mint a megismert barát, szerelmes, és házastárs. Benső vonzások, feléjük irányuló vágyak, teszik ismerőssé az „ismeretlen" érkezőt.

S ott, abban a történeti jelenetben, épp ez az izgalmas. A korábbi találkozásuk és a mostani útra indulásuk közötti erjedés. Az eltelt idő, mint be- és megtelt idő. Mint (ön)beteljesülés. Ki tudná megmondani, mi a határ az ismeretlen és Barát születése között? Hogyan születik a szerelmet, házasságot, barátságot, megtérést (metanoiát) alapozó bizalom? S egyáltalán, ismeretlenek vagyunk-e önmagunk számára, valaha is?

Azt hiszem, a szó rejtette „Istent" így kell újra értelmünk hálójába helyeznünk. Istent soha nem értjük meg és fogjuk fel helyesen, ha nem mint a fenti értelemben vett Érkezőt látjuk őt. Aki születik, régóta együtt, velünk: mint barátság, szerelem, bizalom. Születése − mert ez természete − nyilatkoztatja ki őt. Mint együtt történő történelem. Ezért kell keresnünk nemcsak az arc előtt, de az arcunk másik oldalán is Őt. Mert létezik a vallásoknak is ez a másik oldala. S ezt a másik oldalt felfedezni, ez meghívástörténetünk.

Ám a záró kép mégsem ez. Hanem a nap Auscwhitz fölött. Rossz volt a kérdés, amit utólag tettünk fel, hogy a szörnyűségben „hol volt Isten"? Furcsa, de a rossz lelkiismeretű késő-modernitás kérdése volt ez. Utólag is, oda, visszamutatni. S a válasz, amit adtunk, inkább felelősséghárítás. „Ott, a szenvedőben, a felakasztott fiúban". Utólag visszatekintve, meglep, hogy nem újra-Meghívástörténetben kérdeztünk. S azóta sem. Auschwitz, nem Isten tragédiája vagy bűnrészessége volt. Hogy miért engedte? Nem, a shoa és a gulág az emberi emlékezet mélységes kudarca volt. Az ember felelőssége, aki képtelen belépni önmaga és az embertárs történetébe. Mindenkori vallása, mint kultúrális szuper-ego másik oldalára. Azt hiszem, azt kellett volna kérdeznünk, ott, rögtön, az első reflexiókban: „hol lesz Isten"? Hol fogjuk újra megtalálni őt? Milyen hitben, milyen humanizmusban? S legfőbbként: hol fogjuk megtalálni az ott elvesztett embert? Magát azt a bizonyos Hálót. Bármit jelentsen is a szó, kezünkben.

2011-11-30

Becsúszó szerelés happyenddel

.
.

B-év, ádvent 1. hét, K. (Iz 11,1-10; Zs 71; Lk 10,21-24)

Magunk is meglepődünk, mekkora öröm rejtőzik az emberben. Milyen felszabadulásra képes az emberi psziché. Kinyílni, felnyittatni. Valami, leg-központunkban, felnyílásra vár. S természetesen, ez személyes öröm, a személy élménye. Mégis, épp e benső szárnyalás örömében, elgondolkodtató. Örömünk nemde a történelem nevében is történik? Mintha vágyunkban barátsága, meghallgatásra, ott toporogna, igen, maga a világtörténet. A világ ilyenkor, mint lábnyomait a gyermek igazítja a hóban az előtte lévő léptekben, ott lépdel mögöttünk. Átalakulását keresve.

Az öröm így kollektív tettünk. Bennünk, egy pillanatra, egy fontos percre, átalakul a történelem. Felnyílik, tisztul, katarzisban felejti el karmákba szorult önmagát. Bennünk húzódik közelebb Istenhez a nagytörténet. Ezért vagyunk felelősek a másiknak okozott örömért. S ehhez semmi különöset nem is kéne csinálnunk. Csupán annyit, ahogyan baráttal viselkedik az ember. Történelemhez, Istenhez való viszonyunk sem igen más. Apró, de folyamatos jelenlét. Mint a házasságban, melynek alapja a barátság ápolása.

Persze, Isten attól az, aki, hogy gondoskodik az öröm meglepő helyzeteiről. Mögöttünk, óvatosan képkedve, léptet lépésünkbe helyezve. Ádventi hóban. Mely képletesen, történelem-közi terünk. Maga Isten érkezése, mint egy paradox becsúszó szerelés. Ami éppenséggel talpra állít. Örömbe, azaz, valóságba egyenesít. Ahonnan mindig tovább láthatunk, mint amit a történelem hétköznapi egyenruhája, a rutin enged. S a képzelet, az öröm képzelete ad majd realista látást. Érezni az embertárs mélyesését. Amikor "a világ végén/ télapó alszik a hóban./ A világ végén,/ újságpapír alatt a metróban." (Bikini) Nincs mélyebb realizmus, és történelemre hangolt szem. Mint az Istentől kapott, "kollektív" (azaz szolidaritásunkért) felelős öröm. Ez az, amit Kányádi Sándor fogalmaz meg, sokatmondó verscímével, amikor "Valaki jár a fák hegyén"?

"Abban az órában így ujjongott Jézus a Szentlélek által: "Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura azért, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, így láttad jónak."(Lk 10,21)

2011-11-29

Ádvent: még közelebb

.
.

B-év, Ádvent 1. hét, V. (Iz 63,16b-17.19b; 64,2b-7; Zs 79; 1Kor 1,3-9; Mk 13,33-37)

Előveszem a pátriárka-történeteket, a Teremtés könyvéből. Izsák, Jákob és Ézsau történetét. Amikor a külső történet, mint a világ teszi most, meginog, fontos ez a történelembe-szállás. Maga a kereszténység (katolicizmus) ádventje is ilyen aláereszkedés. A történelem józanabb régióiba.

Mert a történelemmel szembenézni, saját megtett történetünk felidézésével lehet. A családi és baráti összetartozás pillanataival. Azt a drámát felidézni, ahogyan „formáltattunk". S mindezt azért írom, mert ezekben az ószövetségi mélytörténetekben bölcs tükörbenézést tanulunk. A Teremtés könyve Ábrahám, Izsák, Jákob és Ézsau történetét érdemes újra hallgatnunk.

Meglepődnünk, mennyire agyagból gyúrt, esendő az Egeket, mint zsinórmércét tekintő ember. Ott kavarog „sár és angyal", egy levesben, bennünk. Elsőszülöttségi jogok eltékozlása (Ézsau), csalások, rivalizálás (Jákob), sőt, maga Ábrahám. Megrendít történetük realizmusa. E család, minden tagjában él a csalással, sőt, hazugsággal, mellyel életüket kívánják menteni. Abimélek udvarában Izsák, épp úgy, mint apja, feleségét hazudja nővérének. Nehogy „szépsége" miatt megöljék őket.

Kézbe kell vennünk e szövegeket. Valós családok. Valós helyzetek; ott élnek a történelem örvényeiben, s belőlük is kelnek ezek az örvények. Ami marad: az Égre nézés, az Ígéret-re tekintés. „Maradj jövevényként ebben az országban, én pedig veled leszek, és megáldalak, mert neked és utódaidnak adom ezeket az országokat mind, és megtartom az esküt, amellyel megesküdtem apádnak, Ábrahámnak. És úgy megszaporítom utódaidét, hogy annyian lesznek, mint az égen a csillag." (Term 26,3-4) S szintén marad, arcunk éle-húsa mögött az emberi szív realizmusa. Csalások, becsapások, ravaszkodás − s épp a túlélés legfontosabb, személyes és kollektív, pillanataiban.

Ádvent: közelebb húzódás Istenhez, és emberi történetünkhöz. Egymáshoz, akik egymás közelében élhetünk. S bizonyos értelemben, közelebb húzódás, gyerekkorunkhoz is. Ahogyan csak a gyermek tud rácsodálkozni későbbi felnőtt arcaira. Nem is tudom, mi lesz velünk, európai emberekkel, ha elveszítjük ezeket a történelmi mélyutazásainkat. S itt, biblikus szövegeinkre is gondolok.

Izájás elmondja, hogy a történelem (s növekvő története) terhét hordozó felnőtt ember: keresi a történelem (s benne személyes története) Arcát. Hogy Isten, nem „a magasságbeli", szupertranszcendens, távoli Isten. A magasság szinonimája: az emberi benső. Sőt, magának az isten-szónak is tükörjelentése: Bensőnk. Bensőnkön keresztül szólítjuk őt.

Közelebb húzódni Istenhez, közelebb húzódni az embertárshoz, akiknek bensőnk kialakulását köszönhetjük. Hisz közöttünk, emberarcok között van egyedül a történelem. Nem képernyők, hírolvasók tudósításaiban. Az, ott az alakíthatatlan történelem. A valós, az alakítható mindig két szempár, két ajak, két fül, két ölelés között húzódik. Ettől az alakíthatóságtól üdvösségtörténet a történelem. S Izajás, Ádventben, a külső történelem súlya alatt zokogni tudó ember nevében kiált.

„Mégis te vagy a mi atyánk! Mert Ábrahám nem tud rólunk, és Izrael nem ismer minket; te vagy, Uram, a mi atyánk, Megváltónk a te neved öröktől fogva. Miért hagyod, Uram, hogy letévedjünk útjaidról? Miért keményíted meg szívünket, hogy ne féljünk téged? Fordulj vissza szolgáid miatt, örökséged törzsei miatt! Olyanok lettünk, mint akiken nem te uralkodtál öröktől fogva, akiket nem a te nevedről neveztek el. Bárcsak szétszakítanád az egeket, és leszállnál! Színed előtt a hegyek megrendülnének!" (Iz 63,16b-17.19.)

Most ez az ádvent, euróháborús összeomlások világa, alkalom. Közelebb húzódni nem szembe nézett emberségünknek, és történetünknek. S kicsit, számomra, közelebb húzódás, a könyvek világához. Épp azokhoz a kulturális forrásainkhoz, mely a világradaron, még csak fel se villan. Annyira észleletlen, mint szemünkben, maga az Ígéretadó.

2011-11-28

A Moody’s egy Dürer-metszeten (Angyalvodka IV., slágerlistával)

.
.

[Szünet] „Tehát nem álom. Végül. Nem is káprázat. Némák. És én is némán állok előttük." (Samuel Beckett, Rough for Theatre I). A Moody's bóvli kategóriába minősítette le Magyaországot. Beruházásra szuperkockázatos. Nem tanácsolt. „Ismeretlen, távoli kis kikötő." Csendes háborúk a világ pénzügyi régiói közt. Tenger. Csatahajók. Időnként egy egy öblös ágyúlövés visszhangja. A távolba lőve. Látótávolságon kívülre. Ott, majd megtörténik a becsapódás. Radarok memóriáján belül.

Ez csak egy kép. Arról, ahogyan a világ pénzügyi régiói állandó, végső csatáikat vívják. „Elolthatatlan, mint egy égő olajmező." Élet-halál kérdés. Kilőni a rivális flottából a kísérőhajókat. Egyenként. Emlékszünk? Az euró-válság kezdetére. Még a líbiai háború előtt. Portugália és Spanyolország váratlan lesorolásakor. Pedig, akkor az EU pénzügyi stabilizációs csomag már megvolt, a nemzeti parlamentek épp elfogadták, feltételekkel, megszorításokkal. Akkor lassult először a flotta. S a távolban? Mint (egy) fehér vitorla? Igen. Ott is egy nemzeti érdek. Az USA valutáját erősíteni a rivális valutákkal szemben. Létkérdés. Mert ha ez nem következik be, egyre több állam vált dollárról másra. A távolból mindez „Tüzijáték". Ugyanúgy, ahogy Afganisztánban, Líbián történt. Képernyőkön keresztül, gombnyomásra.

„Tüzijáték. Ismeretlen távoli kis kikötő. Fenn az egek, lángba borulnak. S halkan megcsörren egy karkötő." Ezek most épp mi vagyunk. A felhozott indokok, csak ürügy. Jönnek az Európai Sorban majd mások is. [24 órán belül, ugyanaz a gazdaságokat kilövő anyahajó, épp most lőtte ki Belgiumot. A Standard and Poors, a Moody's ikertornya. Süllyed. Leminősítve.] Lassítani kell, szétzilálni az Úniót − mielőtt stabilizációja sikerül.

S a mélyben, számtalan hullámréteg. A felszínek viharában, a hullámveréseket meglovagló, érdekek. Laokóni birkózás. Mindenki a világ boruló asztaláról él. Nálunk is. A mi, honi, laokóni részletünk: az ausztriai anyabankok egyetlen esélye, ha a kormányzattal visszavonatják a végtörlesztések általuk kidolgozott rendszerét. S nagy a riadalom. Itt, nálunk látszik kiderülni (veszteségükből), hogy nyugati irányba fog dőlni a dominó. S kiderül a nálunk legnagyobb fogúra (és étvágyúra) nőtt bankszektorok hitelképtelensége, mert akkor ők is leminősíttetnek. S kezdődik a rettegés, tornasorban, hogy bedugul a hitelezés. Hát ez van. „Nem tudom mi ez, pedig látom. Ez nem valóság. De nem is álom. Egyre nagyobb ez a város, de fel sose épül. S eltűnik végül, feltűnés nélkül."

S mi ma hajnali kettőtől, a bejelentés időpontjától, mint ország, körbepánikolunk. Arab tavasz szérumokban. Az ellenzék elnöke már mondja is a demokrácia önhülyítő mantráját. Leváltani a kormányt. S tévén visszanézhetjük a jól kiszámítható reakciókat. A bűnbakképzés maghasadásait, „láncreakciónkat". Járjuk, járjuk a démonképzés törzsi táncait. Úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Destabilizálni a régiót. Inoghatóvá tenni a valuták közötti sávokat. S igen, azok a bizonyos állampapírok. Amikről pedig a mindenkori kormánymantra mondja, hogy „mi a piacokról finanszírozzuk magunkat". Senki nem mondja ki, hogy ezek ugyanolyan hitelek, mint bármilyen uzsorahitel. S most majd csak még magasabb kamatra tudják az érintett országok visszafizetni. „Kezemben olvadó fagylalt."

(S idelenn? Jártak a Moody's szakértői valahol a Nyírség-, vagy Borsod örökre leszakadt világában? Soha nem fognak.)

Jön majd egy világ, kell, hogy jöjjön, ahol nem lesznek korrupt hitelminősítők. Mert a korrupció az, hogy rendszerismeret nélkül, szándékkal befolyásolunk piaci folyamatokat. A valósággal, mint emberi világgal való érintkezés nélkül. S ebben az értékingásokra épülő tőzsde-kapitalizmusban csak a feltétlen engedelmesség etikája létezik. A képernyők mögötti döntésekre nem visszakérdezés. Zygmunt Bauman A modernitás és a holokauszt munkáját kéne végigolvasnunk. Tisztességgel és újra. A bürokratikus, megkérdőjelezetlen protokollok következményeiről. Mint ruhaszárító köteleken, köztünk leng az auscwhitzidő.

Új ateizmus kell. Ezekre a régi istenekre. A „nem hiszek a Moody's világában" radikálisan kritikus történetére. Amolyan új-feuerbachi válasz. Mert ezek az előre programozott istenek most sem szólnak időben. Hogy a megmentőként remélt Kína rohad. Mit rohad, zuhan, ahogyan csak ötágú csillag tud a mennyek pereméről. Óriási szellemvárosaival, amiket megépítettek. A gazdaságot ezekkel az állami megrendelésekkel tartották növekedésben. És ezekben a városokban senki nem lakik. Csak az elodázott forradalom, a rendszer meg nem nevezett korrupciója.

Hölgyek, Urak. Nincs más. Elő kell venni a sokat leviszolygott marxi kapitalizmus kritikát. S jó százhatvan év után, ma, újragondolni, a Moody's protokolloktól mentesen, mitől ön destruktív és fenntartatlan a Rendszer. Mitől korrupt: mitől belőlünk korrupt.

Távolabb hajolni világunk térképétől. Rálátni, mennyire haramiavilágba közelít az ádvent. Ránk látni. Rájuk látni. Bennünk, rájuk, s bennük, ránk. Magunkra ismerni. A remény cölöptologató banditáira. (Kép a Nagy Indiánkönyvből. Sivatagi karavánvezetést vállaltak, áthelyezték az útjelző cölöpöket. S a végén támadtak, amikor már támadniuk sem kellett.) „Tűzijáték." S utólag, urak, mint Radnóti tömegsírban megtalált bori-noteszében, elgondolkodunk majd? Hogy a líbiai háború, mekkora karma robbanás, a mi európai világidőnkben? Hogy a „pánikoló piacok", bizalomingások, ez az egész örvény, talán meg sem történik, ha? Igen. Ha európa urainak van holisztikus látása. S még minimális köze (velünk együtt) a Hit világához, hogy „Ne ölj!". Az a kollektív psziché, melynek a tőzsdék világa éppúgy része, mint mantrademokráciáink, most remeg. Csak az Irakban és Líbiában nyugati fegyverekkel meggyilkolt (és Afrika? természetesen) több százezer áldozatának lelke, mint egekbe kiáltó vér, a világpsziché sebe. Soha nem létezik a tőzsdék, és tőzsdepszichék, demokráciapszichék zárt világa.

S a végére a slusszpoén. Egy televíziós szerkesztőség felhívta reggel nyolckor a Moody's központi, kommunikációs irodáját. A magyar leminősítés indoklásának szöveges anyagát át tudnák-e küldeni. Igen. Készségesek, a Moody's protokoll részeként. Fax. Elektronok. Push. Enter. A birodalom szóba áll. S láss csodát. Budapesten kijön a fax. Valóban átküldték. Botswana leminősítésének háttéranyagát. Afrika. (S gondolom, ha a magyar lenne a világnyelv, akkor most ott, a faxküldő irodákban, a KFT slágere szól, háttérzeneként. Minden feketének fizetek egy feketét." Hahaha.) Tűzijáték. Idézőjel nélkül.

(Ugye ismerjük Radnóti sorait. Aki gépen száll fölébe, annak térkép e táj. Mély szimbolikus melléütése ez világunknak. Az a bizonyos tőzsde-hangulat is valahol ilyen alapos számok mögé nézésekből születik. Sic! „Itt élek én, nem vártam mást. Csak nézek, mint apró ember az óriást." (Bikini, Valahol Európában). És holnaptól ádvent. S benne a tegnap világa. Mint ez a nehéz, ősztéli reggel.

HAMM: „Egyszer ismertem egy elmebeteget aki azt gondolta, eljött a világ vége. Festő volt − és grafikus. Nagyon kedveltem őt. Meg szoktam látogatni, az intézetben. Megfogtam a kezét és odavonszoltam az ablakhoz. Nézd! Ott! A növekvő gabona! És ott is! Nézd! A suhanó heringraj! Ezt a szépséget figyeld! [Szünet.] Elrántotta a kezeit és visszament a sarokba. Kiábrándultan. Mindössze csak hamut látott. [Szünet.] Ő volt az egyedüli túlélő. [Szünet.] Elfelejtve. Úgy tűnik, az eset… nem volt…. olyan egyedi." (Samuel Beckett, Endgame)

2011-11-25

Illusztráció: Tengerpart (Európa Kiadó, Live 1984 koncert), http://www.youtube.com/watch?v=HFjoZrgVdJM

KFT, Afrika

http://www.youtube.com/watch?v=-eC0FtlSroI

Bikini, Elmúlt Illúziók (2011) http://www.youtube.com/watch?v=Qd0lsglth58

Valahol Európában (1998) http://www.youtube.com/watch?v=AhtC4yRfL98&feature=related

Bartóktörténet

Kőry Ágnes előadása Bartók zenéjéről a Hungarian Cultural Centre-ben. Kisebb pokoljárás míg a Leicester Square-t övező útvesztőkben megtalálom a helyet. Pedig már jártam itt. 10 Maiden Lane, Covent Garden. Kis ország, kis − észrevehetetlen kiírás. De a fogadtatás kedves. A bolyongás miatt is, késve érkezem. A terem zsúfolt. Ismerős arcok, még Vukán György koncertjéről. Ugyanitt, két éve.

Ám a késés megéri. A Kőry tanítvány kisgyerekek „koncertje". Módszerének bemutatása. Különös érzés. Angol gyerekek magyar népdalokat szolfézs-énekelnek. Egy kisfiú, épp a zongoránál, fejével bólogatva számolja magában a negyedeket, miközben játszik. A diákocskák (5-9 év) mély bordó felsője, és a zongora barna teste együtt izzanak.

Különös örvény bennem. Kinn, ugyanúgy, mint két éve, örvénylik a város. A Maiden Lane voltaképpen egy szűk sikátor. Éttermek, bárok minden kétlépésen. S itt, Bartók, egy bartóki világ végén. Az intézet oskolásegyenruháján az intézet neve és mottója. Béla Bartók Centre for Musicianship. „Bartók Béla Intézet a Muzikalitásért." A zeneiségért a lényeges, nem a suta lefordíthatóság. S a mottó, mely előragyog a pólókon. „Csak tiszta forrásból". A Cantata Profana üzenete. S a gyerekek arcán a figyelem tisztasága. Ahogy gyermekségük minden energiájával, most, a kézvezénylésre és a szolmizációs hangokra figyelnek. Fegyelemben. Ám a gyermek őszinte extázisában is. Kontraszt, amit muszáj megkönnyezni. Beavatódnak abba a zenei világba; mely profilunk mögött, mint arcéleink sorjáznak.

Az est Bartók zenéjét mutatja be. Mennyire meghatározó volt a népdal-kutatás érett kompozícióiban. Megragad egy gondolat. Bartók zenéje, még amikor nem is kötődik a népzenéhez, akkor is hordozza e világ egységét.

Zenei illusztrációk az esten. A Romániai táncok dalait először az eredeti Edison-fonográfhenger lejegyzésekben hallgatjuk meg. Utána Bartók és Szigeti zongora és hegedű-játékában. Most tudatosul, hogy a sistergő, recsegő hengerekről zenét lejegyző Bartók milyen körülmények között dolgozott. Ezentúl még mélyebben megemelem majd kalapom Bartók South-Kensingtoni bronzkalapja előtt, mindennapi találkozásainkban.

S csupán adalék, a fonográfhengerek tegnapi zörejéhez. Fájdalmas, kulturális gyász, ma hallgatni, a fonográfhengerekben letűnt világot. Szinte a felismerhetetlenségig zúzodott dallamok. S maga a csoda, hogy a bartóki átiratok nyomán, teljes feltámadásban e dallamok. Elég a „Bottánc" dallamát felidézni. Kőry egy írásában olvasom, hogy a holokausztban elpusztult magyar zsidó zeneszerzők egyike, Deutsch Jenő volt az, akinek 1937-es kézírásának hasonmásában jelentek meg Bartók egynemű karai. Ő másolta Bartók török gyűjtését, továbbá a román dallamok zömét is. (Miépes és Jobbikos zsidózásaink mindenkori hátteréül, csupán.) S egy Bartók levél: Deutsch Jenő Úrnak /201/7 tábori munkássz./Bihar m. Budapest, 1940. okt. 1. Kedves Deutsch Úr, Nagyon köszönöm lapját; sokat gondoltam Önre azóta, hogy Budapestről eltávozott. Mi holnap hagyjuk el Budapestet. Kodálynak ajánlottam Önt másolási munkára, de attól tartok, hogy ez a közeljövőben még nem lesz aktuális. Mindenesetre forduljon hozzá és érdeklődjék nála, ha majd visszatért Pestre. Sokszor üdvözli és minden jót kíván Bartók Béla. Ennek háttérében (is) különösen érthető Bartók még 1940 októberében, Magyarországon (!), Amerikába indulása előtt írott végrendelete. Amíg Hitlerről és Mussoliniről bármilyen utca vagy tér van elnevezve Magyarországon, megtiltja, hogy róla bármilyen közteret nevezzenek el.

S betölt a kép: az említett „fejével számoló" kisfiú. A kotta előtt ülve, a legegyszerűbb szolfézs-sorokat játssza, amit az előbb szolmizálva énekeltek. S a pólókon ott az írás: „Csak a tiszta forrásból." E törékeny, növekvő gyerektudatokon át megérint: józanodásunk csakis e legegyszerűbb szolfézshangokba kapaszkodva jön el. S figyelem, újra-vetítve, a tegnapi est egy másik képét. Kislány, ugyanott, a zongoránál. Ő már egész komoly, nehéz dalt játszik. S míg Bartók felvételről hangzik fel ugyanaz, a kislány, belefeledkezve, mintegy csak magának: ujjaival követi azt, ami a kottában történik. Ahogy egérke fut, bökögeti-simítja a futó kottafejeket. Együtt a dallammal. Tisztaságában hatalmasabb és erősebb az a gyermekkéz a történelem minden Angyalánál. Mindentudóbb.

Illusztráció: Amerikai interjú Bartókkal http://www.youtube.com/watch?v=Hb7M68FMokQ&NR=1

-- Bartók nevét beírva a blogkeresőbe fenn, további zenéhez (is) kapcsolódó reflexiókat találhat(sz)

2011-11-24

Templomlebontás

Szabadon élő zöld-papagájok a kármel kertjében

Templomlebontás

A-év, 34.hét, K. (Dán 2,31-45; Dán3,57-61; Lk 21,5-11)

A Notting Hill-i Kármel. Nézem a mélyvörös tégla-templombelsőt. Ezerszer is nekifutok, mint egy birkózásnak, egy idős angyallal. Egyszerre adja az elszigetelődés érzését. S egyszerre kínál ez a templombenső valami hallatlan emlékezést múltra; s nyitottságot jövőbe. Kiléptet a mából, szabadságot ad a mára − s ez a szabadság nyomaszt. Ebben a térben megszűnik minden, ami ismerős. S szinte nyomasztó élességgel az a Királyság van jelen, ami hamarosan majd mindent betölt. S mely Királyság belépésre hív, megnyílásra. Mert az Evangélium ezt a levegőjét belélegezve: ellenállhatatlanul küldetünk. Egyszerűen elfeledtetik minden gátlás, tehetetlenség. S tenni akarunk ezért az Országért. Egyszerre vagyunk két világ állampolgárai. Mélységes Béke; és emberségünk mélységes izzása is. Ebbe a térbe belefeledkezve, csakis odalépni tudunk az embertárshoz. Szemünkből kihulló háborúkkal; a legfontosabb mozdulatokra koncentrálva.

Az imára hívó harang hirtelen, magas érchangjával csendül. Gyerekkorom legkorábbi emlékeit hívja elő. A levegő frissességét, a világ akkor még létező, a természet zajain át lélegző csendjét. S felocsúdom. Felpillantok a szentélyre; ablakaira; tégla-kő-barnájára.

S ott, a homíliában tudom, miről szól az evangélium. Jézus a templom-leromlást jövendöli meg. Ám, a jelenetben, ahogyan a Templomra pillant, a lényeges. A Templomra mint kultúrája élő testére tekint. S azon túl, a környező kultúrákban, vallásokban, „civilizációkban" lélegző emberre. Megtestesülése óta érzi e „templombensők" értékét és elnehezedését. „Jönnek majd napok, amikor mindezekből, amit itt láttok, nem marad kő kövön, amelyet le ne rombolnának."

S itt válik örömhírré, amit a Templom leromlása kapcsán mond. „Mikor háborúkról és lázadásokról hallotok, meg ne rémüljetek; ezeknek előbb meg kell történniük." A kultúra leromlása, megtörténik. Ám Ő mindvégig benne marad, mint megújító kezdet. S épp ezekben az időkben az Alapokig láthatunk: hogy a „Templom" él. Ami külsőleg visszafordíthatatlan szétesés, az ugyanakkor újjászületés, újjáformálódás. Mint amikor, meglepetésünkre, Krisztusmonogramot építenek a homokdűnék; a felhők az égen; a fű játéka a parkban; madárrajok írástudatlan röpte a szelek játékában.

2011-11-23

Krisztus király

Az egyházi év utolsó hete ádvent előtt. Bonhoeffer gondolatai. A fogvatartott, a beteg, vagy a diaspórában élő keresztény, a kereszténnyel szinte a háromságos Isten szinte fizikai ajándékaként éli meg a találkozást. Ennyire felértékelődik és egyedivé lesz a találkozás. Egyedüllétükben mindketten, látogató és meglátogatott, felismerik egymásban a Krisztust, aki jelen van a testben. Úgy fogadják és üdvözlik egymást, ahogy az Úrral magával találkozunk. Tisztelettel, alázattal, és örömben. Az egymástól az áldást úgy veszik, mint az feltámadott Jézus Krisztus áldását. Ez Isten Országnak normál "érzékenysége"; amikor tejesen fogékonyak vagyunk Isten és a felebarát misztériumára.

Eltűnődöm rajta, vajon miért van világunk akkora válságban, amilyenben. Kell, hogy legyen valami mélyebb oka, mint amit a "külső" történetben észlelünk. Krisztus Király ünnepe, legalábbis erkölcsi válasz. Képzeld el a világot, amikor minden egyes személy egy háló-szem. Hány emberért imádkozik valaki? Vagy gondol rá, felidézve őt, jót kívánva neki. Hiányos-e a háló? S ha képzeletben kiterjesztjük az elhunytakra. Lefedi-e világunkat? A krízisek alapja a lélek figyelmessége vagy figyelmetlensége. Érzékenysége vagy érzéketlensége a másikra. Mindig a Lélek az, amely az emberi bensőben kiváltja az emlékezést. Számomra ez a belső figyelem-felgyulladás mindig, és az egyetlen istenérv. Mi indítja tudattá összefutó sejtjeinket az emlékezésre? Az imádságság ezt a Jelenlétet, mint elérhetőségünket a másik számára, elmélyíti. Csupán memóriánk csodája lenne-ez?

De visszatérve a nyitóképhez. Bonhoeffer érzékenyedésünk kérdését kihívásként veti fel. Ha ekkora egyetlen találkozás ekkora örömöt és boldogságot jelenthet, mennyivel intenzívebb lehet azok élete akik naponta közösségben élhetnek, keresztényekkel. Ha érzékeink és önművelésünk tisztán működik, akkor valóban ezt kéne átélnünk. Mert, s ez természetes tapasztalatunk, "kikapcsolunk", akik egyébként nap mint nap élhetjük a keresztény közösség ajándékát. Bonhoeffer mindezt a Hitvalló egyház szervezésekor, s később, Hitler börtönében elmélkedte át. A keresztény közösség értékét. S így kihívások kihívása gondolata. "Adjunk hálát, akik a keresztény közösségi élet kiváltságát kaptuk, s teljes szívből dicsőítsük Istent kegyelméért. Mert ez kegyelem, egyedül a kegyelem műve, hogy még ma is a keresztények közösségében élhetünk."

S a katolicizmus Eukarisztikus lelkiségében van valami hallatlan személyes elem. Ezt gyakran kritizálják, s joggal, hogy narcisztikus "bezárkózásba" süllyedhet. Amikor az egyéni jámborság elfedi a kintet. S mégis, e lelkiség hallatlan értékes eleme, hogy az személyes, "egy az egyben találkozás" megújíthatja a találkozás egyediségének értékét. Az Úrral, és a felebaráttal. A Léleknek megnyílva, valóban, épp ez az "ecceitás", a személy és találkozás egyediségének élménye vezet vissza bennünket a Közösségbe. A hálószemeket összefogó Krisztus Király.

2011-11-22

Európa elrablása (zuhanás zuhanásban)

 

„Nem fogadható el, hogy három amerikai nagyvállalatból álló kartell döntsön államok és állampolgárok sorsáról." Mindegy, ki mondja. (Nevezetesen, most Viviene Reding, az EU igazságügyi biztosa nyilatkozta a három nagy amerikai hitelminősítőről.)

Nem vagyok szakember. Képzésemből a globális pénzügyi folyamatok megértése kimaradt. Ezzel nem vagyunk egyedül. Ilyen, amit most Európában látunk, szuverén államokkal megtörténni, azonban nem normális dolog. Ha a leminősítések folyamatában valóban jelen van a korrupció, és összefonódó lobby-érdekek, keserves árat fizetünk. Mint rendszer; és működni hagyott rendszer.

A foglald el a City-t mozgalommal (világvárosok pénzügyi központjainak szimbolikus megszállása) mélységesen egyetértek. Akkor is, ha alternatívát nem tudnak megfogalmazni. Ezt kritikusaik számon kérik rajtuk. Azonban nem hiszem, hogy a demonstrálók feladata lenne. Ők az egyik legfontosabb etikai kérdést teszik fel: néven nevezni a tőkéhez tapadó manipulációt, és felelőseit. S legfőbbként: kollektív felelősségünket.

Auschwitzban számmá alázták az embertársat. Amennyiben a korrupció és a lobbi-érdekek léteznek, akkor ma jogosan érzik úgy emberek, hogy valami hasonló megalázást történik velük. S nemcsak emberek, hanem kisközösségek, családok, népek. Mert mindez nem „természetes".

S sok ember, az érintettek, keresik a szót, néven nevezni, mi történik velük. A szélsőjobb, most majd zsidózni fog. S a lényeg, kivételesen, nem az, hogy tévesen. A fájdalom, az indulat valós.

A pénzügy szakemberei, ahogy azt látjuk a mainstream médiában, kényszeresen és jól nevelten ismételgetik a Rendszer elvárásait. Úgy teszünk, mintha valami feddhetetlen klubban élnénk. S ismételgetik a rendszer kondicionálta félelmeket. Érdekes, ezen sokszor eltűnődöm. Az épp leégő léghajón, zuhanó repülőgépen, miért mindig mi vagyunk azok, akik rákérdezés nélkül mondjuk fel a „protokoll" előírásait? Az egyébként felelős, de rendszerbelső bankvezetők nyilatkozataira gondolok.

Az, hogy az ellenzéki sajtó, s maga az ellenzéki pártok, ugyanezt ismétlik, abban nincs semmi meglepő. A valós igazságot és a politikai érdeket kommunikálni nem ugyanaz. Ebben „a nem ugyanazban" rejlik sok-sok árulásunk; a hazával és egymással szemben.

Valahol, a terrorista indulata is ebben a közös örvényben születik meg. S valahol, bár a másik életére törő tettük soha nem fogadható el, indulatuk - melyet megalázottságukra adnak - érthető. Nem fog mindenki Goethét olvasni, vagy verset írni.

Egy szó, mint száz. A fenti sort, reakciók csoportját, sorolhatnánk. A kérdésem csupán az, miért nem szólalunk meg egyszerre - ellenzék, nem ellenzék, szakember, nem szakember - kimondva, hogy a hitelminősítőktől, és a mögöttes intézményektől, morális öntisztulást várunk el. És ebben nincs pardon. Mióta 2008-ban épp a mostani nagy hitelminősítők, szinte kivétel nélkül, kiválóra minősítették a világgazdaságot bedöntő cégeket: nincs pardon. Felelősség, számonkérés, és elszámoltathatóság van. A számok mögötti valós, nem szám emberek és régiók méltósága. S főleg: helyi kultúrák élete és méltósága.

S szépen, sorjában, majd el kell kezdeni, minden banknál és hitelminősítőnél; apránként, a „hitelminősítést". Mert létezik hitelminősítés, alulról. Felfelé. Pénzügyi intézeteink hiteleztek-e fegyvergyáraknak, hogy csak a legfontosabbat kérdezzem. Minősítettek-e diktatúrákat „kiválóra"? Egy országban, ha van tartás, morálisan kérdez. Mert nincs, s a világtörténelemben soha nem volt nagyobb erő, mint a tömegek morális kérdezése. Én a magam részéről, bizalmam, a döntéshozók "képernyővilágától", megvontam. IMF-től, ECB-től, Úniós miniszterek értekezletétől, mind. Míg meg nem válaszolják kérdéseim. Ellenőrizhető-e a rendszer, morálisan?

(S ami lemaradt, mintegy magyarázatként, mielőtt félreértenénk, hogy a fentiek a bankrendszert, IMF stb-t „démonizáló" hozzáállás és felszínesség. Ha igen, a kisember felszínessége, akitől elvárnák, hogy pénzügyi szakemberként átlássa azt, ahol a csúcsokon sincs holisztikus, s főleg „morális" átlátás és kérdezés. Nos, ez az írás egy magyar családapa zuhanásából született. Hitelét lakására fizetni nem tudta, a végrehajtás során vetette ki magát az emeletről. Egy psziché így reagált arra, hogy élete teljesítményét − még ha az csak egy lakás is, mint megteremtett otthon − elveszni látta.)

 

 

2011-11-18

Katedrálistekintet - tükör előtt Tomas Tranströmerrel

 

2011 irodalmi Nobel-díjasa Tomas Tranströmer (1931-) svéd költő. „Tömör és áttetsző képeivel friss utat mutat valóságunkhoz" – olvassuk méltatásában. Művei nagy témákkal, a mulandósággal, emlékezettel, és a természettel foglalkoznak. Nézőpontja sajátos: a Közösségeiből kiszakadt ember szemszögéből néz szembe e nagy kérdésekkel. Díjazása, közvetve, a mi Pilinszky Jánosunk elismerése is, akinek nagyon jó barátja volt. Tranströmer „csöndek és mélységek" költészete hátterében lehetetlen nem felismerni Pilinszky hatását. Stigar (Ösvények, 1973) című kötetében együtt szerepelnek verseik. Saját fordításában. Egy 1969-es feljegyzésében így emlékezik: „Pilinszky albérletben lakik, a város közepén, egyetlen szűköcske szobában (mint a legtöbb kispénzűnek, neki sem futja saját lakásra). De csodálatos ember. Feledhetetlen estéket töltöttünk együtt véget nem érő beszélgetéssel (tolmács nélkül) a parányi szobában." Tranströmer több magyar költő, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Nagy László, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Tandori Dezső és Pilinszky János verseiből is fordított svédre.

Talán mert a „képek költője", a legfordítottabb skandináv költő. Versei külföldön és otthon, Svédországban is nagy hatásúak. Több jelentős irodalmi díj birtokosa. Bellman Prize (1966). Nemzetközi Költészet Fóruma Svéd Díj (1971). Petrarka Díj (1981). 1982-től a Svéd Biblia Bizottság tagja. 1983 Bonnier Költészet Díj. Pilot Prize (1988). Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díj (1990). Utóbbit az Irodalmi Nobel Díj előfutárának tartják. Horst Bienek Díj (1992). 2007-ben a Griffin Költészetért Alapítvány Életmű díjasa. 2011, Irodalmi Nobel díj.

A sor mutatja, munkái következetesen helyet követelnek kultúránk kánonjában. Ez normál körülmények között is figyelemre méltó teljesítmény. Nobel díja azonban rendhagyó időszakban adatott. Pilinszky utal rá egy helyütt, hogy a nagy történelmi kataklizmákat mindig mélységes csend előzi meg. Amikor a felszínen látszólag nem történik semmi. A fenti díj-sorrend Európa béke korszakai. A kapitalizmus csendes konszolidációja? Tulajdonképpen egy önmagába feledkező kor jutalmaz egy halk szavú poétát. Tranströmer hangja valóban „nem harsog a tereken, a nádszálat nem töri meg, és mécsbélen ingó lángot nem oldja ki." Gazdaság és bankkor lelkiismerete, a díjakban, kipipálva. S az említett békeidők világa talán észre sem veszi: talán legmélyebbre tekintő Lázadóját tünteti ki. Úgy, hogy elment e költészet meghallgatatlan lázadása mellett. S erre a lázadásra odafigyelni az idő most érkezett el. Most lesz az emlékező emberi szem, nemcsak viszonyítási, de eligazodási ponttá.

 

Sorvezető krízisek alá

 

Kézbe ugyanúgy vehetjük őt, ahogyan Pilinszky Jánost ma olvasnánk. Tranströmer költészetét az elveszett univerzalitás tanújaként, s visszaigénylőjeként jellemezhetjük. Mikor e sorokat írom, Londont betölti a kérdés: az egyház hogyan foglal állást a kapitalizmusról kialakult vitában. A Szent Pál Székesegyház előtti teret a „Foglaljuk el a City-t" antikapitalista demonstráció sátrai fedik. Hosszú idő óta először közérdeklődés középpontjában az egyházi megnyilvánulások. Az Anglikán egyház megosztott: vezetői, hívei kiállnak a bankrendszert kritizálók mellett; mások, kritikusan elfordulnak egyházuk nevében. „Alternatíva nélküli anarchista lázadás." Ám, ami a keresztények hozzájárulása: a City bankárvilág oldalán végre megjelenik a hang, a kapitalizmus morális kritikája megkerülhetetlen. „Ki kell mondanunk, újra egyetemes értékekről, mint viszonyításról, kell beszélnünk a pénzügyi rendszer működtetése kapcsán." Nos, Tranströmer költészete épp e viták búvópatakjaként fakadt felszíneinkre. Miért? Mert az „egyetemes értékekről" a vita parttalannak tűnik. Egy felmérés szerint a City bankártársadalma és pénzügyi döntéshozóinak 43 százaléka nem hisz Istenben. 63 százalék mondja: az egyházak morális kritikája nem lehet viszonyítás. Ez az irodalmi Nobel díj a lehető legjobbkor jön. Mint egy sorvezető a vizsgált krízisek alá.

 

Emberi szintézis

 

1931-ben született Stockholmban. Nagyapja és több távoli rokona hajó-irányító volt, apja újságíró. Még gyerek, amikor szülei elválnak. Ezt követően bensőséges kapcsolat alakul ki édesanyjával, akinek halála mélyen hat gondolkodására. A hatvanas évek elején fiatal bűnelkövetők intézetében börtönpszichológus. Később, 1990-ig testi fogyatékkal élőkkel dolgozik. Az év fordulópont. Agyvérzést kap. Bár évekig beszédképtelenné vált, de az írást folytatja. Fél kézzel máig zongorázik.

Hatvanas évei elején megjelenteti visszaemlékezését, a korai évekről. Emlékek néznek rám, életrajzi fejezetek. Pontos bepillantás ez a gyerekkor alkímiájába, amiből a költői képzelete megszületik. Rovarok, természettörténet, a háború, az emberi szorongás világa. Külön kiemeli a múzeumok és könyvtárak mély benyomását. Szobalányuk, Anna-Lisa szeretteti meg a rajzolás érzéki örömével. Szenvedélyesen fest, épp a természettani múzeum „csodavilága" érintésében. Ám egyszerre „ezek a látogatások abbamaradtak. Olyan szakaszba értem, amikor a koponyák látvány rémiszteni kezdtek. Még a saját rajzaimon is megrémültem tőlük, nem bírtam újra kinyitni a vázlatfüzetet." Kisgyerekként „vasúti mérnök szerettem volna lenni. Azonban a gőzmozdonyok sokkal jobban érdekeltek, mint a villanyvonatok. Úgy mondanám, inkább romantikus, mint műszaki alkat voltam." Felsőbb iskolásként ismét visszatér a természettudományi múzeumba. Amatőr zoológus, ünnepélyes, mint egy kis professzor. Saját rovargyűjteménybe kezd. „Otthon, a fiókban tartottam őket. De benn, a koponyámban egy önálló múzeum kezdett növekedni. Különös átfedésben az igazival, amit látogattam."

S ebben a gyerekkorban nincs jelen az ima. Az csak felnőtten érkezik. „Szkeptikus voltam a vallás minden formájával, és biztos, hogy nem imádkoztam." Egyedül küzd félelmeivel az emberek betegségétől, „éjszakai világom képeivel". Hiperérzékeny gyermek pszichével a betegség „hatalma" ellen tiltakozik. Maga hasonlítja az élményt fogalmaz a szenvedést soha nem látott Siddhártha (megvilágosodottként Buddha) herceg találkozásához az idő sújtotta agg emberrel, a beteggel, a halállal, és a kolduló szerzetessel. Ekkor fedezi fel a zenét, s szereti meg a zongorát. Gyermekkorból kinövő felnőtt összegzése fontos sorok: „Midig fiatalabbnak érezzük magunkat, mint amik vagyunk. Hordozom magamban korábbi arcaimat, mint évgyűrűket egy fatörzs belsejében. A végösszegük ʻén' vagyok. A tükör csak a legutolsó arcom látja, míg én az összes korábbit ismerem."

*

Ebből a tükörképek mögötti figyelemből születik költői programjának páratlan tisztasága. Ugyanúgy, mint Pilinszky, kötetei vékonyak. Minden egyes költeményt végtelen gonddal és intenzitással formál. Ritka eszköztelen és magabiztos költészet ez. „Költeményeim találkozóhelyek. Szándékuk nem várt találkozásokat teremteni a valóság nézőpontjai között, épp ott, ahol a hagyományos nyelv és megfigyelés elválasztja őket." Tipikus verse rövid, lírai, távirati tömörséggel megírt, erősen képszerű, és önéletrajzi vonatkozású. Visszatérő témái közt ott találjuk a filozófiai problémákat, az álmokat, a zenét, az ébredést, az akadályokat, határhelyzeteket, és mindenek előtt, magát a természetet.

Költészete, ha természet inspirálta is − fekete hátú sirályok, hangyák, erdő, hegyek, viharok − mindig a személy belső utazásai. „Transzcendens versek" abban az értelemben is, hogy túllép a természeti képek jelentésén. Tranströmer leíró képei gyakran kulcsok, melyre a beszélő önismerete, sajátos helyzete felnyílik. Kedvenc módszere: egy külső, fizikai helyzet leírása, mely „bölcsességmondássá" lesz. Lélektani és spirituális állapotokat figyel meg és mond ki. Nem véletlenül érdekli a haiku, s maga is ír ezen a minimalista nyelven. „Madarak emberalakban. Virágzó almafák. Végtelen titok." (Végtelen titok) „Növekszik, elfoglalja a helyem./ Félrenyom./ Kitaszít a fészekből. Kész a vers." (Reggeli madarak)

 

 

Katedrálistekintetek

 

Ám a fő kérdés, mi az, amit a hit szemével, mint többletet láthat meg a keresztény olvasó 2011 irodalmi Nobel-díjasában? Még pontosabban: mi az, ami többletet keresztényként megláthatunk; s kell meglátnunk. Miközben ez az írás készült, Winchester Székesegyházában, az Evensong (kórusban énekelt esti dicséret) közben a katedrális élménye segített megfogalmazni ezt a többletet. Úgy nevezem, ez Tranströmer „katedrálistekintete". Ha Pilinszkyvel újraolvassuk őt, közös „katedrálistekintetükről" beszélhetünk. A kérdésre, hogy misztikus, vagy vallásos költő-e, mindig óvatosan válaszol. „A létre mint nagy titokra figyelek. Időnként ez a titok, bizonyos pillanatokban nagyon erős töltésű. Így valóban e kisüléseknek vallásos jegye van, és gyakran e helyzetekben írok. Tehát e versek mindig egy nagyobb összefüggésre mutatnak, olyanra, ami felfoghatatlan mindennapi értelemmel. Kiindulásuk azonban minding valami egészen konkrét."

Tranströmer és Pilinszky a „Katedrális" (Gyermekkor, Egység, Hagyomány) belső emlékét hordozva, elveszett "katedrálisemlékezetével" szembesítik világunkat. Maguk verseiket az Egésztől távol, száműzetésben írják. Bennünket mutatnak: ott, ahol és amik és akik vagyunk. Kultúránk rég kívül él a kultúra Méhén; a „Templomon". Szemünk mára csak fragmentumokat hordoz a Bárány pecsétjeiből. Tranströmer, miként Pilinszky ezért nem „könnyű" költők. X-Faktorokban, Megasztárokban megénekelhetetlenek. S kérdés, hogy most majd hirtelen - egy Nobel díj kapcsán - majd jobban megbecsüljük-e őket. (Elgondolkodtunk-e Kertész Imre irodalmi Nobel-díja kapcsán, hová „természetesen" lépegető Európánkról, anno?) Mégis, titkuk, megfizethetetlen. Az Egészhez visszavezető út irányát ők őrzik. Egy iránytalanná vált világ irányt adó emlékezete az övék.

Költészetük szó szerinti Katedrálisunk (Hitünk) hagyományára emlékezik; mely „gótikus csodát" Európaként, s külön mint népek, magára hagytunk. Tranströmer így figyel meg szavaitól, díszeitől, jelzőitől megfosztott természetet, emlékezetet, és embert. S hogy versei melankolikusok lennének? Meglehet. Ipod világunkban ezért nem népszerű „olvasni" őt; Pilinszkyt, vagy Bartókot. Ám az ő "katedrálison" (mint otthonon) kívüli tekintetükből megértjük: a kimondott melankólia a legmélyebben határos az Otthonnal. Tranströmer költészete így sorvezető: pénzügyi válságai okát firtatni nem akaró Európánknak előbb eredendő „melankóliáját" kéne bevallani. S mélyen megfigyelni e költők tekintet- és szájmozdulatait. Ahogyan itt, a winchesteri kőíveket, vagy odahaza ádventi templombelsőinket megfigyelhetjük. Ez a szótanulás Tranströmer és Pilinszky költészetének magja. A szavaink mögött születő Nyelvet, mint Istenhez vezető beszédünket, végre kimondani. Neve imádság. Azaz, imádság: mint égig emelt melankólia.

 

2011-11-17

Tomas Tranströmer fordításaim 1

 

Haiku 1

 

Függőkertjeivel,

egy láma monostor.

Festett csatajelenetek.

 

*

 

Csillogó városok:

ének, történetek, matematika -

de másként.

 

 

Haiku 6

 

a polcon

az ostobák könyvtárában

az érintetlen prédikációk.

 

 

Éjfélfelező

 

Az erdei hangya csendben figyel, a semmibe

pillant. És nem hallani mást csak egy sápadt

levélről cseppeket, és az éjszaka mozdulását

a nyári kanyon mélyén.

 

A lucfenyő mint az óramutató,

hegyesen mered. A hegy árnyékában a vöröshangya parázslik.

Madárkiáltás! Végül. A felhők málhája lassan

gördülni kezd.

 

 

A pár

 

Lekapcsolják a lámpát és egy pillanatnyi fehér

árnyékot vet, mielőtt feloldódna

mint tabletta a pohár sötétben. És fel megint.

A szállodafalak felúsznak a sötét égbe.

 

A szeretkezés elcsitult, és alszanak,

de legtitkosabb gondolataik találkoznak ahogyan

két szín találkozik és egymásba folyik

az iskolásfiú nedves akverell-papírján.

 

Sötét és Csendes. A város mégis közelebb húzódott

éjszaka. Elnyugodott ablakokkal. A házak jöttek

közelebb. Itt szoronganak, mint egy tömeg, várakozva,

éjjeli csődület arckifejezések nélkül.  

[homilia] Utótudósítás

Utótudósítás

 

Ma, Zakeus története az evangéliumból. Mennyire elmegyünk egy megtisztuló szív és értelem csodája előtt. Fára mászik. Csak hogy láthassa Jézust. Az észreveszi, mintha csak hosszú hónapok óta készült volna a találkozásra. Lehívja. Házába megy. Asztalhoz ülnek. S abból az emberből − ott kavarog sorsában bankárok, diktátorok, euvezetők, mindennapi adócsalók sorsa − előtör az elfojtott múlt. A hazugság és önszeretet cseppkő-építményei egy vacsora alatt lebomlanak. Vagyona jelentős részéről lemond. Kárpótlásként. Mert nemcsak a Mestert látja élesen, de a szívében megkötözött (megcsalt) embereket is.

S épp ez a csoda. Zakeus közbenjáróvá lesz. A közbenjárás, a szó eredeti bibliai értelmében, találkozást jelent. Beszéd, szavak, magyarázkodások nélkül. Ott lenni. Tekintetéből és barátságából inni.

Európának, népeinek is, így kell visszaöltözködnie jobbik önmagába. Kegyetlenül józanodni fogunk. Vagy kegyetlenül tovább falni önmagunkat és a földet. A pénzügyi krízis figyelmeztetés. Pofon, visszakézből, a történelem Angyalától. (Melyiktől? Jó kérdés.) A történelem sikátoraiban. Sajog. Szó szerint Földre-terülünk. És józanodunk. Mert el kell számolnunk az egyenlettel. Azt a gazdasági növekedést és gerjesztett fogyasztást (ami hitelek nélkül persze nem megy majd) látjuk egyedüli kiútnak, ami végleg tönkreteszi legtágabb keretünket, a Földet?

Ahogy Zakeus lejön a fáról. Második felegyenesedésünk lesz ez.

 

2011-11-15

Angyalóra

Angyalóra

1Mak 1,10-15.41-43.54-57.62-64; Zs 118,53-61.134.150-158; Lk 18,35-43

A hitelminősítő intézetek várható döntése. Csak nálunk szalagcím. Valakik ülnek a képernyő előtt, "figyelik magyarországot". Kis emmel, mint nemecsekernőt. Így figyelték görögországot is, olaszországot is, spanyolországot is, portugáliát is, írországot is. Globális póker. Gazdasági játék, megfigyelősdi. Hitelminősítők pupilláin keresztül. Mint angyalok, tévedhetetlen angyalok. Így tekintünk rájuk. A világot képernyőről néző, monitorokon keresztül ösztönzőkre. S fel sem merül bennünk, hogy e szemek épp úgy korruptak, mint az alattuk húzódó rendszer. Nem értem. Hogy is van ez? Van valami központi computer, ami összegyűjti mindennap az adatot, hogy ki vesz mennyi állampapírt, a világ összes tőzsdéin? S kijön minden órában valami szám, s ez alapján megmondják mennyit ér egy ország nemzeti valutája? S közben az értékváltozás apály - dagály mozgásában szörföznek a beruházó tekintetek? Itt valaki mindig nyer, és valaki mindig veszít, a semmi (és mégis országnyi valami) ablaknyitogatásaiban? S ott, a virtuális akváriumok alján, remegnek hús vér emberek? Állatok, ásványok, kövek, minden? S hogy is van ez? Az országokon, ahol nettó minimálbérből háromszor, három és félszer lehet (nettó) feltankolni egy autót, ugyanazt szorítják, mint ahol ez tizenötszörös?

S méginkább hogyis van? Kína, a "diktatúra" előtt könyörög a szabad Nyugat, hogy anyagilag mentse meg? Hogy is van ez? Kommunista államok, emberjog ide, oda, és a szabadság nagy államai meg pénzügyileg korruptak?

Tudom, egyszerű, túl egyszerű, amit mondok. De a hogyisvanok sorjáznak tovább. Hogyisvanazkéremszépen, hogy ez az imf-es, ilyenolyanhitelminősítős angyaltekintetű világ semmi semmi semmi kivetnivalót nem látott abban, hogy Európa/Amerika azokat a közel-keleti diktatúrákat tömte tele fegyverrel (gdparányosjópénzzel), amiket most kárhoztat, vagy épp megdönt? Nem tiszták ezek az angyaltekintetek. Sőt, tisztátalanok. S félek, félő, hogy ebből a tekintetből/világlátásból, csak aláhullani lehet. Európa lélektanilag, egyszer csak robbanni fog. Előbb helyben, aztán globálisan. Mert az angyaljátszmák, valahol, a nagy pókerasztal másik oldalán, ezt kívánják. A válságon keresztül, a rendszeren belül gerjesztett új hitelezés, a végső lépés és utolsó esély. Még magasabb szintre emelni a nem létező, virtuális pénzek limitjét. Úgy tűnik, ez a homokóra újra fordítása a rendszer alapja. Eddig, s ezt sem vallotta be a rendszer, a láthatatlan perifériákat (Kína, vagy másuttolcsómunkerő) lehetett kizsákmányolni. Nem virtuális pénzben, de a munkaerő érték ingások közti szörfözésben. Ennek vége; s az Angyalóra körbejár. Kolonizálókból kolinizáltak. Berlusconi és Kadhafi. Ugyanoda, és másként is ugyanúgy. Szimbolikus történet a tekintetek minőségéről. Apropos. Most, hogy a bankrendszer etikus működtetését vetik fel. Ott, a monitor mögötti nemecsekekről döntő Angyaltekintetek "etikus szabályozását" kéne először felvetni.

S elővenni Hanahh Arendt gondolatait a kérdések nélküli emberről, ahogyan Eichmann-t perében megfigyelte. Auschwitz tragédiája a racionális bürokrácia tragédiája. Emberek, tájak, vallások számokra redukálhatósága.

2011-11-14

Katedrálistekintetek (Angol melancholia)

Winchester Székesegyház

Katedrálistekintetek

Winchesteri Székesegyház. Evensong előtti séta a történelmi városrészben. A Winchester College felőli utcák. Az angol őszben lángoló fák: a színek visszafogott apoteózisa. Aranyba foszló zöldek. A Székesegyház falán a naplemente: fény is, nem is. Izzás is, nem is. A történelmi mag különös, málló melankóliája. Mint Francis Bacon sztoikus esszéi. Befelé elharapott fények; és gondolatok. A vakolatlan falak: szimbólum. Kopásuk "saba". Íz, nemes felület; ám mélységesen mulandóságtól megjelölten.

Meglepő, de az angol utcák, üzletek, történelmi falak, előkertek, zsugorodó szobabelsők: ugyanaz a melankólia hatja át őket. A történelem teste lustán, kitárulkozva - kitárulkozása tagadásában. Az utcák rusztikusabbak. A történelmi utcákkal a mocsarak emléke, s a vízből szüntelen ivó parkok, közvetlenül ölelkeznek. Mint szelídített vadak: járnak ki be a város kőméhébe-házaiba diákok; tanáraik; városlakók. Nyersebb érzések a férfiakban; de egyben mélyebbről jövő érzések is. Francis Bacon esszéi mutatják: mélyebb káoszokból küzdik felszínre magukat a szavak. Az "angol esszében", város- és férfi-bensők melankóliájában van valami végtelen tiszteletreméltó őszinteség. Ezekbe a végső erővesztésekbe tartunk, mint történelem és test. Mint történelem, mint biologikum: merülünk. S a közös aláhullás a végső vesztésekbe - ez teremt szolidaritást. Ablakok mögötti, megosztott töprengést.

Winchester Székesegyház. Mire megérkezünk, a város melankolikus kerekei közt már megtöretett a testünk. A templom hiányzó tornya: kényszerű mementója Bábel-tornyainknak. A főhajó boltozatát befonja egy szerves történetmondás. Jégkristályok szépséges rendje: ívekbe, kanyarodó mozdulatokba szelídülve. Winchester talán a leg-emberléptékűbb székesegyházbelsők egyike. Az ember úgy parányi, hogy nem érzi parányinak magát. A távolságok még kényelmesen beláthatóak. A Végtelenhez, a Rendhez így mindig hozzá tudja az ember-ordo rendelni magát. Krisztus végtelen közvetlen Emberarcként bomlik ki a gótikus csipkezuhatag "ikonfalból". Mint Winchester kórus-iskolájának fiú arcai. Karnyújtásnyira.

Tomas Tranströmerről írok a Szívnek. Már ezernyi dolgot elolvastam, de ez a mai élmény még hiányzott. Hogyan lehet a hit szemével "többet" mondani, mint az olvasottak, 2011 irodalmi Nobel-díjasáról? Aki a mi Pilinszky Jánosunk fordítója, s őszinte barátja, szellemi társa volt? Azt hiszem, a cikkben kettőjük tekintetét kötöm majd össze Winchester "katedrálistekintetével". Mert sem Pilinszkyt, sem Tranströmert nem fogjuk tudni "újra felfedezni" a Winchesterben (mint "Katedrális") megfigyeltek nélkül.

Itt meglepő a kórus fizikai közelsége. Sokkal jobban, mint más Székesegyházaknak, az éneklők szó szerint "egy szinten vannak". Együtt ülünk vagy állunk az alacsonyan épített stallumokban. Ugyanaz az intimitás, arányos közelség, mint az ívekben rejtőző Isten arca, vagy a Keresztre feszített Istenember Képmása. Szó szerint: az imádkozó evensong-látogató közel tud hajolni a megformált énekszó szobor testéhez. Gyönyörű rend. Lélekbe és lélegzésbe szelídült emberségünk. Ahogyan Isten arca a kövek-tömegek ívében válik élővé, rejtetté, és mégis megfigyelhetővé - így válik önmagánál többé a megfigyelhető emberi szó.

S a Székesegyház egésze mértékeinket túlszárnyaló komplexitás. Utánozhatatlan csúcstechnológia: fa, kő, fény, szó, sötét, ember, és angyal együttnyílása. Férfias és mégis játékos együtt kinyílás Isten felé. Történelmünk felé. Melankóliánk felé. S egy pillanatra, két hullámverés közt elcsodálkozom: tulajdonképpen bolond a mai ember, hogy csak saját csúcs-technológiáiban él. Mediatizált világunk - a mainstream média - mindent összeroppantó, mégis semmi-ívei alatt. S ennyiben végtelenül őszintétlen, sőt, hazug, a csak szórakoztató kép- és fogyasztói kultúránk. Minden flicker-villódzása, kép-bitje arról szól: csak nem szembenézni melankóliánkkal. Szerencsésebb éghajlatú, több napfényt hordozó országokban, a színes vakolatok és homlokzatok cinkosként simulnak bele egy erőszakolt színeváltozásba. Az angol vakolattalan kő és tégla mezítelenség - melankóliánk láthatóvá tett anatómiája - őszinteség. Akkor is, ha Ikaroszként zuhan egyfajta fénytelenségbe és ötlettelenségbe; a virtuozitások hiányába. Ám ezek mögött az esőtől, folyondártól szüntelen ázó homlokzatok mögött született meg Byrd, Tollis kóruszenéje. Az angol szó, a beszélt és megformált nyelv, bennük jut a legtávolabb. Mint Achillesz és a teknősbéke versenyében, a melankólia tengeréből formált angol szó megelőzi a jóval díszítettebb és finomabb izomzatú Európai párját.

Mondják, az angol elme sem misztikára, sem filozófiára nem "alkalmas". Mégis, a Jelenések könyvében olvasott leg-magaslatokba, egyedül képes feljutni ez a barbár szó. "A mennyben harminc percre csend támadt".

S itt sikerül Tranströmerrel és Pilinszkyvel tekintet váltani. Költészetük mai költészet. A Katedrális belső emlékét hordozva, egykori "katedrálisemlékezetével" szembesítik a világot. Kívülről, töredékesen látjuk történetünket. Fragmentumokat a Bárány pecsétjeiből. Tranströmer, miként Pilinszky, nem könnyű költők. S nem is nagyon hiszem, látom, hogy most majd hirtelen - egy Nobel díj kapcsán - majd jobban megbecsülnénk őket. S "élvezettel" olvasgatnánk. Mégis, titkuk, megfizethetetlen. Megkerülhetetlen. Az Egészhez visszavezető út irányát ők őrzik. Akkor is, ha fájdalmas, hogy ismét melankóliájáig vetkőztetik vissza tagadott mezítelenségeinket. Egy iránytalanná vált világ irányt adó emlékezete az övék. Tranströmer így figyel meg szavaitól, díszeitől, jelzőitől megfosztott természetet, emlékezetet, és embert. Költészete, Pilinszkyvel együtt, melankóliától (mint mulandóságtól) mélyen megjelölt. S mégis: felfedik a melankólia, mint Isten előtti vallomásunk (elbukottságunk) végső természetét. Az angol melankólia őszinteségében. Azaz: az ő "katedrálison" (mint otthonon) kívüli tekintetükből megértjük: a melankólia a legmélyebben határos az Otthonnal. S ezért érzem, hogy költészetük, bármennyire is letisztult, nem a nyugati gregoriánnal rokon. Legalábbis legmélyebben nem. Sokkal inkább az angol polifónia "karnális", érzéki testiségével. Mely itt, a winchesteri ívek alatt tanulja szájának ív-mozdulatait; Isten íveit utánozni ajkával. Ez a szótanulás Tranströmer és Pilinszky költészetének magja. A szavaink mögött születő Nyelvet, mint Istenhez vezető beszédünket, végre kimondani. Melynek neve: imádság. Azaz ima: mint égig emelt melankólia.

2011-11-10