Ördögfasza (avagy Angyalvodka tizennyolc évszázadon felülieknek)

. .

Szép Új Világ. Fiatal kreatív magyar gyerekek. Petőfik
a Petőfizúzdából. Épp demokratikus módszereket másolnak át.

Színes zöld fütyülők. A HAHA (vagy valami hasonló) hallgatói önkormányzat aktivistája. A Schmitt „elmozdító" tüntetésen. Egyébként is feltűnő a tüntetésipar. Műhelyekben legyártott zászlók (Szolidaritás), Orbánbohóc-orrocskák. Az LMP is a szép új dizájnba öltözködik. Mert lehet más a politika és a tünetés. „Flashmob", street-flashek és ki tudja még hány kreatív klisé. Az arab tavasz, magyar tavasz, lengyel tavasz, görög tavasz régiókompatibilis változatai.

S nocsak, nocsak. Mert ez is feltűnik. Az angolszász (világ) politikában egy hang van, ami végtelenül idegesít. A „yorkshireman" angol külügyminiszter kántáló hangja. Nagyjából az otthoni Selmeczi G. rábeszélőgép intelligenciája. Épp ma jelenti be, hogy országa fél millió font nemkatonai támogatást nyújt a szíriai ellenzéknek. Csodás. Líbiaitavasz reloaded. S jön a kenetteljes hang, amitől a tömeggyilkos is szemlesütve kukoricára két térden vánszorog: nézd meg, blöki, az üres utcákat amiket produkáltál. Szétlőtted a városaidat. S amitől falra hányt borsóként (mármint gyomorból kijövet) másznék, az a szentencia. Az arab (magyar, görög, lengyel tavaszokból. A tavasz kitudja hány Pillanata…) tavaszból. Hogy e kormányzatok népei egy „better future-t" érdemelnek. No hajrá, döntsetek kormányt, rendszert. „Törd a kerítést, a falakat át/ Miénk ez a Föld az egész világ./ Jánosé, Tamásé, Katié, mindenkié (aki odaér az olajért, vagy rakétasilótelepekért az ellenséges rágió határán. Hopp: nálunk is? Olajunk van, vagy mink?)"

Ezt a better future-t látom. A Lehet Más a Kormánydöntés, bocs, köztársaság(i elnök)döntés hátterében. S valahol, sért, elgondolkodtat: külföldről kapott pénzek a tüntető, állig demokratikus szerveződéseknek. A demokratikus ellenzék (amerikai?) típusú megszervezése? A „Milla" (szép, pomó – posztmodern magyar − név). Egymillión az (európai) sajtószabadságért. Kreatív színpadokon, ipadokon, okostelefonokon, facebookokon. Mint tetoválás az Isten hátán. Levakarhatatlan a szabadság.

A Fidesz pont azt kapja, amit megérdemelt. Öreg winnetouk és oldshatterhandek, valódi értékkommunikáció mentén képtelenek a mindennapokat „tematiziálni". S most csodálkoznak, hogy a digitális, posztmodern mob dobot ver, fütyülőt fúj. Paralízis ez a jelentől. Nem tudom, a Fidesz hol és mikor herélte ki kreatív, jobbik énjét. De kiherélte. Talán akkor, amikor beindult az új Személyzeti Politika. Emlékszünk még, kik csinálták azt a bizonyos 2006-ban, jól megérdemelt vereséget − az ország számára tragikus MSZP visszatérését − hozó negatív kampányt? Rogán hideglakatos úr, és, Kubatov úr. No jégkirálynő akkor szállt rá a Fidesz lelkére. S emlékszünk még, egyébként 1998 tavaszára? A kék, valóban tartalmas plakátokra. Amin, s ez tényleg jó érzés volt, Dr. Schmitt Pál olimpiai bajnok is ott volt? Őszinte polgári várakozás volt a társadalomban. No, a Fidesz ebből az integrálni tudás világából herélte ki magát. S a legbutább, legszervilisebb „új generációval" vattázta körül magát. Az árnyék a Nap emelkedtével utolér.

Ám most, a posztmodern flahsmob sért. Ez a Zsil-völgyből felvezényelt demokráciakorrekció. A Schmitt ügyet senki nem akarja kontextusában értékelni. Hogy kapnánk már agyunkhoz: a „kisdoktori" világa az akkori rendszer színvonala. Mindenki így szerezte, kb. ezen a színvonalon „kisdoktorijait". Egyszer tegyenek már listát közzé a címekről. Írógépes és lábjegyzetek nélküli világ. Ahogyan akkor Schmitt is, az akkori politika öntudatával, beült, megírta, és megkapta garantált címét. Hiba volt.

Ám: a kontextus. Mert engem csak ez izgat. Ott, a fütyülő gerinceken túlnézve. Húsz év ezelőtti történetet gondos előkészület után − a kibontakozó szándékra elővenni. Katona Klári dala a kádári konszolidációból. Milyen jól ki van találva. Popsi belefér a nadrágba. Mint a P az LMP –ben, ez így gömbölű. Lehet más a kreativitáshiány. Szóval: senkit nem érdekel, hogy bérírnok készült, bogarászta, s jelenünk csodálatos kontextusába helyezte az akkor fércművet. A feljelentés, urak, ez a kulcsszó. S itt érzek mélységes és el nem párolgó undort. Abban az országban, ahol minimum önmagába szállás kéne az 1944-es deportációk után. Az ellopott zsidó tulajdonok, beköltözött házak, kiürült lakások, utcák után. Amihez feljelentés tapad: az ördög műve. Fújhatunk akármilyen színű fütyülőt. S innentől, magánvéleményem, aláhúzom, ismétlem: sért ez a fajta demokráciavédés. Milyen jól ki van találva. A jövő belefér az urnába. S ami még nemzeti, kulturális függetlenség, az új virtuális tereinkben ledaráltatik. Köztársaságvédők köztársasági elnököt döntenek. Petőfik a Pefőfizúzdából. Hát. Hát. Hogy is mondanánk, késő kádári kocsmaidőkben? Hogy minden genetikusan módosított „rabtavaszt" néven nevezzünk? Hát, szopjuk az ördög faszát.

2012-03-30

A diktatúrák természetrajzáról

.
.

Szép Új Világ (Schmitt Pálra váró fiatalok a reptéren.
Fütyülők, kereplők, zászlócskák. Kreatív kommandó
nyugati mintákat másol. United colors of Benetton.)

"Vihar a fogmosópohárban. De, és ez a lényeg: milyen diktatúra az, ahol a kormány által támogatott államfőnek elvonják a doktori címét!!!? Most aztán hogyan indokolják azt, hogy Magyarország fasisztoid állam. Vagy elképzelhető volt-e ilyesmi a náci Németországban, vagy pláne a szocialista Szovjetunióban?"

Majd, valamikor máskor, eltöprenkedem a liberális diktatúra természetrajzáról. A világban mostanában mintha minden erre a receptre járna: pénzelni az az ún. "ellenzéket". A diktatúrák ellenében. A Sátán természete ez: lerántani a porba egy hibádnál fogva, lehetőleg előrángatva a múltból (feljelentéssel, rákészüléssel), s utána, lehetőleg a legnagyobb nyilvánosság előtt, sulykolva: no ugye, ide való vagy, soha nem fogsz tudni felegyenesedni. Lehet ünnepelni, ipadnemzedék. HAHAHA. Ez osztán a magyar gerinc.

Elmélyedés

.
.

B-év, nagyböjt 5. hét, K. (Szám 21,4-9; Zs 101; Jn 8,21-30)

A polémiatörténet (Jn 8,21-30) mindig vákuumot tár fel a felek között. Szenvedéséhez közeledve, Jézus és a „döntéshozók" között egyre éleződik a feszültség. Az evangélium szövegéből úgy tűnik, az események már rég túlfutottak azon a ponton, hogy lehet közöttük bármiféle megegyezés. A párbeszéd (valójában monológok) már abszolút vákuumban hangzanak el. „Ki vagy te?" Jézus így válaszolt nekik: „Az, akinek eleitől fogva mondom magamat." (Jn 8,25) „Ők nem ismerték fel, hogy az Atyáról szólt nekik." (Jn 8,27)

Megértés csak pozitív erőtérben történhet. Melyben bizalom terét lényünk hús-vér-psziché meghosszabbítása adja ki. Ennek a pozitív erőtérnek a szinonimája, amit úgy mondunk, lelkiség. Ennek is példáját adja az evangélium, de már a következő, mai olvasmányrenden kívüli szakaszban. „Így szólt akkor Jézus azokhoz a zsidókhoz, akik hittek benne: ʻHa ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.'"(Jn 8,31)

Még pontosabban is fogalmazhatunk. Megértés csak elmélyedésben lehetséges. Ez utóbbi szinonimája a lelkiségnek. Sőt, egy lépéssel tovább-menve, az elmélyedés belső terében. Melyet hagyományosan „templomnak" nevezünk. (Érdemes lenne elgondolkodnunk, mit is jelent Jézus számára a Templom, nagy tével. Szimbolikus jelentésén is. Hogyan meghosszabbítása az ember a szakrális térnek. Épp világban, társai, vitákban való jelenlétével lebontva a szent és profán közötti határt; a „templomtérre-plébániaudvarra" gettoziált szentet, a modern világ paradigmáját).

Tegnap a Sloane Square-i Szentháromság templomból a Thomas More School koncertjének képe előttem. Az elmélyedés és lelkiség példájaként. Fauré Requiem­-je. A mélységes gonddal tervezett, pre-raffaellita templomban. A kórusműben elmerülve: elmélyül az evangélium megértése. S ez világunk parabolája. Minőségi időt befektetni zsidó-kereszténységünk és európai kultúránk megértésébe. Mert elmélyedés nélkül: soha nem leszünk hús-vér-psziché, teljes módon, jelen európai történetünkben.

2012.03.27.

Látásimitáció

.
.

B-év, nagyböjt 4. hét, Cs. (Kiv 32,7-14; Zs 105,19-23; Jn 5,31-47)

Jézus polémiája kortársaival, s főleg, kora vallási vezetőivel emberi szemünk próbája. Igen, nem tévedés, létezik az a bizonyos „történelmi szem". Történelemre és önmagunkra hangolt látásunk. Egy kor történelmi vitái: őrzik a kort. Hús vér gesztusokat. S amire nem gondolunk: ráadásul kellő távlatból.

Az első dolog, ami tudtunkra adatik: mennyire korunk felszínein járunk csupán. S a történelem felszíneiben élve: mulandóságunkba testesülünk. Soha nem látjuk meg azt, amit meg lehetne, és meg kellene látnunk. Mert, s ez ennek a bizonyos szemnek a lényege, látásunk „másik fele" rajtunk kívül van. Ott, ahová figyelmünknek − elmélyedés, lelkiség? − meg kéne érkeznie. Hogy szabad és valós ítéletet mondhasson a korról. Ami ebben a vitában Jézusból kifakad, az önmagába (a történelem zsákutcáiba) feledkezett szemünk története. „De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam. Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sincs meg bennetek maradandóan, mert abban, akit ő elküldött, nem hisztek." (Jn 5,37-38)

Valóságos tapasztalata mellett, szép metafora is, az Atya látásának képe. Ha ezt az elmélyedést elérnénk − a szó szerint kitágult szemhatárt − másként látnánk mindent. Mellbevágó az a sebész-kész pontosság, ahogyan Jézus kimondja történelmi látásunk meddőségét. Az okot. „Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget" (Jn 5,44) Telitalálat ez korunkról.

Soha nem fog kitisztulni a történelem, ha − főleg vezetőiben − nem tud kilépni a hatalom szemeiből. Bizottságok, „Nagytanácsok", „Úniók", helyi parlamentek, hírportálok − mindvégig megmaradnak a hatalom nárcizmusában. Büntetnek, reguláznak, előírnak, behajtanak, ítélnek vagy épp ölelnek: a saját dicsőség mátrixában. A dicsőség és a társadalmi perszóna stabilizálásának (elismertetésének) bűvöletében. Ezért fog történelmi ítéleteink, publikációk, megszólalások és döntések csaknem egésze kihullni a Jövő Emlékezetéből. Mondhatnánk Istent is: a metafora valósága a lényeges. Kimondani: mennyire a szinte "ödipális" dicsőségkeresések korában élünk.

Mert ez a „modell" mindannyiunk dicsőségkeresésére érvényes. A kisember antiszemita dühétől, a morális ortodoxiák önelégültségéig. Ezért mindennél valóságosabb ez a Jézus-polémia. Mert mindenki ébredéséért szól: hogy egyszerre változna át a karma-háló minden szeme. S a dicsőségeket és dicsőítéseket felváltaná a történetért való személyes és kollektív felelősségvállalás. Tulajdonképpen: az Atya mozdulatai.

S mélységes bölcsesség ez az „imitatio Christi". „Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?" (Jn 5,44)

2012-03-22

Benne él emberségünkben

.
.

(Ez 47,1-9.12; Zs 45; Jn 5,1-3a.5-16)

Jézus életének jelentős részét a gyógyítás tölti ki. Benne él emberségünkben. Szó szerint. Ami megrendítő, ahogyan közel hajol, és őszintén érdeklődik az egyéni élet és sors iránt. ʻAmikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: „Akarsz-e meggyógyulni?"' (Jn 5,6) Ez a benne járás az életünkben a döntő. E nélkül a feltett kérdés szinte stílus-törés lenne, mondhatni, „hatalomfitogtatás". Hisz, hogy lehet egy magatehetetlen betegtől ilyet kérdezni: „akarsz-e meggyógyulni"? Természetesen akar.

Jézus kérdése mégsem lekezel. A kérdés közvetlensége mutatja, hogy pillanatok alatt − s ezek a pillanatok hosszú évek, örök szolidaritás − mély barátságba kerül az emberrel. Összefolynak látszólag külön ágazó életeik. S ettől van, hogy Jézus, a gyógyító belülről emel fel. Alapjainknál érint bennünket. Teljes a bizalom a beteg és a történelem Gyógyítója között.

S ez a bensőséges viszony ír felül minden külső történetet és vallási külsőséget. Jézus, amikor gyógyít, a beteg ember méltóságát teszi abszolúttá. S ez az, amikor az Istenarc, mint „abszolútum" ír felül mindent.

A terrorista − a toulouse-i zsidó iskolában gyerekeket és tanárt gyilkoló képe jut eszembe− mindig kívül áll a történelmen. Mondhatni, „abszolút kívül áll". Mert sem áldozatát nem képes embertársként látni, sem a történelem sebeit embertársa sebeként. Sem embertársa méltóságát, akit ellenségnek lát, nem képes felértékelni valódi értékére. A „terrorista", aki erőszakkal élést és igazságot egybemos − soha nem képes belépni a Gyógyító Isten igazságába és erejébe. Pedig erre az Arcra szert tennünk (hasonló vonások) a legmélyebb félbeszakítása kultúránk rutinjainak. Az a fajta konfrontáció a „hatalommal", mely nem sebeken, de gyógyulásokon át, hív számadásra.

A Templom látomása Ezekielnél, így olvasom, istenarcúságunk képessége. Azt beszéli el, milyen mély barátságra és egységre vagyunk képesek az embertárs szükségével. Azaz: a „Templom" mindig a Gyógyító/Barát és a történelem szükséghelyzetei között áll fenn.

2012-03-20

A történelem szépségéről

.
.

B-év, nagyböjt, 3. hét, K. (Iz 1,10.16-20; Zs 49; Mt 23,1-12)

Mi a történelemhez való viszonyunk? Pontosabban: mi a történelem alakulásához, azaz menetéhez, kibontakozásához való viszonyunk? Nem vetődne fel a kérdés ilyen közvetlenül, ha nap mint nap nem a „történelemről" szólna minden híradás. Globális világ: a külső történet globális, mondhatni, totalizált jelenlétével.

S mégis, mint egyének, a történelemmel mind inkább megszakadó viszonyban vagyunk. Sajnos, közösségként is.

Pedig, a történelem, mely hordoz bennünket, s mely belőlünk is fakad, éppoly közvetlenség, mint a természet. Akkor is, ha magához a természethez való viszonyunk is hasonló tüneteket mutat. Sem a történelem, sem a természet életének szereplőit nem tudjuk néven nevezni.

Mondják, a történelem személytelen. Igen, azzá lehet. Tekintve a rengeteg személytelenséget, irányíthatatlanságot, mellyel az ember elnehezíti a történelmet − mint légkört. Valóban elnehezülhetnek, színtelenné válhatnak egei. Masszává, értelmetlen, önmaga feszültségeit megoldani képtelen káosszá. (Mint épp most, a háborús feszültségek növekedésével Szíriában, Iránban, s még ki tudja, hány krónikázatlan helyen, a "bekamerázatlan" Afrikában.)

A történelem azonban szépséget is hordoz. Teste-megjelenése, ritmusa, személyessé válhat. S nemcsak azért, mert az emberi szívet hordozza. Főként azért, mert hordozza az emeri szívhez szóló Istent. Elvileg, s főleg a gyakorlatban, ez a történelem normális élete. A benső tisztulás.

S soha nem leszünk képesek, sem mint egyén − bizonyos évszám után −, sem mint közösség alakítani külső történetünket, ha nem állunk bele ebbe a szív – Isten kapcsolatba. S ebbe belállni: a köztünk történő párbeszédet felvállalni. Erről szólnak Izajás sorai.

Mint a természet (élővilág) szépségére rácsodálkozni, épp ilyen, e tisztulás szépségébe pillantanunk. Szó szerint, a történelem legszebb szavai és képei Izajásnál. „Tanuljatok jót tenni". „Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérré válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú". S a legszebb mondat: „Ha készek vagytok meghallgatni, majd a föld legjavából esztek" (Iz 10,17.18.6.)

S érdemes felidéznünk, a napokból, Jézus Színeváltozását. A történelem legszebb színeiben, tartalmában és kiteljesedő szépségében mutatkozik meg. S tényleg, milyen is a történelem szépségéhez, mint emberségünk szépségéhez való viszonyunk? „A ruhái fényesek lettek és ragyogó fehérek, mint a hó, ahogy semmiféle festő a földön nem tudná megfehéríteni." (Mk 9,3)

2012-03-06

Izsák története - Transzfiguráció

 

B-év, Nagyböjt 2. hét, V. (Ter 22,1-2.9a.10-13.15-18; Zs 115; Róm 8,31b-34; Mk 9,2-10)

 

Vannak fontos képek és mondatok, amik örökre megragadnak bennünk. Ilyen a napokból egy gyerekét egyedül nevelő anya vallomása. A legfájdalmasabb az az érzés - mondja -, hogy senki sincs, akit érdekelne a gyerekem élete. Akivel megoszthatnám azt, ahogyan én szeretem.

Ez az emberi szem és szív drámája. Megosztani azt, amit a világból átélünk. Megosztani az életet. Az életnek, magának a Teremtésnek, a természete a közös belépés. Akkor válik valóságossá, akkor nyílik fel teljes gazdagságában. Mert minden drámája ellenére, így születik a világba az emberi öröm. A dolgok alapozásaként.

Izsák feláldozásának megoldhatatlan történetét így, ennek háttere előtt próbálom olvasni. Csupa kérdés. Nemde, Ábrahám, aki a nagy néppé válás áldását kapja, és az új Isten között, aki ezt az ígéretet adta, a jövő drámája feszül? A megosztott érdeklődés a "Fiú", a nép életében? Ismétlem, a történet emberi szempontból (magányos szemünkből) feloldhatatlan. Ábrahám, nemde, arra kap meghívást, hogy ráébredjen, tanulja érzékelni a "hiányzó szempárt"?

Ott Morija hegyére vonultában, a Fiúval való, feloldhatatlan csendben: istenképe tisztul és érik. Csupa birkózás ez korábbi istentapasztalataival: ősei, vagy épp a környező népek isteneiről. Akik kitörő felindultságukban, kiszámíthatatlanul sújtottak le az emberre. Ember, sőt, gyermekáldozatot fogadtak el. Hisz a szövetségkötés még oly friss. S ő, nemde, ezt az istent hordozza magában? Aki nem különbözne, mégsem, erőszakosságában? Egyes zsidó kommentárok megjegyzik: Ábrahám az, aki próbára teszi Istent.

Ebből a tegnap világából ébredés a történet feloldása. Az áldozat elmarad: mint ahogyan a kiégett, hasznavehetetlen isten-képek is. A történet elmondja: Istené volt a hiányzó szempár. Az ő szövetségi szeretete kísér: teljes érdeklődéssel. Hordozza a szeretett Fiút, az apai, anyai szeretet párjaként. Nincs többé egyedül szemünk. S ami alapozza a világ és életünk örömét innentől: a közös történetmondás.

 

2012-03-04

Emberi képmás

.

.

A kérés a kapcsolat világa. Amikor kérek: a lét rendjében helyezkedem el, valós helyzetem szerint. A kérésben ráeszmélek − ébredésként nehezedik rám −, hogy az ember létében függ a Másiktól. Elfogadom, bevallom: nem vagyok autonóm, ön-elégséges.

Első látásra ez félelemmel tölt el. Mindig van valami félszegség, kényelmetlenség a kérésben. Pedig, kérni: a kegyelem világába ágyaz be. Minden nehézség ellenére, amivel a kérést megformáljuk, érezzük, hogy ez a függés: a szeretet világába való belépés is. S nemcsak én, aki kérek, de akitől kérek is. Együtt lépünk be egy nagyobb rendbe. Mely az „adót" is kötelezi.

A kérés világa: mindkettőnket önmaga fölé emel. Hübriszünk, önteltségünk, és hatalmunk „transzcendenciája" − önmaga fölé növekedése − ez.

S érdemes egy pillantást vetni a kérés „alá". Mindannyian a kérés világából érkezünk. Melynek neve gyerekkor. Most, amikor felnőttként kérek, és amikor felnőttként kérést teljesítek: erre a mélyemlékezetre épül. Mindenki, kivétel nélkül, kérő lényként érkezett a világba. Szüleinktől, szavaink előtt, és szavaink után, egész lényünkkel kértünk. Szégyentelenül. Nehézség nélkül. S „adattunk". Bőségesen, túlcsorduló szeretettel.

A kérésnek – adásnak ezt a mély-tengerét kéne újra-emlékeznünk. Mert itt hullámzik − apálykodik-dagálykodik − bennünk. A felnőtt világ találkozásaiban annak a gyermekkori teljes bizalomban adásnak-kapásnak az ősbizalmát kellene feléleszteni magunkban. Munkahelyen, hivatalban. Mert ha ez a bizalom szólal meg hétköznapi interakcióinkban: valahol, bennünk, közelebb emelkedik Istenhez ez a bürokratikus és személytelenné lett világ. S a csoda is bekövetkezik. Amikor a kegyelem világa kér világunktól. Emberi képmást.

2012-03-01