Öt perc

Münnich, The Edge of War. Történelmi filmdráma, ami elnémít és visszatérő gondolkodásra hív. Megakadályozható lett volna a második világháború, vagy sem? Félelmetesen megindító és komoly játéka a képzeletnek. A film, tulajdonképpen, a lehetőség(ek) feletti gyász. De most nem a filmről kívánok szólni. Az élmény túl friss. 

A film sebet nyit időérzékünkön. Valami, rég elfeledett, mély rétegére tapint kollektív (történelmi) tudatalattinkban. Hogyan cselekednénk, ha látnánk mostani történetünk végét? S nem csupán látnánk, de valami hatodik érzékkel át is élnénk, elővételezve, ami történni fog.  

Lenne-e erőnk változtatni a valóság e "teljes súlyú" elővételezése alatt? Olyan elővételezésről beszélek, amikor pszichénk valóságává válik az, amit megpillantottunk megtörténni? Olyan valóságos tapasztalat és tudás, mely ténylegesen öregít, biológiai értelemben is. Valóságosan. Lehetséges-e ilyen valós mélységű időutazás? 

A válasz: nem. És mégis, igen. Mert noha ez az időugrás, belátás az időbe nem történik meg, de az esemény megtörténte igen. S ami majd végül meg fog történni, az életünknek már része. Őrjítő paradoxon ez az egyszerre nem és igen. (Talán ez az ember definíciója?) 

Ez a „filmszakadás", a megtörtént és még meg nem történt - figyelmen kívül hagyott - szorítása azonban alkalom. A felelősségre. Az imára. A megtérésre. A valódi öröm teremtésére és megosztására. 

Hitlerről azt gondoljuk, hogy már mindent elmondtunk róla. Pedig semmit sem tudunk róla, amíg nem látjuk, hogy Hitler sohasem „monád". Ahogyan szeretjük látni, ott, őt, elszigetelt, konkrét individuumot. Nem; Hitlerről csakis úgy kéne beszélni, hogy „Hitler és én". „Hitler és mi." „Hitler és ő." „Hitler és ők." Mindig viszonylatban, és soha nem egyoldalú viszonyként. Sőt, talán kiderül az is, hogy Hitlerről csakis, mint egzisztenciális portrénkról beszélhetünk. Ő sohasem volt kívül a történelmen, az emberek személyes történetmondásán; és nem is lesz. Ő mindenki család-albumában egy kép, arc alatti arc, akár tetszik, akár nem. A film (ama bizonyos elő nem vételezett jövő felé, kikapcsolhatatlanul) pereg. Megtörténik-e, felelősségünk időutazása? 

 

31.01.2022 

 

(Illusztráció: Vajda Lajos, Tolsztoj és Gandhi, kollázs, 1930-33)

„Tankok a határon”

A kor parancs szavai. Amire mindenki összerezzen. Ösztönösen, zsigerből, vagy átgondoltan tesz. Aminek engedelmeskedünk. Akár tetszik, akár nem. Amitől félünk. Aminek nem merünk ellene mondani. Amiből vagyunk. Amiben élünk, mozgunk és vagyunk. Amit ismétlünk. Amitől vigyázzba állunk. Ami előtt zászlót vagy elvet hajtunk. Amire nem kérdezünk rá. Aminek behódolunk. Amiért harcolunk. Amiért majd ölünk. Amiért majd kirekesztünk. Amiért majd tankokat küldünk.

Tulajdonképpen a freudi civilizációs felettes énre gyűjtök szavakat. Szó szerint, kultúránk erőterére. Ám ami még fontosabb, hogyan keletkezik ez a Hang. Ez a Tekintély. A Korszellem.  

Az ember és társadalma sokkal primitívebb, mint azt valaha is bevallanánk. (Pofon, sic!) egyszerű logikák mozgatnak és manipulálnak bennünket.  

Korunkban az a félelmetes, hogy a hangosan kimondott ismétlések „építik fel" azt a bizonyos fenti sort. A társadalom (állam?), a bennünket irányító uralmak felettes-cenzor énjét. Jelszavait. Jel-szó, mert mindannyiunkat megjelöl. 

Csak sokszor kell ismételni. Képbe, írásba, képernyőbe tenni. Nem merem kimondani, mert letiltanak. Elveszítem az állásomat. Akár el is ítélhetnek, évekre. Úgyhogy fedőneveket adok a jelszavaknak, amiket ismételget a sajtó. A képernyő. A rádió. A hatalom. A felső és még felsőbb fórumok. Amit ma ünnepelni kell, mert, ha nem ünnepeljük, az szégyen. Nem európér. Retrográd. Szóval, figyeljünk oda a most még kisebbségi jelszavakra. Cyber-tankok tolják őket. „Zebragyurma." „Tohugárda." „Zsebgalaxi." „Műtündér." „Monoverz". „Műmell." Stb. 

Sokat ismétlik őket, és csak idő kérdése, hogy kiállunk mellettük. Természetes lesz a „Zebragyurma", a „tohugárda", a „zsebgalaxi", a „műtündér", meg a „monoverz." Stb. És természetesek lesznek gyűlöletünk új tárgyai, a „nemzebragyurmák", „nemtohugárdák", „nemzsebgalaxik", „nem műtündérek", „nem monoverzek", és „nemműmellek."  

Egy egészséges gondolkodású közösség, természetes önvédelmi stratégia, hogy ellensúlyozza az új kor új korbeszédét. Mert aki kitartóbban és hangosabban mondja ki „cenzor-értékeit" (lást, civilizációnk megkerülhetetlen felettes énje), végül ő győz. Győz, győzedelmeskedik: cenzoréneskedik.  

Az újgalaxisták, persze, győzelemre állnak. Nemcsak hogy nekik kedvez a kor, de ők kedveznek a kornak. Velük van a láthatatlan (de a médiában sorozatosan ismételt) tankhadosztály. Az új-szégyenérzetek magvetői vagy komisszárjai, ahogy tetszik. Az algoritmuskontrollerek.  

Most eszembe jut egy régi falfelirat. Pro patria et libertate. Ahogyan Pilinszky a kor algoritmusait megkerülő verse, az Egyetlen olvasmányom. „Az istenek színevesztett szalónját/ a fakó ülőkékre és/ a törtkarú székekre helyezett/ gesztusokat,/ a lombok meg a zápor és a szél/ együttesét,/ az istenek és köztünk ernyedő/ fonal irányát olvasom,/ a megoldás becsvágya és/ kényszere nélkűl,/ mint legelső/ és legutolsó,/ egyetlen olvasmányomat." 

 

27.01.2022 

Szerkezetnélküliség 2

 

Fazakas Magdolna, Teregető nő

 

 

Semmiképpen nem erényt akarok csinálni kompozíciós készségem hiányából. Abból, hogy a festésben nem értettem a dolgok szerkezetét. Gimnazista koromtól Fazakas Magdolna festőművész laza szövésű képei ragadtak meg elemi erővel. A természet lélegzése káosz és rend egyenértékű határán.  

Idősödve ez a festői látás ragad meg újra. Évtizedek élményei, az a temérdek perc, óra, hét és hónap, a külvilág mind hatalmasabbá dagadása - végül nem egyre inkább „szerkezet-nélküli?" Életünk egésze, a temérdek feledés, nem egyre inkább a megkomponálatlanság felé halad? 

A miniatűrben felmutatni a rendet - csoda. Győzelem az univerzumnyi káosz felett. Nem beszélve a felmérhetetlen és roppant cybertengerről amiben élünk. 

Talán ezért is fontos, hogy egy-egy mondatnyi, egy-egy napnyi rendet (szeretet) tudjunk teremteni. 

 

24.01.2022 

Romló szem

 

Sainte-Marguarite-sur-Mer (Normandia, 2003)

Őszintén látom, s mindig is tudtam. Sohasem értettem a dolgok „szerkezetét”. Ha tájat festettem, vagy portrét, sohasem belülről, anatómiából vagy struktúrából raktam össze. Letapogatás, végtelen türelemmel. Így születtek a képek. Emlékszem, a főiskolai stúdiumok egyikén. Dóczi László tanár úr, beszélget Horváth János csoportvezetőnkkel. Mindkettő kiváló festő volt. Egyikük ragyogó kolorista, a szentendrei iskola folytatója. Horváth „Slapi” tanár úr az alföldi iskola kiváló képviselője; szerkezet, koloratúra és egyszerre modern felhangok szó szerint súlyos festészetében. Hallom az elcsípett hangot, Dóczi dicsérő megjegyzését a rajzbak mögött. „Elképesztő laza csuklója van.” Ceruzarajz volt, hagyományos csendélet beállítás.

A „laza csukló"? Igen. Nem értettem, nem láttam át, dolgok racionális szerkezetét. Szemem, vak a dolgok analízisére, csupán letapogatott. Érzett, semmint értett. 

Ha kritikus vagyok magammal, valahol ez a szerkezetnélküliség lett a műfajom. Nem akartam, s talán nem is tudtam publikálni. Azt hiszem, figyelem-zavar, és az összpontosítás hiánya is. Érzelmek, egyfajta nyelv és racionalitás előtti „áramlás" foglya voltam, s maradtam kezdettől.  

Szerettem volna jelen lenni. Tudni folyamatosan, teljesen ott lenni helyzetekben. Kapcsolatokban, találkozásokban, elmélyedésben. Nem ment, s nem megy.  

(Most, hogy visszanézek néhány naplóoldalt, értetlenül állok. Hogy nem láttam az új bekezdés helyeit. „Szerkezet hiány.") 

Eltékozolt évtizedek? Nem mondanám; hisz mindvégig küzdöttem a figyelemért. Ébren maradni, ott lenni, itt lenni.  

Érteni akartam (még ha tékozló semmittevéssel is) ezt a felfoghatatlan világot. Ami kívül, és egyre inkább belül is, mind inkább szétesik. Törékeny csigaház a psziché. S a világ, saját mini-történetünk, és a nagytörténelem, egyre nagyobb súllyal cipeltetik hátunkon.  

Sok örömöt láttam, hús-vér emberek örömét. Sok halált is. Nem értve, csak „letapogatva".  

De miért is írom mindezt? Biológiailag öregedő tudattal, gyengülő tudattal most ugyanúgy ott állok a világ (életem, életünk) előtt. Érteni akarok, megérteni: s minden oldott, szerkezet-nélküli. Túl bonyolult. Könyvtáram, iskoláim, emlékeim egyre irrelevánsabbak. Idejét múlt a látás, amim még van. 

A különbség fiatalkori magammal óriási. Tájkép-festőként, vásznammal ott álltam a világ előtt. Mint mini-esszét, a világot letapogattam. És boldog voltam, hogy portréját megfigyelhettem. 

Ma a vászon ugyanúgy üres. Ecsetjeim itt vannak a polcon. A harminc éve érintetlen, letakarítatlan színes paletta. A különbség: a félelem. Hogy a világot ábrázolni többé nem játék. Nem a határtalan szabadság élménye. 

Kényszeríteni kéne magam. Hogy ne élvezetből fessek, vagy írjak, hanem munkaként. Fáradságos száműzetésként a gyermekkori és fiatal kori paradicsomból.  

A romló szem, ez tény: kimért idő. A romló értelem: kimért idő. 

 

23.01.2022 Grahame Park, Észak-London.  

Az otthon öröme (egyszerű képek)

 

Az egyik legnagyobb öröm, amikor a szülő gyönyörködik a gyermekében. A másik legmélyebb öröm, amikor az emberek az otthonukban gyönyörködnek. Talán ezért is népszerűek azok a műsorok, melyek követik egy-egy pár lakásvásárlását. A Channel 4 egyik sorozata, az „ugly houses" („ronda házak") jut eszembe. Szó szerint öröm volt nézni egy házaspár örömét, ahogyan a felújítást tervezték. Mint ahogyan játszó gyermekek teszik, képzeletük, talán gyermekkoruk óta először, végtelen intenzív volt. Várakozásban éltek. S örömmel vették birtokba felújított otthonukat. Gyönyörködtek a házhoz toldott tágas nappaliban, mely üvegfalon keresztül kötötte őket össze a kerttel a hatalmas francia-ablakokon keresztül. Látszott boldogságuk a széppé vált otthonuk fölött.  

Ez a kép jut eszembe, amikor a bibliai jelenetet látjuk, amint Ezra főpap felolvassa a Törvényt a gyülekezet előtt. Napokkal előtte a Jeruzsálemi templom egyik elfeledett raktárában találták meg, fogságból való visszatértük után. A Vízikapu előtti téren külön emelvényt ácsolnak, hogy minél jobban láthassák és hallhassák a felolvasást. A nép megkönnyezte a hallottakat. Az Isten házában megtalált Törvényt. Örömkönnyekkel. „Ez a nap szent az Úr előtt, ne légy hát szomorú, ne sírjatok!" S ezután újra birtokba (használatba) veszik a Templomot.  

Gondolunk-e arra, hogy „archetipikus" ez a kép. Hogy a legmélyebb öröm Isten házában lenni és gyönyörködni az Ő Törvényében.  

S gondolkodunk-e azon, hogy ez a hazatalálás épp olyan mély öröm és megelégedés, mint az otthonukban gyönyörködő ember öröme. Mert az otthon, a megteremtett otthon, békét és biztonságot ad. Önazonosságot. Energiát teremt, túlcsorduló vágyat kommunikálni, és megosztani ezt az örömöt. Ez még akkor is igaz, ha az Isten háza, mint otthonunk felett érzett öröm - a legsebezhetőbb.  

Mert a titkot, hogy Isten otthona és emberi otthonunk egyek, hogy Isten osztozik örömünkben, hogy otthon lehetünk - e tény és igazság könnyen láthatatlanná válhat a önnön szívünk előtt. Nem beszélve a hajlék hiányáról, és tényleges elveszíthetőségéről.  

De ez az öröm a miénk, hozzánk tartozik. Ezdra így szólt a néphez: „Menjetek, egyetek bőséggel, igyatok édes bort hozzá, és küldjetek belőle annak, akinek nincs ma étele. Mert ez a nap szent Istenünk előtt. Ne szomorkodjatok: az Úrban való öröm a ti erősségetek." 

E háttér előtt az evangélium legnagyobb kihívása vár ránk. Látni az Isten fiát, „otthonában", a galileai Názáretben. Haza kíván érkezni közénk. Otthonában, befogadásában - mely közös otthonunk - gyönyörködni. Megosztjuk-e vele, otthon van-e közöttünk a megtestesült Isten? 

 

22.02.2022  

Festés

 

A vászon a festő előtt. Tulajdonképpen az emberiség, emberségünk fest. Mi kerül a vászonra? S mi maga az erőfeszítés, a festés maga? Társat kívánunk teremteni. Pár-beszédet.  

S nem egyszerűen önmagunk megkettőzése ez. Nem tükörképünket akarjuk látni. De kezünk nyoma, látomásunk rögzítése, Arcát hívja. Több mint tükröződni.  

 

20.01.2021 

Vékony kötet (in memoriam Murai Gábor)

 

Különös időutazás. 2022 január 19. Pilinszky János Szálkák című verseskötetét hozta a Royal Mail. Azt hiszem, amerikai antikváriumból. Döbbenetesen vékony kötet. Korunk szó (és kép) bőségéhez képest kimutathatatlanul vékony. A világ felszínes kiterjedéséhez képest nincs is mérete. 

Érkezése mégis olyan, mint egy kijózanító meteorit becsapódás. Bárhol is ütöm fel, ehhez az időpalackba zárt üzenethez képest, a világ annak látszik, ami. Haláltánc. Egyensúlyát vesztett, iránytalan, halálos tülekedés.  

Költészetének ereje megcsillan láthatatlan űrruhánkon. Igen, nem tévedés. Ezek a lélek- és érzés lenyomatok, a bennük hordozott Élet szembesít: valójában űrlényekként járjuk az űrt. Körülöttünk semmi. Légkörtől megfosztottan járunk egy veszélyes vákuum foglyaként. Mesterséges, ideig-óráig védő szkafanderekben. Megfosztottan attól, ami e versekben a föld, a valódi élet minden zajával és neszével, ott hullámzik. Aki ott volt, túlnyomó részt észrevétlen, e szavakban megörökített egykori (1972) világban. 

„Esti mise, téli vecsernye,/ éjféli Úrfelmutatás,/ miként a hó hallgat a meglepett/ fák alján, ahogyan csupán/ téli égbolt erős, szilárd,/ úgy véreznek jók, rosszak együtt, bárányok, füvek, farkasok/ halálunk monstranciájában." (Ahogyan csak) 

 

19.01.2022 

Látásgyakorlat

 

Amint lekapcsolódunk a világ zajforrásairól, elkezdődik látásunk átváltozása. Figyelmünk, ha visszatalál Istenhez, működni kezd. Fokozatosan feléled. Arányosan azzal, ahogyan kizárjuk (megtanuljuk elfelejteni) azt az információ vihart, ami felé arcunk fordul.  

Több ez, mint egyszerű látásgyakorlat. Isten-látásunk újra születése. Ha megtanulunk figyelni (és elfordulni a feleslegestől, a cyber-valóságtól), mint a csillagos ég, amikor kiérünk a város fényszennyeződéséből, megszületik bennünk Isten látása. 

Tulajdonképpen mindig ott volt. De most újra látjuk Őt. 

 

11.02.2022 

Figyelem és kegyelem

 

A mai kutatói szeminárium témája emberi figyelmünk volt. Dominic, domonkos szerzetes, kérdése a figyelem és kegyelem viszonya volt, Simone Kotva „Kegyelem és erőfeszítés" című munkája alapjá (Effort and Grace: on the Spiritual Exercise of Philosophy (London: Bloomsbury, 2020). 

Alkalom, hogy visszatérjek a ma reggeli evangéliumhoz. „Isten országa közel van. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!" (Mk 1:14) Válasz a szemináriumi kérdésre. Figyelmünknek szüksége van a kegyelemre. Ez teszi lehetővé, hogy teljesen működjön. Megfigyelje azt, amit megfigyelni kell, és hűségesen tegye. Állandó odafigyeléssel. 

Márk sora ezt sajátos perspektívából adja tudtul. Isten országa közöttetek van. Közel van - mondja Jézus. Nélküle nem látjuk, nem is figyelnénk oda. Ő adja tudtul, s adja hozzá látásunkhoz. Maga mellé, az ő szemszögéhez hív. Együtt látni vele, meglátni, amit ő lát.  

A „térjetek meg"-gel, még valami fontosat tudunk meg. Figyelmünknek, elsősorban, megtérésre van szüksége. Belső önvizsgálatra, ahogy a Deuteronomy 15:9 figyelmeztet: „Figyelj belsődre, ne maradjon rossz szó szívedben [figyelmedben]." 

Ahogyan egy napokban olvastam: figyelni tudásunk, figyelmünk tette, emberségünk születése. A szem megtérése, mennyi mindent kell, hogy jelentsen a „cyber-inflációtól" megjelölt, cikázó képekkel teli korunkban? 

 

10.01.2021 

The Centre

 

'The time has come and the kingdom of God is close at hand. Repent, and believe the Good News' (Mk 1:14) 

Again, we are facing the mystery of God's 'Real Presence'. We are familiar with the theological term, which denotes Jesus' presence in the Eucharist. Piety somehow has accustomed to the notion that this Real Presence is concentrated in the Eucharistic host, when we worship the Son of God, when the host is exposed in the Monstrance on the altar.  

This Real Presence, as we see it in today's Gospel, actually, is a presence in the whole world. As Matthew shows us, Jesus ­­- now also in his disciples - is at work in his community. He proclaims, and points to, God's presence among them.  

This Real Presence, today, attains an even wider meaning. In contrast to it, we are confronted with 'not real presence', with many forms of 'superficial presence', 'superficial life', with the 'unexamined life' and trends of the world. 

'Follow me and I will make you into fishers of men.' Jesus calls Peter to be his disciple. Via our wider lens, let us celebrate this call as the moment of integration. When our world, with its manifold superficial centres, can become meaningful and unified again. Instead of being lost in the big cyber-bully which surrounds us - let us be led, transformed and developed by this centre of Divine Love. Let us see our world differently in its light. 

 

10.12.2021