Muszáj újrakezdeni az írást. Ha az értelem túlélni szeretne, ismét kapaszkodni a valóságba, az a betűbe öntött reflexión keresztül vezet. Küzdeni a valóságért. Ideje van ennek is. Ideje jött ennek is.
De ez csupán elvonulás, kivonulás a világtól (mint elromlott világtól, mint nem-valós világtól), vagy több annál? Úgy érzem, muszáj elfordulni, teljes arccal a felénk mediatizált (médián keresztül közvetített) világtól. Közel két éve a háborúk folyamatos képével etetnek minket. Mindenkit, kikapcsolhatatlanul.
Háború dúl, ott, ahol, valahol, és egy más szinten, bennünk is. Ott, a valódi háborúk, és, a lelkünk-értelmünk közötti köztes térben romlott el valami. Ez az a "bridge", híd, ahol a médium, a hír-ömlés történik. S valahogyan, az a megérzésem, hogy ez az a köztes-tér, ahol a világ feldolgozása kéne, hogy történjék. Reflexió, értékelés, megfogalmazás, kimondás. Sőt, annál is több, ami még fontosabb. Ez az a világ és közöttünk lévő „tér", „űr" (valóság leíró utazás?), ahol Isten kéne, hogy legyen. Ahol normális körülmények között Ő van. Van. Mint nappalok és éjszakák váltakozása, a közöttük lévő folyamatos átmenet. Mint élő tájkép-változás. Igen: Isten, mint összekötő. Összekötő. Világot és lelkünket (értelmünket) – aki összekapacsolja. Hogy a világból így szülessen Valóság. Mert mindaddig a világ (tele a maga háborúival) nem valóságos, nem igazi, nem igaz, amíg azt, lelkünkkel (értelmünkkel) össze nem köti ez a bizonyos igazi, valódi „bridge", Beszélgetés. S tényleg: nem a világ a beszélgetőtársunk, hanem a beszélgetésben világunkra figyeltető Isten.
*
De azt mondtam, az írásra szükség van. Mert az írás (mint a valóság visszaszerzéséért folytatott küzdelem) olyasvalami, mint egy különös malom. Amiben „visszaőröltetik" a történelemnek (nem valóságos, bántó világnak, nem átbeszélt, nem értékelt világnak) a súlya. Épp az a fájdalmas, egy idő után elhordozhatatlanul nehéz súly, ami „elromlás" a világ és közöttünk. Mert ami elrontható, épp háborúink mutatják, azt elrontottuk. Ami tönkre tehető köztünk és a világ között, azt tönkre-tettük. Hm, ez a valóság Passió-története. Mert, a valóság, mint Isten Fia a kereszten elnémítható.
Szóval maradt nekünk ez a vákuum. Ami nem súlytalan, épp ellenkezőleg. Nehezek neheze. Ez a feldolgozatlan élet természete. S az írás épp azért fontos, mert az csendben történik. Még a szóhoz képest is, nincs súlya. Vagy, lehet hogy van, hisz történetünket fogalmazzuk meg benne, de emelkedni képes. Felülemelkedni, legyőzni, porlasztani a történelem elhordozhatatlan súlyát.
*
Miközben ezeket írom, ami fent írásra ösztönzött, tulajdonképpen egy megpillantott kép. Formába önteni próbálom, sorról sorra. Épp ezt a képet, bárcsak előjönne. Biblikus kép. A fenti vákuumról szól. Magát a Szentírást láttatja más fényben. Megérzés-kép. Megérzés-teológia. Nem érvel, hanem érzésből születik meg. Annak a súlynak a tapasztalatából, amiről fentebb írtam. Szóval, a Biblia (vallás?) funkciója épp ez a bizonyos összekötés. Szolgálatának célja, hogy a világot valóságossá tegye. Feldolgozottá. Ettől, szó szerint, kinyilatkoztatás. Ki-nyit valamit bennünk, a világ ki-nyílik, s közösen megnyílunk a valóságnak. (Kinyilatkoztató Isten. Lám, olyan nyilvánvaló, hogy nem magáért, hanem értünk teszi. A terheket szedegeti le rólunk. A meglátatlan, a belátatlan terheit.)
De a kép lényege mégsem ez. Hanem a tény, a szükség, hogy csak erre az igazi, valóban funkcionáló „bridgre", hidunkra tudjunk koncentrálni. Mert, azt az iszonyatos energiát, amivel a hírek, a digitális és egyéb kommunikáció minden formája „közvetíti" (eletakarja!) a világot, s harsogja a háborúkat – egyszerűen muszáj kikapcsolnunk. Különben, egyénileg és kollektíve, megbolondulunk. Másként fogalmazva: elveszítjük szeretetünket, önmagunkat, világunkat, szerelmeinket, gyermekeinket, könyveinket, gondolatainkat, érzéseinket. Mindent.
Ezért van, hogy a Szentírás könyveinek olvasása, a szűrő. Olvasásában van központunk, amire, Akire figyelhetünk. Szent-írás. Szent-figyelés. Szent-irány. Irány a Szentre, a Valódira. Ez az a médium, amiben újra-írhatjuk magunkat. Amelyben újra építhetjük, ami szétesett, ami széttörött. Az egész-élény egyetlen (Megváltó!) garanciája és médiuma. Mely egyedül képes a világ valótlanságait megszüntetni. Legalábbis távolságba tolni, hogy újra gyűjthessük emberségünket. Hogy erősödjünk veszteségeinkből. Máskülönben: épp a közel két éve tartó háborúk mutatják, az abnormalitás lesz az egyetlen norma. S ami most még csak lokalizált őrület, az folytonos világunkká válik. Ezért kell a megállni tudás. A kiszállni tudás. Küzdelem ez elvesztett szépségünkért.
18.10.2023
Translated by Mr ChatGPT
"Struggle for Beauty"
We must start over the writing. If reason wants to survive, it leads through reflection poured into letters. To fight for reality. It's time for this too. It's time for this too.
But is this just withdrawal, a withdrawal from the world (as a corrupt world, as an unreal world), or is it more than that? I feel we must turn away, fully, from the world mediated towards us through the media. For nearly two years, we have been fed a constant image of wars. Unstoppable for everyone.
There is a war, there, somewhere, and on another level, within us. There, real wars, and something has deteriorated in the intermediate space between our soul and intellect. This is the "bridge," where the medium, the flow of news happens. And somehow, I have a feeling that this intermediate space is where the processing of the world should happen. Reflection, evaluation, formulation, utterance. And even more than that, what is even more important. This is the "space," the "void" between the world and us (a descriptive journey of reality?), where God should be. Under normal circumstances, He is there. He is. Like the alternation of day and night, the continuous transition between them. Like a living landscape change.
Yes, God, as a connector. Connector. Connecting the world and our soul (intellect) - the one who brings them together. So that reality can be born from the world in this way. Because as long as the world (full of its wars) is not real, not true, not true, until that certain true, real "bridge," Conversation, doesn't connect it with our soul (intellect). And really, it's not the world that is our conversation partner, but God, who pays attention to our world in the conversation.
But I said, there is a need for writing. Because writing (as a struggle to regain reality) is like a peculiar mill. In it, the weight of history (an unreal, offensive world, an unexamined, unvalued world) is "ground back." It's precisely that painful weight that becomes unbearably heavy after a while, which is the "corruption" between the world and us. Because what can be ruined, as our wars show, we have ruined. What can be destroyed between us and the world, we have destroyed. Hmm, this is the Passion story of reality. Because reality, like the Son of God on the cross, cannot be silenced. So we are left with this vacuum. Which is not weightless, quite the opposite. The heaviest of heavies. This is the nature of unprocessed life. And writing is important precisely because it happens in silence. Even more so than words, it has no weight. Or maybe it does, as we articulate our story in it, but it can rise. To rise above, to overcome, to disperse the unbearable weight of history.
While I write these, what prompted writing above, is actually a seen image. I'm trying to shape it, line by line. I wish this image would come forward. A biblical image. It's about the above-mentioned vacuum. It presents the Holy Scripture itself in a different light. An intuition image. Intuition-theology. It doesn't argue, it's born from feeling.
From the experience of that weight I wrote about above. So, the function of the Bible (religion?) is precisely this connection. Its purpose is to make the world real. Processed. From this, literally, revelation. It opens something in us, the world opens up, and together we open up to reality. (Revealing God. See, it's so obvious that He does it not for Himself but for us. He picks the burdens off of us. The unseen, the unseen burdens.)
But the essence of the image is not this. It's the fact, the need, that we can only concentrate on this true, truly functional "bridge," our bridge. Because the incredible energy with which all forms of news, digital and other communication "transmit" (cover!) the world, and shout wars - we simply must turn off. Otherwise, individually and collectively, we'll go mad. In other words, we'll lose our love, ourselves, our world, our loves, our children, our books, our thoughts, our feelings. Everything. That's why reading the books of the Holy Scripture serves as a filter.
In reading it, we have a center to focus on. Holy writing. Holy attention. Holy direction. Direction towards the Holy, the Real. This is the medium in which we can rewrite ourselves. Where we can rebuild what has fallen apart, what has shattered. The only (Redeemer!) guarantee and medium of the whole being. The only one capable of eliminating the falsehoods of the world. At least pushing them into the distance so we can collect our humanity again. To strengthen ourselves from our losses. Otherwise, as the wars that have been going on for nearly two years show, abnormality will become the only norm. And what is now just localized madness will become our constant world.
This is why the ability to stand still is needed. The ability to exit. It's a struggle for our lost beauty.
October 18, 2023
