2024. október 24., csütörtök

Szembe-nézés

 
 

De vajon a szem esetében is beszélhetünk-e „gyökerekről"? Amikor a szem nem csak világra tekert, passzív optika, hanem élő figyelem. Lehetséges-e képektől cikázó világunkban úgy látni, hogy a szem többet tesz mint elszenvedi azt, amit lát, és csak úgy, befogadja azt? Sőt, amikor a szem nem csupán megfigyel, de alakítja is a kintet?
Mi kell szükséges ehhez? Pihent szem? Kipihent értelem és szó, egyfajta épség retinánk gyökerénél? Tulajdonképpen rémísztő, ahogy a szemünkkel bánunk. Ami passzív vizuális hulladékot naponta nézünk (akarva), vagy amit nézetnek velünk.
A gyerekekén kívül, ez a szomorú (felnőtt) szemek világa. A napokban megfigyelt kisfiú-baba szemében még nyoma sincs ennek az apokaliptikus, leharcolt tájnak, amiben élünk. Amiben szemünk sodródik ide-oda. S minden, ami a szem gyökerénél van: szív, értelem, érzések, vágyak, emberi szó. S a kisfiú szeme, a csodálatos, eredendő könnyedség (a történelemtől) mérhetetlen kontrasztban van a televíziós riporternő arcával, melyre napokban csodálkoztam rá. Arcán kialvatlan, gyűrött - meggyötört – rend. Karambolok, háborúk, hazugságok passzív megfigyelője (elszenvedője). Az arcát látva azonnal hiányzik a gyermek-felnőtt egykori arca. A szemhez méltóval megtöltött szemek. Amely odahajol a valósághoz (emberi tájunkhoz), érdeklődéssel és szeretettel, hogy magához formálja azt. Amikor világunk prózai tényei, az élő emberi szembe pillantva, mintegy visszatalálnak gyökereikhez.
 
24.10.2024
 
 
Facing
 
But can we talk about "roots" in the case of the eye? When the eye is not just a passive optic turned to the world, but a living attention. Is it possible to see in our world, flickering with images, in such a way that the eye does more than just suffer what it sees and merely receives it? Moreover, when the eye not only observes but also shapes the view?
What is necessary for this? A rested eye? A rested mind and word, a kind of integrity at the root of our retina? It is frightening how we treat our eyes. The passive visual waste we look at daily (willingly), or what is made to be seen by us.
Apart from children's eyes, this is the world of sad (adult) eyes. In the eyes of a little boy observed recently, there is no trace of this apocalyptic, worn-out landscape in which we live. In which our eyes drift here and there. And everything at the root of the eye: heart, mind, feelings, desires, human word. And the little boy's eye, the wonderful, original lightness (from history) is in immeasurable contrast with the face of the TV reporter, which I saw yesterday. On her face, sleepless, wrinkled - tortured - order. Passive observer (sufferer) of crashes, wars, lies. Seeing her face, the former face of the child-adult is immediately missing. Eyes filled with what is worthy of the eye. Which leans towards reality (our human landscape) with interest and love, to shape it to itself. When the prosaic facts of our world, looking into the living human eye, somehow find their way back to their roots.
 
24.10.2024
 
 

Szavak gyökerén (‘visszanyerni’) / At the Root of Words (‘to recover’)

A következő, visszatérő képet nem szeretném, hogy elsodródjon. Theodore, 9 hónapos fiú-baba. A reggeli kávé-klubba jön anyukájával. Memóriája hétről-hétre érik. Emlékszik rám, már barátságos, társaságom keresi. Még teljesen a szavakon „onnan", de már bizalmon „innenső partján". Teljesen. Megkérdezem anyukáját, hogy Teó érkezése, amikor megtudták, hogy várandós, változtatott-e valamit férjével világhoz való viszonyukon? Mi lett más? „Korábban sokat foglalkoztunk politikával, társadalmi ügyekkel, a környezettel. Theodore érkezésével mindezek a külső hangok elcsendesedtek. Minden figyelmünk az érkező gyerekre összpontosult."
Számomra fontos modell ez a súlyváltozás. Valami, valaki megérkezik, és a valóság Valósággá válik. Mintegy „varázsütésre" (valóság-érintés) a dolgok visszanyerik valódi súlyukat. Amiről azt gondoltuk, hogy „egész", arról kiderült, hogy még lehet egészebb.
Így, a kis Theodorral a háttérben kérdezem: szavaink milyen érintéstől válnak valódivá? Kinek, minek az érkezésétől? Mert fontos lenne az élmény, hogy szavaink, ahogyan beszélünk, ténylegesen a valóságot közvetítik. Amikor valóság és beszélő egyensúlyban vannak. Amikor a szavak gyökere és szívünk lényege között nincs semmi távolság. Egyszerűbben: amikor szó és szív között nincs távolság. Amikor sem szívünkben, sem szavainkban nincs semmi infláció. Amikor világunk és életünk a miénk, csakis a miénk. Amikor nem függünk „idegen hangoktól", másodlagos közvetítésektől. Lehetséges-e ez? Még egyszerűbben: amikor minden az, ami.
Ha a szavaknak ezt az eredendő mátrixát visszanyerjük ‒ világunk, de legalábbis személyes életünk, alakíthatóvá válik. Az ég kékje a szív valódi kékje. Naplemente, őszi lehűlés, lombok vérző színei ‒ mind a szív egy az egyhez valódi élményei.
De egyelőre ez a visszanyert szabadság még csak a felismerés szintjén létezik. Még ébredés előtt; a mesterséges, a gépi szorításában. Nem szabad a szívem. Még beszéd, valódi, folyékony szavai előtti. Épp úgy mint a kicsi Theodore. Akit megfigyelni mégis csodálatos, szabadító erő.
 
21.10.24. London.
 
 
At the Root of Words ('to recover')
 
I don't want the following recurring image to drift away. Theodore, a 9-month-old boy. He comes to the morning coffee club with his mother. His memory matures week by week. He remembers me, is already friendly, seeks my company. Still completely on the words "from there," but already on the "near shore" of trust. Completely. I ask his mother if Theo's arrival, when they found out she was pregnant, changed anything in their relationship with the world? What became different? "Previously, we dealt a lot with politics, social issues, the environment. With Theodore's arrival, all these external voices quieted down. All our attention focused on the arriving child."
For me, this weight change is an important model. Something, someone arrives, and reality becomes Reality. As if by "magic touch" (reality-touch), things regain their true weight. What we thought was "whole," it turned out, could be even more whole.
So, with little Theodore in the background, I ask: what touch makes our words real? Whose, what arrival? Because it would be important to experience that our words, as we speak, truly convey reality. When reality and speaker are in balance. When there is no distance between the root of words and the essence of our heart. Simply put: when there is no distance between word and heart. When there is no inflation in our hearts or words. When our world and life are ours, only ours. When we do not depend on "foreign voices," secondary mediations. Is this possible? Even more simply: when everything is what it is.
If we regain this original matrix of words, our world, or at least our personal life, becomes shapeable. The blue of the sky is the true blue of the heart. Sunset, autumn cooling, the bleeding colours of leaves—all are one-to-one true experiences of the heart.
But for now, this regained freedom exists only at the level of recognition. Still before awakening; in the grip of the artificial, the mechanical.
If we recover this original matrix of words - our world, or at least our personal life, becomes malleable. The blue of the sky is the true blue of the heart. Sunset, autumnal cooling, leaves' bleeding colors - all are one-to-one true experiences of the heart.
But for now, this regained freedom exists only at the level of recognition. Still before awakening; in the grip of artificial, mechanical constriction. My heart is not free yet. Before speech, before its real, fluid words. Just like little Theodore. Observing him is still a wonderful, liberating force.
 
21.10.24. London.