D. Nagy Lajos, Tihany 2009 (foto: balintbeckett)

Németh Alajos Lojzi, Tihany 2009. (foto: balintbeckett)

Rocktörténeti triptichon - Bikini

Kedves Bikini-honlapról idelátogatók! Az írás megjelent: a Szív 2011. januári számában. Ez egy országos, "katolikus" havilap, tematikus számokkal. Jezsuiták szerkesztik, ami garancia arra, hogy gondolkodó lapról van szó.

Ajánlom figyelmetekbe, építő történet, épp úgy mint Lojziék zenéje és szövegvilága. Itt megtaláltok róluk infót,országos, hírlapárusoknál történő terjesztésük még nem kiépült, rk. templomokban, illetve Pesten a Petőfi irodalmi kávézóval szemben, a Pannonhalma könyvesboltban pl. megtalálható, de szerintem a Ferenciek tere újság- és könyvárusainál is. Valaki írta a honlapon, hogy az első példány-t ingyenesen megküldik, hát ez az egyiik elérhetőség pl. S a lapjukról:

http://www.parbeszed.com/main.php?folderID=1518

Rocktörténeti triptichon - BIKINI

Szubjektív magyar rocktörténelem

 

Leonard Cohen nyilatkozta 1972-es koncertútján a kérdésre: van-e politikai üzenete a dalainak? Rövid csend. "Igen. A magányomról énekelek. És az emberek felismerik benne a magányukat. Ez összehozza őket és közösséget teremt. Az emberi magány így veszélyes politikai kijelentés. Erő." Rock and roll és az evangélium így rokonok. Mindkettő megfogalmazza azt a jó hírt: az ember és közösségek magánya feloldható.

 

 

Az előadó és a közönség találkozása valós közösségélmény. Ha időleges is. Maga a Rock'n roll születése, próbatermekben, stúdiókban, vagy mint az ősidőkben, albérletekben - már ilyen előtalálkozás. Minden koncert, minden CD (régen lemez, kazetta) nekifutás a szív történeteit megosztani. Tiltakozás a magány ellen. Tiltakozás a szabadság hiánya ellen. Ez a rock'n roll. Beavatás egyfajta "exodus-érzékenységbe". Kilátni a korból. Elgondolkodtatni bezárkózásainkról.

A "popzene" szövegeivel, dallamaival magába fényképezi a kort. A korszak reményeit és szenvedéseit. Bezárulásait. Passió ez a szó kettős értelmében: szenvedni és szeretni. Az igazi rock and roll fokmérője ez a passióírás. Urbánus népzene? Nem hivatalos történelemkönyv? Elnémíthatatlan és becsukhatatlan.

Számomra a magyar "rockzene" az evangélium ilyen őrtüze. Mert közös történetünk tanít. A zenésztársadalom különös, egymásra terülő háló-világ. Egymásra is hatnak, egymástól is tanulnak: "hagyományban" élnek. Történetünkkel közös kavargásban. Cseh Tamás énekelte: "agyamban összekeveredtek féldecik s kormányzatok". Egy nép zenekultúrája mégis folytonosságot ad. Magam nem az Illés-Metró-Omega-nemzedékhez tartozom. Mégis tisztelem azt a történetmondást, amit ők kezdtek el. Mely "írás" a rendszerváltások (gengszterváltások?) által szabdalt történetünket egységbe fogja.

A zenei léptékkel mért "generáció" tágabb a történetinél. Több nemzedéket képes átfogni. Így töprengek egy privát rocktörténeten. Mindenkinek van ilyen. Érdemes lesz megrajzolni részleteiben is. S elgondolkodni keresztényként, például Cseh Tamásról, Bereményi Gézáról, az Európa Kiadóról, Menyhárt Jenőről, a Sziámiról, a Fonográfról, Omegáról. És a többiekről.

 

A rockzene kettős arca

Rocktörténeti triptichon. "Kihajtható szárnyas-festmény." A két kihajtható szárnya elmondja: a "rockzene" kettős arcú. Dionüszoszi, azaz jelen van benn az elragadtatás, az eksztázis. A formátlan, a kavargó, az ösztönös. Ám egyszerre "apollóni" arcunk is, az értelem világa is. Szövegei érzés és gondolat egysége. A rock'n roll skálája gazdag. Vannak építő, az etikum rendjéért kiáltó dalok. Vannak a bezárkózások. A reményvesztés dalai. Vannak a "dekonstrukció" dalai. Dekadenciába hajlók. Ami már karcol, ami már ingerli a bennünk élő rendet. Amikor a "legönpusztítóbb" és nihilista, akkor is elgondolkodtató: e nihilizmusért nemde "szupernormális", nyakkendős-aktatáskás világunk is felelős? S vannak dalok, amelyek egyszerűen jókedv, felhőtlen szórakoztatás. Kamaszkorunkban tüntető lázadással úgy mondtuk, és van a "Dolby Roll". (S érdemes megfigyelni, csöndes vagy puha diktatúrák idején virágzik az örömzene.) De a Dolby Roll nem rock'n roll. A plaza és bevásárlócsarnok zenéje, valahol a "rágógumi és Beethoven között" (Cseh Tamás), az igazi rock'n rollhoz képest másként ringat el. A Megasztár vagy X-Faktor sem az a fajta rock'n roll, amire gondolok. Egy Leonard Cohen sosem került volna beválogatásra. Az igazi rock'n roll nem csak énekhang kérdése.

 

Történetmondások

Az én rocktörténeti triptichonom közepe a Bikini. E középső "koncertfestményhez" tudom viszonyítani az új generációk gondolkodó zenéjét. Korosztályomból mondjuk Ákost és Lovasit. Jól kitapintható pontok. Érdemes egybevetni mondandóikat. A veszélyes magány (Cohen) három megfogalmazásaként. Eltérő zenei magatartások, ízlések és élményvilágok. Ez a másság is a rock'n roll természetéhez tartozik. Pedig mindössze egy generáció a különbség. Az "Ákosok és Lovasik" nemzedéke fiatalabb. Kicsit később születtek. Egy kicsit szabadabb világba, mint Németh Alajos Lojzi és Nagy Feró (utóbbi ős) Bikinije. A legújabbak pedig már egészen a diktatúrán kívül születtek. Mégis ugyanabba a világba.

A Bikini zenekar olyan, mint egy történeti csigalépcső. Egyedülálló történetmondás az övék. A Hová lett. (1983) albumtól a 2007-es Őrzöm a lángot-ig. Talán Cseh Tamáson (alkotótárs Bereményi Géza) kívül nincs is másik olyan folyamatos történetmondás, mint az övék. Szövegeik egyedülálló szociológiai lenyomatok. Párhuzamos egyháztörténetek, ha úgy tetszik. Mert a Bikini tulajdonképpen "katolikus történetmondás". Mert szintézis. Mert integrál. Nagyon más, mint történelemkönyveink racionális történetmondása. Különbözik az "egyházi történetmondástól" is. A zenésznek tényleg "pokolra kell menni", hogy rálátást adjon történetünkre. Rock'n rolljuk olyasmit mond el, amit moralizáló nyelvünk, angyallá lenni akarásunk nem tud elbeszélni.

Mint a félelem a színpadon,
Ülök a közelben egy padon.
Kínomban a színpadon,
Fejem a lábam közt, ülök a nyakamon,
Homokkal teli szám,
Szép vagyok, mosolygok rám." (Adj helyet)

 

A legszebb dalokat mindig a tékozló fiúk írják. A legjobb dalok mindig a megtérés előtti pillanatokban születnek. A mélypont látszólagos ünnepén. Így figyelem, hogy e "határidőkben" a hit alapszavai hogyan törhetnek be a tudatosba. Nagyon sok zenészünket jelöli meg a gyerekkori hit. D. Nagy Lajos, az énekesük mondta egy találkozáskor. "Én is katolikus vagyok". S valóban, sok-sok szövegükben ott kavarognak a kereszténység ősképei.

 

Az angyalokban mindig is hittem,
Legendákkal a fejem bevetettem.

 

Uramisten, mibe keveredtél velünk,

A ruhánk szakad le rólunk, nem a szégyenünk.

 

Ezek az emberi találkozások végleg megerősítették, hogy e zenék "teológiai helyek". De legalábbis "egyháztörténeti helyeink", mely történet templomaink körül, utcáinkon is ott kavarog. A hit érzékenysége tékozlóként is megjelöli zenészeinket. Nagyon nyitott emberek. Ránk. Világunkra. "Hitetlent" nem is igen találni közöttük. Ne hitbeszédet, ne vallási tanításokat várjunk tőlük. A zenész feladata másfajta "katolicitás". Emberi helyzeteinket elbeszélni. Ideálvesztéseket, bukásokat, és a talpra állás küzdelmeit. A katolicitás, amit tőlük tanulhatunk az őszinte érdeklődés a történelem, a közösség iránt, amiben élünk. Feltárják az emberiből azt is, ami "árnyékunk". Démonainkat. Örömeinket. Ideáljainkat. Egy dalban ki tudjuk énekelni "birkózásukat". Megtanítanak nem félni az emberi bensőnktől. Legjobb pillanataikban belső világunkat a kegyelem leszállópályájaként sikerül számunkra megláttatni.

A"tékozló" Kispál és Borz fájdalmas Karácsony éneke:

 

Ahogy a nők, hogyha mennek
A nőgyógyászhoz, én úgy térdelek
Le imához, össze a kéz,
Mozdul a száj de olyan nehéz,
Mert a kulcs ami a mennyet nyitja,
A pokolba is jó, fordítva
A kulcs ami a pokolba jó,
Az igazából a mennyből való.

 

A gyökerek csattogása

Németh Alajos "Lojzi" Bikinije olyasmi, mint egy régi írógép. Szép, körperemű billentyűkkel. (Rég elhunyt rendtársam, dr. Kövér Fidél harmincas évekbeli, "emeletes" írógépe adja a képet. A kommunista feloszlatás után "a világ végére", Maglócára kitelepített paptanár ezen írta száműzetése történetét.) Ez a szépség a lényeges. Az írógép jelenti a "manualitás", a kézművesség örömét. S a gyökerek "csattogását", a rock'n roll őserejét. Ez az alap mindvégig átüt a zenekar korszakain. Az ős-Bikini karcosságán a nyolcvanas évekből.

 

Az első programokat az anyám adta
Az iskolában mindent bekódoltak,
A tévéből, a rádióból érkezett az újabb program
A játékszabályokat rendre megtanultam.
A hármas csatornán a program változatlan. (Program)

 

Majd a Bikini átmenetileg mind édeskésebb melódiákba csomagolt egzisztencializmusán. Az még a késő kádári "nemzeti együttműködés rendszere" volt. A "ki tud többet a Szovjetunióról és kevesebbet Csíkszeredáról" evangéliumtalan világa. Fagyi:

 

Kösz jól vagyok,
Egész nap fagyizok,
Hogy mondjam el,
Ez kitölti az életem.
A tejszínhabos mogyoró
Az jó dolog,
A puncs is nagyon kell
Lassan olvad a nyelvemen.

 

Mert nyalni csak úgy lehet
Ha élvezzük az ízeket,
Nyaljuk a fagylaltot,
A mézesmadzag rég elfogyott.

 

Fülbemászó slágerek mélyén szólal meg az ember rendszerek alatti magánya. Ma Megasztár és X-faktor színpadokon.

 

A sorok között és mögött

A Bikini ebben az időben tanult meg a sorok között és mögött élni. S ott is maradt, mint D. Nagy Lajos szobornyugalma a színpadon. Mert a rock'n rollra nemcsak rohangálni lehet. A Bikini soha nem lett okoskodó zenekar. A kisember érzéseinek állítottak emlékművet. Az emberi szív védtelenségének a személyes és kollektív magánnyal szemben. Érdemes megfigyelni, sosem ültek fel pártrendezvények színpadára. Egyetlen új szélnek, iránynak vagy erőnek sem. Nem írtak ideológiát. Véleményük, meggyőződésük persze van. A színpadon, épp passiótörténeteink miatt, náluk egy az ország. Az ember szeretetvágyáról szól szinte minden dal.

A Bikini évek óta a legtöbbet koncertező zenekar. A legtöbbet határon kívül játszó is. Ettől népzenészek. Ott lenni a közönség közelében. És ez nagyon fontos. Mert a muzsikus legtöbbet a koncerten fejlődik, mint közönségére odafigyelő ember. A Bikini szövegírási politikája ezt a közösségi érzékenységet erősíti meg. Sok, sokféle tollú szerző ír nekik. Van, aki az igazságért tud szólni legjobban. Van, aki lírában erős, az intimitás hangján. Ez a Bikini egyik karizmája. Nemcsak a többnyelvű ország, a többszerzőjű lemez is gazdagabb. Természetesen esetükben is igaz, hogy a tehetség nem állandó. Az alkotó nem "egyenletesen tehetséges" élete során. Vannak tehetségesebb és kevésbé tehetségesebb (ihletettebb) korszakok. Ezt az esendőséget vállalni kell. Mégis folyamatosan írni, énekelni.

Így következhet be egy-egy kiszámíthatatlan csúcspont. Az Angyali üdvözlet (2004) ilyen kimagasló album lett. A vadkeleti történet c. dal olyan, mint egy kollektív, országnyi osztálytabló.

 

Gyermekként a képeken,
Mindig nevettem,
A múlt század az ravasz volt,
Mert ellopta a kamaszkort.

 

Én úgy maradtam életben,
Hogy veled voltam lélekben
És elbújtam a dalokban,
Amit veled hallgattam.

 

Tudod, vadkeleti történet,
Hogy a szabadság az eltévedt.

 

Az Őrzöm a lángot (2007) az életmű eddigi záróköve. Talán a legérzékenyebb közegben íródott és békéért kiált. Tévéostrom, pesti rendőrattak, kordonnal lezárt ünnepek idején. Németh Alajos meghívta szövegírónak Bródy Jánost és Nagy Ferót. Talán a hazai rocktörténet máig legfelelősebb sorai születtek meg. Kimondják, a nemzet töréseit végre meg kéne hallgatni a nép urainak.

 

Őrzöm a lángot, de mondd el kinek,
Úgy sem érti meg senki,
Legkevésbé az értené meg,
Akihez kéne szólni.

.

Apákba fojtott érzések
Törnek elő a szívekben,
Apákba fojtott érzések
Törnek elő most elemi erővel.
Fekete lyuk van a lelkemben,

 

Nekem csak fekete lyuk van a lelkemben,

Egyre csak zuhanok, zuhanok a semmibe.

 

Fekete lyuk van a zászlón újra
Idézi bennem a múltat
Állva kellene meghalni végre,
Vagy elfeledni a múltat

                    (A címadó dal, az Őrzöm a lángot)

 

Megrendítő pillanat, nagyon oda kéne figyelni rá, amikor az avantgárd a rend őrzője lesz.

 

Rocknépzene

A Bikini különös egyensúly. Középen van. Sok szempontból mérce a tőle "jobbra" és "balra" zenélőknek. Jobb és bal itt esztétikai értelemben. Mert vannak a Bikininél "dionüszoszibb" és "apollónibb" zenék. A sokszor felületesen kijátszott Lovasi - Ákos szembeállítás jó példa a két gondolkodásmódra. Az operációs rendszerek hasonlatával élve, a Bikini olyan, mint a "Windows". Azon belül is leginkább a "Vista". Színes, eklektikus, sok-sok történettel, ablakkal. "Eksztázis" és "ráció" és "etikum" egyensúlya. Lovasi Kispálja reszelősebb, amolyan "protestáns" zene. Az MS-DOS puritánsága és szálkássága. (Akik még emlékszünk a windows elődjére.) Na jó, amikor mívesebben akar játszani, akkor "Windows 3.1". Lovasi nem is akar tovább beolvadni, nem kell túl sok készre szabott ablak. Valahol a Bikinihez esztétikai "jobbról" látom Ákost. Ő már inkább a "Windows 7", de inkább már "Windows 8". Érdemes lesz együtt hallgatni a "triptichont". A Bikini márciusban megjelenő új albumát, Ákos A katona imáját és a Kispál és a borz Búcsúkoncert DVD-jét.

A Bikininél vannak dögösebb zenék és intellektuálisabb szövegek. Mégis valami fontosat tanulhat tőlük a posztmodern zenészgeneráció. Az élő zene szeretetét. A gépek helyett muzsikáló emberek filozófiáját. Az individualitás világában tiszteletre méltó ez a "régi idők focija", az együttes mint műfaj. "Lojzi" erős, szakmailag egyenrangú muzsikusokat mer meghívni zenekarába. Erős személyiségeket. Erős szövegírókat: Nagy Ferót, Dévényi Ádámot, Katona Lászlót és Jantyik Zsoltot. Mert az énekes-szólista és kíséret egyenrangú viszonya a döntő. S zenekar és közönsége "egyszintű" közössége.

A Bikini "hosszú történetmondása" - a zenekar 28 éves - felveti, hogy igenis, létezik a kollektív művészet. Lehetséges az, hogy egy "kamarazenekar" életében a közösség állapota és szükségei szólalnak meg. A közösség nevében zenélnek. S gyanítom, ha a kollektív emlékezetben hosszan megragadnak e dalok, az ezért is van. Mert népzene is. A rock'n roll "katolicitása" ez a kollektív történetmondás.

 

Megválthat a jelen

Így idézem fel a kor rezdüléseit és reményvágyát. A rendszerváltás kéregmozgásainak idejéről. Ahogy a táblamozgások között manőverezünk. Mindmáig.

 

Közeli helyeken,
Dombokon, hegyeken,
Kibelezett kőbányák üregében.
Itt ül az idő a nyakamon,
Kifogy az út a lábam alól,
Akkor is megyek, ha nem akarok,
Ha nem kísér senki utamon,
Arcom mossa eső és szárítja a szél,
Az ember mindig többet remél.

Porból lettem, s porrá leszek,
Félek, hogy a ködbe veszek.

 

A Temesvári vasárnap (1990) a Ceausescu rendszer bukásának napjaiban már Temesváron találja a zenekart.

Személy szerint a hétköznapok ellenállását megfogalmazó dalaik szólítanak meg leginkább. Az a nonkonformizmus, ami szinte vállrándítás nélkül, a rendszer által "kimutathatatlan" mozdulattal mond nemet. Posztmodern korunkról így gondolkodtat el D. Nagy szinte mozdulatlan éneklése. Bármennyi nehéz "maszkot" rak ránk a kor, bensőnk, mint a vízesés, szüntelen aláomló várakozás. Megváltathat a jelen. Mert vannak korok, amelyek harsogó rendszerré növik ki magukat. Mindent megszerveznek helyettünk. Magabiztosan, erőből, kérdezés nélkül. Vannak idők, amikor a Messiást várni olyan, mint állni a kor havazásában. Odébb menni, ahol nincsenek gondolatok.

 

Az élet megy tovább, én meg csak jövök szembe,
Hideg vagyok, mint egy zsilettpenge.
.Történni kellene valaminek.

Ahogy ti zenéltek, én úgy táncolok. (Ahogy ti zenéltek)

 

Az Izzik a tavaszi délután, Az itthon vagyok, Elrepülök világa ilyesfajta helyzet. Hátunkkal nekitámaszkodni az evangélium palánkjának. S tudni, remélni, hinni, hogy a történetünk bármelyik pillanata kapujává válhat a Messiás érkezésének. (V. Benjamin)

 

Nehéz a dolga katonának,
Nehéz a dolga.

 

Azt hiszem, a Bikini-történet kulcsa ez: a magány megéneklése, mely összegyűjt. S így lesz politikailag veszélyes kijelentés. A Bikini nem forradalmi zene? Lehet. De kimondja, amikor fáj: "Automata bilincs üvölti szabad vagy!" Képes összegyűjteni egymás iránti szolidaritásba a rendszerek országútján magukra hagyottakat. Látni tanít egy közös benső tájat.

 

Hogyha Bartók itt volna,
Ő is rácsodálkozna,
Mitől lett a világ így elhangolva.

 

Tényleg nem forradalmi zene, mint a korai Bartóké volt. Mégis ellenállásra hív, mint ahogy a kései Bartók higgadt Concertója. Ha ott kell állni a sorban, akkor sem úgy belépni a sorba. Beállva is kilépni. Észrevéve, felismerve a közösen hordozott szenvedést.

 

Néha kevés itt a fény,
De én mégis otthon vagyok,
Fújjon bármerről a szél,
Én mindig ugyanaz maradok

.

Felkelsz, s elalszol, keresztül vágsz a téren,
Én ott leszek veled mindenütt, ahol megígértem. (Itthon vagyok)

 

Evangéliumi tekintet

A Bikini azonban nemcsak a benső, de a külső táj meglátására is tanít. Ha van felülmúlhatatlan teljesítmény honi dalaink között, akkor az a Világ végén. Az evangéliummal mélységesen egybeömlő sorok: megrendülni a másik szenvedésén. Érdemes eltanulni ezt az evangéliumi tekintetet, ami észreveszi az utcán elalvó hajléktalant. Itt és most polgári világunkban, mely legszívesebben betiltaná az utcai koldulást és "hajléktalanságot". Mindazt, ami nem illik a polgári látképbe itt, a Világ végén.

 

Már nem számít mi volt a múltad,
Már nem számít, megtanultad,
Már nem csábíthat semmi se jóra,
Hogy vagy vagy nem vagy az mindegy.
A világ végén, Télapó alszik a hóban,
A világ végén, újság alatt a metróban,
A világ végén, bárcsak sohase látnám,
A világ végén, megfagy a lábnyom a járdán.

 

 

 

Töprengések hosszú esőben

Téli táj (Witshire, foto: balintbeckett)

Töprengések hosszú esőben

Keserves idő tud lenni itt Londonban. Napok óta ömlik. Az úton összetört cserép-építőelem. Széles vízátfolyó cső lehetett valamikor. Szomorú darabjai a kikapcsolhatatlan esőben. Cudar-cudar érzés vízben, nyirkos hidegben.

Az összetört cserépdarabok képe nem hagy nyugodni. A lecserélhetőség érzése meglegyint. Betanított munkákat végzünk. Ácstól egyetemi előadóig. Részeit, töredékeit ismerjük a technológiáknak. Összefüggéseiket nem. Elcsodálkozom. Hogyan tudunk megépíteni egy rádiót, egy mosógépet. Egy áramkört. Mérnökök fejében itt van ez még valahol? Vagy csak amolyan digitális szervizkönyvekből elővett tudás szüli dolgainkat?

Olyan korszakba érkezünk, amikor érzéseink, nagy emberi élményeink összefüggéseit sem látjuk át. Nem is figyelünk változásukra. Egy ilyen, alap-összefüggéseiben megingott világban nem csoda, ha a vallás, a történelmi hit és intézményei is marginalizálódnak az emberek gondolkodásában.

Pedig a világ nem unalmas. Nem tűnik el. Az élet nagy kérdései sem. A vallás aktualitása sem. Csak gondolkodni kéne azon, ahogy „a töredékek" mind inkább kitöltik az életünket. A világ töredékességén gondolkodó hit. Lehetne vonzó. Az egész új érzékét adhatná − csak oda kéne figyelnünk egészen.

Így töprengek egy rendkívül izgalmas interjún. BBC4 rádió, „Sunday", etika, közélet, és vallás rovata. Megfigyelték, hogy az európai keresztény templomok hallgatósága döntően nőkből áll. A kereszténység férfi hallgatóságát veszítette el. A muzulmánoknál ez nem probléma. Megérzésem szerint a zsidó hitgyakorláson belül sem.

Érdemes lenne nyomába eredni. Miért van-ez? Miért van az, s ez nagyon furcsa jin-jang játék, egymásba kapcsolódás a női hallgatóság és az „templomi igehirdetés" között. Jelenleg a női vallási magatartás logikáját követi a lelkiség. A tartozás-kötődés élmény-köre valóban uralkodik a templomi igehirdetésben. Érzelmi, állapotbeli kötődés. A kötődés után következik a hit. S a női vallásosságban e kettő alapozza meg a cselekvést. A kötődés és a hit meglétéből következik a motivált magatartás. Tehát a séma: kötődés-hit-magatartás. A férfiaknál, mondják, igazából fordított a sorrend. Ha a „keresztény életvitelt" megindokolva látják, racionálisan, hogy miért is ésszerű, s belátják − ebből fakad a hit.

Mindez leegyszerűsítésnek tűnik, de érdemes elgondolkodni rajta. Egy: tényleg, meglepően nem gondolkodó, vagy gondolkodtató a templomi igehirdetés. S főleg nem töprengő, kérdező. Nem „probléma-megoldó". S gondolkodás szintjén nem is nagyon állít kihívás elé. Bűn, kárhozattól való félelem, moralizálás. „Törvények" elfogadása, engedelmesség. A férfi-pszichének mindez nem elég. Exodus-élményre van szüksége. Azt érezni, hogy „történik a történelem", részvételével. Ami hiányzik nálunk, keresztényéknél, valami olyasféle, mit a rabbinikus hagyományban a „vitázás", a „perbe-szállás" Istennel. Amikor úgy lesz közös a történelem, hogy közösen megvitatott történet. S katolicizmuson belül, mint a férfi-vallásosság eleme, különösen is hiányzik: az együtt-perlekedő lázadás. A reformáció-ellenreformáció idején a vallás égető kérdés volt. A legférfiasabb, legkihívóbb intellektuális próbája a hitnek. Talán a hit próbái hiányoznak?

Persze, mondhatná mindennapi „ortodoxiánk", hogy, ja, de hová vezet a „lázadás"? A szüntelen kérdezés? S nyilván, hogy a keresztény kérügmából ez lefojtásra került, ez a félelem benne van. Csak azt felejtik könnyen el, hogy ha ezt a kérdezést és perlekedést „Istennel" és „egyházzal" − az Igével való gondolkodva együtt-birkózás foglalja keretbe. A rabbinikus hagyomány ezért nem ön-felőrlő dekonstrukció. A zsidó identitás a diaspóra idején, Templom-vesztés után, szétszóratásban, de egységes önazonossággá szintetizálódott. Ezerarcú, ezerhagyományúsága ellenére is.

Azt is érdemes lenne megvizsgálni, egyszer, komolyan, a női spiritualitás egyszólamúságáért templomon-hiten belül, vajon mennyire felelős épp teológiai gondolkodásunk? A szó szerint a gyökereinél jelenlévő, a nőitől való „archaikus félelem"? A bűnt, a bukást, a szétesést, a kultúra dezintegrációját, a „halált" − döbbenetes egybeesés, elsősorban a „nőivel" azonosítjuk. A nőitől, az anyai tapasztalattól való archaikus félelmekre csak ráerősített a görög filozófia nő − férfi/logosz dualizmusa. Direktebb leszek: hogy lehet az, hogy a hittől való eltérést, a szövetség megszegését a „a bűntől terhelt szajha" képében fejezzük ki mindvégig?

Nem lehet, hogy a történelmi egyházaink intellektuális passzivitása mögött, ott húzódik, valami különös, soha felül nem vizsgált „szado-mazochisztikus" viszony? A „papságunk", mint beszédmód időtlen idők óta sulykolja − tudat alatt, tudat alattinak kommunikálva − a „bűnös nő" történetét. A világ ellentéteinek gender-ellentétekben való megfogalmazását. Polaritások úgymint: szűz-tiszta-hit; a hitehagyás szajhasága; elcsábulás sötét, feminin erőtől: első neve „Éva." Alma és kígyó, és meztelenség. A fájdalmas szülés, mint büntetés képe ezerszer ismerős. Az „abjektté" tett nő.

S valahol, tudat alatt, a kegyelemben való rehabilitációért hálás a nő: leány, anya, nagymama. Kötődik a „férfias", ekkleziogén megbocsátáshoz. Passzív, alázatos, visszafogadott. S gyermekeink előtt, mert a nő legalább aktívan hitgyakorló, ez a passzív, ragaszkodó, anya áll. Kiesve abból a komplementaritásból, amit az aktív, hitében gondolkodó és kezdeményező apa jelentene.

Egyszer majd elővesszük ezeket a történeteket. El fogunk gondolkodni rajta, hogy hol, milyen pontokon kapott „gellert" a cölebsz teológiai kultúra. Hol, hogyan, s miért is fonódott össze az előbb nagyon dióhéjban vázolt „archaikus séma" és a férfi-papság etosza. Nagyon összetett történet lesz ez, sok-sok meglepetéssel. Például, kiderülhet, hogy a nagy reformáció nagy protestáns egyházai, annak ellenére, hogy ott ugye a papi nősülés bevezetésével kezdtek, gondolkodásában „épp úgy cölebsz kultúra" maradt, mint római társuk. Nem vizsgálták felül a „nő archaikus kárhoztatását."

S egyszer majd, meglepetések, meglepetése, az is kiderül, hogy az anglikán egyház egyébként zseniális megsejtése, hogy korrigálni kell, rehabilitálni a kultúra abjektté (elvetetté) tett női princípiumát, tragikusan kisiklott. A női papság gondolata, zseniálisan pozitív irányt sejtett meg. Artikulációja kérdéses. Mert ahelyett, hogy kilépett volna a korábbi gender-dualizmusokból, leutánozta azt. Így lettek férfi papi ruhába öltözött, papi galléros női papok, kanonokok. S betetőzésként, forradalminak tűnő zsákutcaként: női püspökök szentelése a napirenden.

S itt állunk a paradoxonok paradoxnával. Van egy továbbra is (önmaga macsóságáról nem reflektáló) „macsó" cölebsz kultúránk: csöppet sem férfias, nem gondolkodó, nem vitázó, nem lázadó, nem kérdező közösségekkel. Lepároltuk e karizmát, mondván, hogy „a teológiai gondolkodás helyei a szemenáriumok és pápai alapítású egyetemeink." Amire ellenben éppily égető szükség volna: egyházközségek, férfiközösségeink élő, helybeli teológiája és kérdezése. Töprengése a hitről. Aktívan, hogy anyák és nagymamák hitkötényéből előbb-utóbb kilépő gyermekeink „exodus-ban" lássanak apákat és nagyapákat. Férfias, mondhatni „rabbinikus" imában. Hogy imádkozva gondolkodó, gondolkodva imádkozó apát lássanak. Ezeken töprengek, hosszú londoni esők idején. Az összetört, út mellé szórt cserép képén, mint szimbólumon elidőzve.

Mérce a Bizalomra

Mérce a Bizalomra

A-év, 2. hét, V. (Iz 49,3.5-6; Zs 39; 1Kor 1,1-3; Jn 1,29-34)

Hatalmi kereteken kívül történik mindez. Eleve, az evangélium, tudatosan, igyekszik a bejáratott hatalmi játszmákon kívül történni. Kibontakozása, bár nem független a kultúra belső „erőtereitől", mégis radikálisan kívül áll rajta. Nem Heródes valamelyik „udvari akadémiáján", és nem is a kor vallási Intézmény-rendszerén beül történik az Istennel való találkozás e kibontakozása.

Keresztelő János és Jézus találkozása(i) a béke terében történnek. Tulajdonképpen két férfi barátsága tölti ki e teret. Ami képes kiszorítani minden külső „ideológiai" ráhatást. Egy személy kíván választ kapni, legmélyebb személyes, és a közösség nevében ébredt, vallási vágyaira. Borzasztóan fontos ezt a személyes, minden jelentéktelent leválasztó „lelki teret" felismernünk a jelenetben. „Másnap János látta Jézust, amint jön felé, és így szólt: ʻÍme, az Isten Báránya, aki hordozza a világ bűnét!'" (Jn 1,29) Erről próbáltam írni a napokban, az istenközelség tere, személyes élményeinkből ízesül. Amikor személyes történetünk valóban történik, és a „mechanizmusok" lehántatnak rólunk. A tisztánlátás emberi találkozásai alapozzák ezt a fajta Tisztánlátást. Önzetlenség, figyelem, kötődni tudás, szolgálni tudás mondatik ki. Lehámlik János szeméről a gyanú minden hermeneutikája, mondhatnánk mai nyelven Ricoeur-rel. Bőséggel terhelhetné János figyelmét korának vallási gyanúi. Tulajdonképpen, János felismerése egy belső szabadságharc csúcspontja is. Jézus, az ács, jelentéktelen, iskolázatlan, a „Templomi Rendszeren" kívüli: ténylegesen „abjekt". Undorral, gyanúval elvetett, hisz eleve a hatalom kliséin kívülről érkezik. Tisztánlátásával egysúlyú keresztje.

S valóban, döntő ez a gyanúmentes távolság. „Ez az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki megelőz, mert előbb volt, mint én. Én nem ismertem őt, de azért jöttem, és azért keresztelek vízzel, hogy ismertté legyen Izráel előtt." (Jn 1,30) Ezt a találkozást nem „a média" rángatja. Nem a mindenkori média. Ám világosan lehet, talán kell is látni, hogy a „média", mely közvetíti és kolonizálja a kort: épp a legkényesebb pillanatokban képtelen tisztán látni. A médiában ugyanis, felgyülemlik az adott kor összes gyanúja. S ez is, egyfajta vakság.

A honi média-törvénnyel kapcsolatban, ezt a vakságot látom éledni. Küzdenem kell, hogy épp a mai jánosi jelenetet ne sodorja el − a fájdalom, amit okoz. Európa agresszív. Írástudóink agresszívak. Együtt tapsolhatnék a demonstrálókkal, de nem teszem. Csak csöndesen jegyezem meg, az érvelés nélküli démonizálás, különösen külföldről, mint magyar állampolgárt sért. S nem paradoxon, mint vallásáról gondolkodó embert, elsősorban.

E tengerrengéseknek különböző rétegei vannak. Szubjektív, amit mondok, de a harmincas-negyvenes évek Európán végigsöprő antiszemita indulatával nagyon rokonak a média-törvény kapcsán formálódó indulatok. Pillanatok alatt 39.8-ra szökik fel a gyanú láza bennünk. Európa szabadulna projekciói gyökerétől; a szabadság szüntelen, általunk, s épp a fogyasztói média általi megtöretésétől. Is. Minden „nem" egyben „igen" is. Egy eltitkolt történet, a gyökereknél. Nem látom tisztán a történetet, csak mint kórházi képernyőkön, érzem: nagy lehet a baj.

A János – Jézus találkozásban, megnyugtat a gyanú teljes legyőzése. Felszámoltatnak a kultúránkat, mint minden kultúrát gyökerében megjelölő „ellentétek". „Láttam, ahogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta." (Jn 1,32) Gyönyörű, gyönyörű szimbólum. Egészen bizonyos, ahol az ellentétek karmája „elmozdíttatik", gyilkos szembenállásaink, gyanúink megszűnnek: ott tényleg látni fogjuk a Lelket. Tapintható formában. Mély drámája ez a békébe, Látásba, ereszkedésnek. „Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: Akire látod a Lelket leszállni és megnyugodni rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel." (Jn 1,34) Átszelni a gyanú hermeneutikáját. És úgy vitatkozni ellentéteinkről. Ennek neve párbeszéd; s ez az, ami hiányzik mindent analizáló, dekonstruáló európai viszonyainkból. Mindent elemez, megítél kultúránk: csak önmaga leg-magvát nem. Egy méhében fiai élő képe helyett végletekig gyanút hordozó Kultúra az, amiben élünk; ami belőlünk születik. Mégis, egészen bizonyos, lehetséges a Kultúra ébredése. Létezik a béke hermeneutikája, amikor a béke és a békességre-vivés minden kijelentésünk végső mércéje. Mert azt mondani, hogy „Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ez az Isten Fia" (Jn 1,34), annyi, mint feltenni a párhuzamos kérdést. Isten, mércénk önmagunkra, van-e még? Mércénk a bizalomra.

2011.01.15.

Időszületés (Bartók hazatér)

Őszi mozdulatok (foto: balintbeckett)

Időszületés (Bartók hazatér)

Gitárnyakon a kéz. Egy egyszerű ritmust próbálok, s lassan a kéz rátalál a megfelelő mozdulatokra. Ellenpontos pengetés. A hüvelyk ujj és a három ujj ritmus-játéka. Az egy akkordra eső négy-negyeden belül, a harmadik ritmus-ütem a hangsúlyos. Pörgő táncritmus. Ám, nagyon rövid sorok miatta a lassú és a gyors határán. Különös egyensúly. Napok óta csiszolódik a szöveg, a dallam nagyjából megvan. Szándékosan egyszerű dallam, mert magáról a leegyszerűsödésről szól. S tulajdonképpen ezzel magam számára megtalálom a választ Lojzi számára. Két hónapja azon gondolkodom, amit mondott, nehéz ma megfogni, hogy mire érzékeny a mai, kifacsart ember. A mai Magyarország.

Azt gondolom, hogy amikor végleg megfáradt egy közösség, akkor szólalnak meg újra katartikus erővel a szerelmes dalok. S talán a haza-szeretet, az otthon, amire legmélyebben vágyunk. Amikor a szülőföld nevében beszélünk és egyszerűsödünk le. Magam is ezt a kinti magányt időnként úgy tudom leküzdeni, hogy a raktárban talált két gitáron akkordokat keresek. Ez a szöveg a sok-sok homília közt született meg, váratlanul. Tudom, hogy egyszerű, sőt, a legegyszerűbb. Amolyan himnusz-féle, a posztmodern digitális hangzavarban. Grammok, de mert alapszavak, tonnák. Van benne egy párbeszéd, nemcsak a lánnyal.

Ha Lojzi nem nevetne ki, legszívesebben elfütyülném, hogy milyen dallamra és ritmusra jött elő. Csak a hangulata miatt. Képzelj el egy vonatot, négy-negyedben robog, táncban. Az első 1. és a 3. negyed a hangsúlyos, ebből is a 3. (Mint a pergődobon vagy a lábtányéron a //:pa-pa-ma-ma://). A dallam ereszkedő, egyszerű akkordok, de a ritmusa trükkös. S a szavak rövidsége, ami egy akkordra esik, furcsa ellenpont a gyors vidám, bizakodó, táncos ritmussal. Lélegzik az értelem, tere nyílik vágyakozni. Kitágítja az időt. Tudom, hogy csupa ni-re végződik, ez egy lehető legegyszerűbb dalszöveg. De itt a sorok közben van ideje énekelni a szavaknak, ónak, é-nek, ának, őnek, a hosszú magánhangzóknak. A lényeges nem a sor végi rím helye, a fontos dolgok előtte történnek. Meglepődöm, mennyire életre kel a szöveg, ha alatta van a dallam.

Cseh Tamásnak a Titkos dalokon előkerült lemezén hallottam egy dalát. A címe nem jut eszembe, csak ez egyik sora, most. „Miért görbül, kicsikém a szád,/ Új ruhát gondolok most rád./ Semmije sincs, nem éri gyász,/ Akire csak egy párt vigyáz,/ Tikitak-mondja a fali óra/ A taktika, a taktika-szóra./ Zsupsz be, zsupsz be az ágyba/ Vesszünk el, vesszünk el mára.// A minap, vetkőzés közben,/ Na nézd csak,/ Egy dal jut eszembe,/ Éneklem, s elvagyok veszve,/ Éneklem, S el vagyok veszve." Nos, az ott a mélypont ünnepe volt. Most kráterének peremén élünk, az öröm szintjei alatt. Meglepődöm, dallamával együtt ez a kései válasz, mennyire önálló életre kel.

Időszületés. Azt mondják, ez a posztmodernkor olyan, ami minden mítoszt felszámolt. Minden hősiességet, magasztost. Minden nagy, lelkesítő tervet. Meglehet. A hőst azonban nem kívül, de magunkban kell keresnünk. A hős mítosza táplál minden kultúrát, minden korszakot. Eddig − amíg nem dekonstruálta őket az idő − külső alakokban gondolkodtunk. „A hős elmegy, idegenbe, megváltozik, és visszatér." Mára két „hős" maradt, ami nem fosztatott ki. Mindkettő természete paradox, egyikre sem gondolnánk. Az egyik az Evangélium; becsukott Könyveink. A másik: bennünk lakik. Gyermekkorunk talán a legnagyobb hőstett. Kinőni belőle, Istenem, mekkora útra indulás volt. S mekkora átalakulás, szembesülés, próbatételek. Azóta mi vagyunk a hős, komoly, fajsúlyos történettel. Csak el kéne mondanunk történeteinket. S rájönnénk, mennyire nem csodák és utak nélküli a világ.

Időszületés (Bartók hazatér)

Úgy szeretnék újra/ magyar fiú lenni,/

zászlók lyukán át/ elmerengni,

Nem csak mindig,/ Belefeszülni,/

Nem csak mindig,/ Ketté törni

Úgy szeretnék újra,/ magyar fiú lenni,/

Életet szülni,/ Neked örülni,/

Nem csak mindig/ bonyolult lenni,/

Tisztánál is,/ Tisztábbnak lenni

R.: //: Nem kell több/ digitális medve tánc/

Nem kell több/ digitális medvetánc://

Úgy szeretnék,/ magyar leány lenni,/

Szerelem réten veled,/ Virágot szedni,/

Munkából/ haza sietni,/

Világ(od) végéről is/ Megérkezni.

Úgy szeretnék/ magyar fiú/ lenni/

neveket végleg,/ helyre tenni.

Kékre mondani,/ hogy nagyon szép,/

Égre mondani (újra), hogy égszín-kék

Úgy szeretnék,/ Szerelmes lenni,/

Minden nap csak/ veled lenni

És szeretnélek,/ Megszeretni,/

Szülőföldre,/ Napként terülni

R.: //:Nem kell több/ digitális medve tánc/

Nem kell több/ digitális medvetánc://

2011-01-14

Arcszületés

Arcszületés (foto: balintbeckett)

Arcszületés

A-év, 1. hét, Cs. (Zsid 3,7-14; Zs 94; Mk 1,40-45)

Miért szeretjük meg a Földet? Mert, mindent megszeretünk, amit, akit sokáig nézünk. Az emberi nézés a kötődésre van hangolva. A kötődések, az együvé tartozás kialakítására. Ugyanez igaz az elmélyedt meghallgatásra is. Amire odafigyelsz, amire „odaügyelünk", belénk ívódik.

Ezért fontos az „első látás", az „első hallás". Az első oda-figyelés; az „az első szerelem." Bizalomban látni a világot, a személyt: döntő élményünk. Ekkor ereszt bennünk gyökeret a világ, egy-egy találkozás. Ősbizalom ez. Ennek az ősbizalomnak a kalandja kísér bennünket. Megjelöl már az alapoknál.

A gyermek és a világ első tekintetváltása ilyen. Lombok, virágok, állatok, az első játékok; hozzátartozói „befényképezése". Az első naplementében gyönyörködni, pillangó színes szárnyában, ceruzák és vonalak, festékfoltok kifejező erejében: itt tanuljuk meg elsőként szeretni világunkat. Bizalommal elfogadni, hogy a történelem, ami megtörténhet velünk: jó. Mert magában hordozza azt az első bizalom teli találkozást. Mert világunk „tudata" ezekből az első, boldog tekintetváltásokból született meg.

Ilyen élmény, ennek az élménysornak az elején a gyermek és az anya tekintetváltása. Hosszú, időben nem mérhető órák, csendes figyelések. Ahogyan a gyermek tanulja anyja arcát; s táguló körökben, a közvetlen hozzátartozókét. Megszereti e vonásokat, feltétlen kötődésként. A családban cseppkőként, így tanuljuk meg összerakni az összetartozás mozaikját. Végérvényesen széppé érnek bennünk szeretteink.

Ilyen élmény a barátság, és különösen a szerelem. Utóbbi tulajdonképpen visszakapcsolás, megismétlése az anya és gyermek közötti bizalom csodájának. Valami végtelen mélységből, archaikus bizalom szabadul fel. Két lángoló napkorong egymásba néz, egymás fényét és vonásait tanulja. Ezért nem meglepő, hogy mély barátok jónak, s elmélyedt szerelmesek szépnek látják egymást. A legjobbnak és a legszebbnek. Egyébiránt, úgy tűnik, az emberi arc szépsége, nem kész adottság. Mindig: születik. Mégpedig bizalomból, elmélyedésből.

Ugyanígy a tekintetváltás titkos története: a hazaszeretet születése. Az Istenszeretet születése. A könyv, az olvasás szeretete. Bizalomban odaadjuk magunkat betűnek és szónak; s hagyjuk képzeletünket vezetni. Az Istenarc születése bennünk, talán a legkomplexebb történet. Szintézis? Mert magába foglalja a fenti bizalom-találkozásokat. S az anya, a táj, a szerető társ, a barát, a kultúra, a szülőföld megszeretése − nem alárendelő viszonyban van az „istenarc születésével." Igen, ezt a kifejezést használom, mert az „istenarc születése" más, nyilván több is, mint az „istenkép" kialakulása bennünk. Viszonyuk nem hierarchikus, hanem szigorúan mellérendelő. Az „Istenarc" ugyanis nemcsak magába foglalja életünk ős-bizalmait. Jóval több, s ez a mellérendelés lényege: azokból jön létre maga is.

Az ősbizalom élményének alapfeltétele: a pszichés tér, vagy lelki tér. Ez az, ami kiolt az emberből és közösségeiből − épp az emberre nem figyelő kultúra. Valahogy nem marad idő, intimitás a fenti „tekintetváltásokra." S ha nem szeretjük meg az „anyát/apát", a „szerelmet", a „barátot", a „könyvet", az „együttlétet", „kultúrát" és „szülőföldet" − szó szerinti önmagunkat −, nem fogjuk megszeretni „Istent" sem. Mert nem mélyedünk el életünkben. Nem figyeljük meg az arcainkat megbiztató, s identitásunkat megerősítő Arcokat. S boldogtalan lesz az a kor, ahol nem hordozzunk magunkban ezeket az elemi „társainkat."

Muszáj felvetni ezeket a viszonyokat. Épp korunkban. S az imént nem is „istenhit" vagy „nem-istenhit" kérdéséről beszéltem. Hanem az Isten-arc születéséről. A közös vér- és érrendszerről, melyben a Bizalom pulzál. S e kérdésfelvetés fényében igenis vannak evangéliumbeli alaphelyzetek. Úgymint: lepra, vakság, bénult járás. Szimbolikusan, és összegezve: figyelmünk, elmélyedt látásunk betegsége. „Odament hozzá egy leprás, aki könyörögve és térdre borulva így szólt hozzá: ʻHa akarod, meg tudsz tisztítani.'" (Mk 1,40) Azaz: ha akarod, megfigyelhetsz engem. S ebből valami kölcsönös, egész világom magába foglaló viszony születik. Életed idejének új érzéke.

2011-01-13

Egyszerre benneállni

Téli részlet (foto: balintbeckett)

Egyszerre benneállni

Egyszerre benne állni a hagyományban, és egyszerre előtte járni. Mint első megszólalásainak egyikén e Jézus nevű, első században élt (ókori nevén) palesztíniai férfi teszi. Szavai frissek. Először szólal meg nyilvánosan, mint tanító. Úgy is elképzelhetjük, hogy ezen első szóig folyamatosan ért; szüntelen benső növekedésben. Kissé statikus és romantikus leegyszerűsítése a dolgoknak, de valójában igaz. Mint a nyelvet tanuló gyermek, s később a felnőttvilág gondolatait elsajátító ifjú: előtte maga is odafigyel, amit hall. Kora vallási megnyilvánulásaira. Mint a nyelvbe beavatást nyerő gyermek, ténylegesen kora ajkán függ. Vallási, kulturális kijelentések súlyát méri le. S közben egészen biztosan, figyeli a szavain túli embert.

Egyfajta „antropológiai várakozás" ez. Figyelem az emberi arcra; az ember járására a történelemben. Megfigyeli a vallási kijelentések és emberi életek viszonyát. Élő, szövevényes, tehetetlenségektől és emberi nagyságtól terhelt viszony. Hisz minden vallási reform, megújulás, új gondolat: „e termőföld – mag" viszonyból születik. Egybevetni útjaink és a Törvény illeszkedését. Mert a kettő között születő szakadékban tűnnek el világunk valódi lehetőségei.

Tehát megfigyelni a kort. Kifejezni. Elmondani történetét: emelkedését és zuhanásokét. Előtte járni a kornak, s nem, amit általában s kollektíven választunk, elaludni benne. E tanító szavai történelmi ébredés. El tudja mondani a kor történetét. Ki tudja fejezni, milyen az, amikor egy korszak önmaga előtt járhat. Amikor önmaga fölé képes nőni. Jézus tulajdonképpen a kor „szerelemképességét" írja le Istene iránt. Mi történik a korral, amikor az hirtelen önmaga fölé nő nyitottságban, jövője iránti felelősségben. „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét." (Lk 4,18-19)

Ennek kontrasztjában szorítanak a kollektív elalvások. S ne gondoljuk, hogy a történelem alvása valami passzív dolog. Ellenkezőleg. Amikor egy ország, vagy Európa alszik el, ez az alvás csupa dinamika, csupa felszínre törő agresszió. S elsőként az emberek, a helyi közösségek alszanak el. Egymásnak feszülnek, harcban, véleménykülönbségben az első adandó alkalommal. Választási kampányokban; „sajtó-szabadságjogokért" demonstrációkban. Mint most is. A honi médiatörvény-szabályozás európai és otthoni vitái kapcsán. Ez a gyanú kikapcsolhatatlan hermeneutikája. Tiltakozunk; de a tiltakozás ereje sodródásunké is. Ismét energiák mennek el a semmibe. Történetmondások, és ellen-történetmondások. S közben képtelen megújulni, s párhuzamosan megnyugodni a nemzet, amiben élünk.

Most a konzervatív oldal próbálkozik meg a történetmondással. Ám, látni, amint az már régóta kollektív örvénye a magyarságnak, képtelen olyan „történetet" mondani, ami kifejezné a közös passiótörténetet. Ki akarják hagyni az „árulókat", a „megszálló katonákat", a „vámosokat", az „idegeneket"; baloldalt, szabadgondolkodást. A kellemetlen részleteket. Ami akadályozza a nagytörténet egésze gördülését. Fortélyos határkiigazítások a status quo árnyékában. Tagadva a közösség „árnyékait" (Jung). A történet ott van kudarcra ítélve, hogy úgy akar evangéliumi (megváltástörténet) lenni, hogy nem meri, mert nem is tudja, integrálni a sebzett múltat. Az evangéliumokban azt látjuk, hogy minden szereplő ott van. Helyi értékén. Tetteivel, szerepével. Mert az Evangélium szem előtt tartja: Pilátus, Heródes, a centuriók és legionáriusok, templomszolgák, Kajafások utódai − majd megérkeznek az evangéliumba. Amint ez be is következett. A kegyelem minden szereplőé. Mondhatjuk, „transz-generációs", nemzedékeken átívelő természete van.

S Jézus első gyógyítás-történetei az Írásokban, épp ebben erősítenek meg. Azért képes gyógyítani, mert kilát a korból. Kora előtt jár. S egészen biztos, hogy majd egy korát evangéliumként olvasó új nemzedék képes lesz mélyebbre látni a mánál. Úgymond, „nemzeti integrációban" gondolkodni. Meghallgatni a kor kibeszéletlen passiótörténeteit. Igen, talán olyan mély kezdetektől, mint az István-Koppány törés; mint a közös Evangéliumvesztés kezdetei.

2011-01-12

Pub és Templom (éjféli vázlat)

Éjszaka Holddal (foto: balintbeckett)

Pub és Templom (éjféli vázlat)

Este telefon egy régi baráttal. Mondja, a mai alternatív fiatalok mit hallgatnak. Hallgassam meg a 30Y-t. Meghallgatom. Ez már nem az én világom. Bár az én világomból nőtt ki, ágazott le. Neve is van, posztmodern. Megfigyelem, mennyire a személyig töredezett le minden. A "nagytörténetekből" kihámlott ez a nemzedék, az apákéval együtt. Személyes érzések, apró kis "mikrosebek" körül forog a világ. Pontosabban ez maradt a világból. A 30Y zenéje is leegyszerűsödött. Klisék, eszköztelenség, kifosztott muzsika, de már inkább csak zene. Hátráló nemzedék, bele, a fogyasztás legközepeibe. Vissza. Miközben a nyakkendős bácsik világa még mindig nagy narratívákat hazudik. Erős Európát. Erős Magyarországot vizionál. Sajnálom és féltem a mai fiatal nemzedéket. A saját hangján kívül nincs mibe kapaszkodnia. 1984-óta felére csökkent a könyvet olvasó fiatalok száma. Azaz egyáltalán nem olvasnak. A psziché nevű bolygóról szökik a légkör.

Lojzi írja, hamarosan átküldi az új albumuk anyagát "véleményezni." Kíváncsi vagyok mit ragadnak meg ők, az "én zenei világom" a 2007-óta eltelt évekből. Mert gyorsan változik minden. S tényleg kérdés Németh Alajos töprengése: nehéz ma új dalokat írni. Mi fogja meg a mai embert? Mi fejezi ki történetét? Vár-e új tanítókra, új történetmondóira?

Álomba ringat a világ. Az "Atyát" elveszítve nincs erő, ami kivonzana az álomból. A Nyelvbe. A folyamatos, egymáshoz való beszédbe. Pedig könyveink alapja, egymás olvasásának képessége és vágya, döntő. Odafigyelni egymásra. Ez az alapja a kérdés, a kérdezni tudás lendületének. Megemelni a fejet. Fel, fel. S kérdezni, érezni. Kérdezni: azaz lázadni az álom körei ellen. "Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?"

Tegnap gyönyörű séta észak Londonban. Highgate Hill, Woodland. Beszélgetünk barátommal. Körzünk, körzünk. Számomra ismeretlen utcák. London egy másik arca. Kőtemplom, viktoriánus házak. Teázó. Zöldségesnél megállunk. Finom illatok. Majd pubbá alakított, bezárt templom. Muszáj bemennem. Templom. Volt templom. Belépek abba a világba, ahol már nem vagyok. Hisz ha nincs templom, nincs pap sem. Különös érzés. Biliárdasztalok. Pult. Emberek söröznek; isznak a bárban. Nincs szívem maradni. Különös hely ez a Föld nevű bolygó.

Barátom otthona szép. Elvált. Érdekel a története. A kilátás gyönyörű az éjszakai Londonra. Az otthonról beszélgetünk. Tárgyakról, unokaöccseiről. Könyvek szép rendje polcán. Képek peregnek bennem. Az otthonról; ami otthonmaradt. Szavakhoz, anyanyelvhez való viszony. Ezernyi utca bennem. Ezernyi tisztán tartott utca. Januártól nincs munkám. Fizetésem van, munkám nincs. Levélben tudatták. S tulajdonképpen nem fáj. "Úgy fáj, hogy nem fáj,/ Sőt, inkább felvidít." Eldőlnek a kérdőjelek. Ez csak közbevetés, de van olyan, hogy váratlanul lepereg bennünk a film, amit nem akarunk.

Az este szép, egy új barátság mindig szép. Az új irányok születése. Lekésem az utolsó metrót. Épp lezárták a déli szárnyat. Gondolkodom; beszélgetek a sofőrrel. Alig értem a szavát, a kiejtését. Totenham Court Road. Kihalt az Oxford Street. Ilyen is van. Az éjszakai bárokban meggyötört emberek a megállóban. Friss, hideg. Észak London, Highgate környéke még bennem. A séta, a tea, a vacsora. Az életünkből egymásnak levetített történetek. S kinn, a hegy alatt, mint a csillagos ég, az ablakon át, London fényei. Van, amikor szükségtelen a teológia. Amikor szerepét mint Xenophón Anabásziszában, a vonulás leírása veszi át. Búcsút inteni a szülőföldnek; úgy vonulni hazafelé. Úgy vonulni hazafelé, hogy búcsút inteni a szülőföldnek. S mint Dante a fogságban, Firenzétől távol, megszólalni egy új, születő anyanyelven.

2011. január 10.