2011. január 17., hétfő

Töprengések hosszú esőben


Téli táj (Witshire, foto: balintbeckett)

Töprengések hosszú esőben


Keserves idő tud lenni itt Londonban. Napok óta ömlik. Az úton összetört cserép-építőelem. Széles vízátfolyó cső lehetett valamikor. Szomorú darabjai a kikapcsolhatatlan esőben. Cudar-cudar érzés vízben, nyirkos hidegben.

Az összetört cserépdarabok képe nem hagy nyugodni. A lecserélhetőség érzése meglegyint. Betanított munkákat végzünk. Ácstól egyetemi előadóig. Részeit, töredékeit ismerjük a technológiáknak. Összefüggéseiket nem. Elcsodálkozom. Hogyan tudunk megépíteni egy rádiót, egy mosógépet. Egy áramkört. Mérnökök fejében itt van ez még valahol? Vagy csak amolyan digitális szervizkönyvekből elővett tudás szüli dolgainkat?

Olyan korszakba érkezünk, amikor érzéseink, nagy emberi élményeink összefüggéseit sem látjuk át. Nem is figyelünk változásukra. Egy ilyen, alap-összefüggéseiben megingott világban nem csoda, ha a vallás, a történelmi hit és intézményei is marginalizálódnak az emberek gondolkodásában.

Pedig a világ nem unalmas. Nem tűnik el. Az élet nagy kérdései sem. A vallás aktualitása sem. Csak gondolkodni kéne azon, ahogy „a töredékek" mind inkább kitöltik az életünket. A világ töredékességén gondolkodó hit. Lehetne vonzó. Az egész új érzékét adhatná − csak oda kéne figyelnünk egészen.

Így töprengek egy rendkívül izgalmas interjún. BBC4 rádió, „Sunday", etika, közélet, és vallás rovata. Megfigyelték, hogy az európai keresztény templomok hallgatósága döntően nőkből áll. A kereszténység férfi hallgatóságát veszítette el. A muzulmánoknál ez nem probléma. Megérzésem szerint a zsidó hitgyakorláson belül sem.

Érdemes lenne nyomába eredni. Miért van-ez? Miért van az, s ez nagyon furcsa jin-jang játék, egymásba kapcsolódás a női hallgatóság és az „templomi igehirdetés" között. Jelenleg a női vallási magatartás logikáját követi a lelkiség. A tartozás-kötődés élmény-köre valóban uralkodik a templomi igehirdetésben. Érzelmi, állapotbeli kötődés. A kötődés után következik a hit. S a női vallásosságban e kettő alapozza meg a cselekvést. A kötődés és a hit meglétéből következik a motivált magatartás. Tehát a séma: kötődés-hit-magatartás. A férfiaknál, mondják, igazából fordított a sorrend. Ha a „keresztény életvitelt" megindokolva látják, racionálisan, hogy miért is ésszerű, s belátják − ebből fakad a hit.

Mindez leegyszerűsítésnek tűnik, de érdemes elgondolkodni rajta. Egy: tényleg, meglepően nem gondolkodó, vagy gondolkodtató a templomi igehirdetés. S főleg nem töprengő, kérdező. Nem „probléma-megoldó". S gondolkodás szintjén nem is nagyon állít kihívás elé. Bűn, kárhozattól való félelem, moralizálás. „Törvények" elfogadása, engedelmesség. A férfi-pszichének mindez nem elég. Exodus-élményre van szüksége. Azt érezni, hogy „történik a történelem", részvételével. Ami hiányzik nálunk, keresztényéknél, valami olyasféle, mit a rabbinikus hagyományban a „vitázás", a „perbe-szállás" Istennel. Amikor úgy lesz közös a történelem, hogy közösen megvitatott történet. S katolicizmuson belül, mint a férfi-vallásosság eleme, különösen is hiányzik: az együtt-perlekedő lázadás. A reformáció-ellenreformáció idején a vallás égető kérdés volt. A legférfiasabb, legkihívóbb intellektuális próbája a hitnek. Talán a hit próbái hiányoznak?

Persze, mondhatná mindennapi „ortodoxiánk", hogy, ja, de hová vezet a „lázadás"? A szüntelen kérdezés? S nyilván, hogy a keresztény kérügmából ez lefojtásra került, ez a félelem benne van. Csak azt felejtik könnyen el, hogy ha ezt a kérdezést és perlekedést „Istennel" és „egyházzal" − az Igével való gondolkodva együtt-birkózás foglalja keretbe. A rabbinikus hagyomány ezért nem ön-felőrlő dekonstrukció. A zsidó identitás a diaspóra idején, Templom-vesztés után, szétszóratásban, de egységes önazonossággá szintetizálódott. Ezerarcú, ezerhagyományúsága ellenére is.

Azt is érdemes lenne megvizsgálni, egyszer, komolyan, a női spiritualitás egyszólamúságáért templomon-hiten belül, vajon mennyire felelős épp teológiai gondolkodásunk? A szó szerint a gyökereinél jelenlévő, a nőitől való „archaikus félelem"? A bűnt, a bukást, a szétesést, a kultúra dezintegrációját, a „halált" − döbbenetes egybeesés, elsősorban a „nőivel" azonosítjuk. A nőitől, az anyai tapasztalattól való archaikus félelmekre csak ráerősített a görög filozófia nő − férfi/logosz dualizmusa. Direktebb leszek: hogy lehet az, hogy a hittől való eltérést, a szövetség megszegését a „a bűntől terhelt szajha" képében fejezzük ki mindvégig?

Nem lehet, hogy a történelmi egyházaink intellektuális passzivitása mögött, ott húzódik, valami különös, soha felül nem vizsgált „szado-mazochisztikus" viszony? A „papságunk", mint beszédmód időtlen idők óta sulykolja − tudat alatt, tudat alattinak kommunikálva − a „bűnös nő" történetét. A világ ellentéteinek gender-ellentétekben való megfogalmazását. Polaritások úgymint: szűz-tiszta-hit; a hitehagyás szajhasága; elcsábulás sötét, feminin erőtől: első neve „Éva." Alma és kígyó, és meztelenség. A fájdalmas szülés, mint büntetés képe ezerszer ismerős. Az „abjektté" tett nő.

S valahol, tudat alatt, a kegyelemben való rehabilitációért hálás a nő: leány, anya, nagymama. Kötődik a „férfias", ekkleziogén megbocsátáshoz. Passzív, alázatos, visszafogadott. S gyermekeink előtt, mert a nő legalább aktívan hitgyakorló, ez a passzív, ragaszkodó, anya áll. Kiesve abból a komplementaritásból, amit az aktív, hitében gondolkodó és kezdeményező apa jelentene.

Egyszer majd elővesszük ezeket a történeteket. El fogunk gondolkodni rajta, hogy hol, milyen pontokon kapott „gellert" a cölebsz teológiai kultúra. Hol, hogyan, s miért is fonódott össze az előbb nagyon dióhéjban vázolt „archaikus séma" és a férfi-papság etosza. Nagyon összetett történet lesz ez, sok-sok meglepetéssel. Például, kiderülhet, hogy a nagy reformáció nagy protestáns egyházai, annak ellenére, hogy ott ugye a papi nősülés bevezetésével kezdtek, gondolkodásában „épp úgy cölebsz kultúra" maradt, mint római társuk. Nem vizsgálták felül a „nő archaikus kárhoztatását."

S egyszer majd, meglepetések, meglepetése, az is kiderül, hogy az anglikán egyház egyébként zseniális megsejtése, hogy korrigálni kell, rehabilitálni a kultúra abjektté (elvetetté) tett női princípiumát, tragikusan kisiklott. A női papság gondolata, zseniálisan pozitív irányt sejtett meg. Artikulációja kérdéses. Mert ahelyett, hogy kilépett volna a korábbi gender-dualizmusokból, leutánozta azt. Így lettek férfi papi ruhába öltözött, papi galléros női papok, kanonokok. S betetőzésként, forradalminak tűnő zsákutcaként: női püspökök szentelése a napirenden.

S itt állunk a paradoxonok paradoxnával. Van egy továbbra is (önmaga macsóságáról nem reflektáló) „macsó" cölebsz kultúránk: csöppet sem férfias, nem gondolkodó, nem vitázó, nem lázadó, nem kérdező közösségekkel. Lepároltuk e karizmát, mondván, hogy „a teológiai gondolkodás helyei a szemenáriumok és pápai alapítású egyetemeink." Amire ellenben éppily égető szükség volna: egyházközségek, férfiközösségeink élő, helybeli teológiája és kérdezése. Töprengése a hitről. Aktívan, hogy anyák és nagymamák hitkötényéből előbb-utóbb kilépő gyermekeink „exodus-ban" lássanak apákat és nagyapákat. Férfias, mondhatni „rabbinikus" imában. Hogy imádkozva gondolkodó, gondolkodva imádkozó apát lássanak. Ezeken töprengek, hosszú londoni esők idején. Az összetört, út mellé szórt cserép képén, mint szimbólumon elidőzve.

Nincsenek megjegyzések: