Micro-landscapes. The cold grants no more than fifteen or twenty minutes. Yet I am astonished at how they capture the totality of the scene. There is no time for elaboration. The hand strives to record, like shorthand, the rhythm of colours. The surface is small, the pastels clumsy. And yet the muscles of the fingers cooperate with their “chalk-extensions” in surprising harmony. Truly astonishing. They operate with a kind of accidental precision. The blot, the weight, falls exactly where it must. A pastel line, however brief, carries significance. Even a single pastel dot. Walking figures, birds flying above the sea—sometimes it is precisely this grain-sized mark that is missing.
These little sketches gain their strength from their very littleness. Perhaps these stamp-sized surfaces are the battlegrounds of decisive struggles with the world of AI. For in the sketch, as in the freedom-fight of eye and heart, every essential pictorial element is present. Even in the smallest sketch, the image must be carried to victory. It forms and builds itself just as a large canvas does, laboured over for weeks. It is indeed a freedom-fight.
I wage my own freedom-fight: to become independent of the world of AI, of the stories written by cyber-space. And in this struggle, the cold Norfolk landscape lends its support. A dome of totality. The cutting wind, the cold that forces the fingers to surrender—an asceticism of sobriety. It weakens, exhausts, only to awaken me into its own living wholeness.
Though I merely gaze at the sea, with countless companions walking beside me, “tiny dots” along the shore, no ship sets out, yet the sea draws us wholly into itself. The seaside wanderers, unwittingly, join this liberating, invisible voyage. We remain here, and yet we are carried away. Here I understand that the logic of cyber-space is similar. The decisive difference is that cyber-space only imitates this real outward-and-inward journey. It is but a counterfeit of the seaside experience.
Why? Because when we step into the digital realm (our eyes upon the screen), we are elsewhere. Not here, but in some intangible “elsewhere.” So much so that in a fragment of a moment we forget our true place of dwelling. And ourselves. Factually: our true selves. To borrow Pilinszky’s apocalyptic image: “the lamb trots across the glass sea.” Our digital lamb-self trots across—lifeless, half-asleep, half-conscious—the digital glass sea. (Tablet and smartphone surfaces.) And when it returns, we arrive back exactly as we were before. Unchanged, ungrown. And yet emptier, for the wasted time. This is the drama of cyber-space. As we step out of ourselves, that “elsewhere” evacuates something from our soul. A spark, a breath of vitality (no unit of measure exists for it, just as none exists for God) is taken from us. We always return poorer.
In contrast, the Norfolk sea, the walk along the shore, replenishes. With our true selves. It gifts us with a truer self. It enriches. The small sketches I make are, in truth, summaries of these “seaside wanderings.” There is no difference between the pastel sketches and the life-sketches written in sand by the walkers. Both are freedom-fights. For awakening, for true imagination, for true returns, for the true Other.
01.01.2026
Tengeri szabadulás
Old Hunstanton beach, Norfolk. Hideg szelek, tél. Órákat töltök a parton. A hőmérséklet nem igazán engedi a festést, de próbálkozom. A vintage ón-doboz festőkészlet, melyet itt vásároltam néhány hete a helyi antik-art shopban, most néhány pasztellkrétának ad otthont. Képeslap nagyságú lapokat vágtam a fedelébe, Garry apukájának mappájából, akvarell papírok. Nem igazán pasztellre valók, de gyors-vázlatokra tökéletesen alkalmas. „Mikro-tájképeknek” nevezem őket.
Mikro-tájképek. A hideg tizenöt-húsz percet engedélyez. Meglep, mennyire megfogják a táj totalitását. Nincs idő kidolgozásra. A színek ritmusát igyekszik, mintegy „gyorsírásként”, lejegyezni a kéz. A felület kicsi, a pasztellkréták „bumfordiak”. Mégis, az ujjak izmai mégis meglepően együttműködnek „kréta-meghosszabbításukkal”. Tényleg meglep. Véletlenszerű pontossággal operálnak. A folt, a súly odakerül. Egy pasztellvonal, bármilyen rövid, jelentőséggel bír. Sőt, egy-egy pasztell pont is. Sétáló emberek, a tenger fölött repülő madarak. Néha épp ez a szemcsényi folt hiányzik.
Ezek a kis vázlatok épp kicsinységükben tesznek szert erőre. Lehet, hogy az AI világgal vívott döntő csaták helyszíne ezek a „bélyegnyi” felületek. Mert a vázlatban, mint a szem és szív szabadságharcában, minden jelentős képi elem ott van. A kis vázlatban is győzelemre kell vinni a képet. Épp úgy formálódik és építkezik, mint egy hosszadalmasan festett festmény, nagyméretű vásznon. Tényleg szabadságharc.
Szabadságharcom vívom, függetlenné válni az AI világától. A cyber-térben – a cyber-space – által írt történetektől. S ebben a küzdelemben támogat hideg nofrolki táj. Totalitás-kupola. A metsző szél, az ujjakat fegyverletételre késztető hideg – a kijózanodás aszkézise. Elgyengít, kimerít, hogy saját, élő totalitásába ébresszen.
Bár csupán nézem a tengert, számtalan sétáló társammal, „apró pontokként” a parton. Semmilyen hajó nem indul útnak, mégis egészen magába von a tenger. A tengerparti kirándulók, nyilván öntudatlanul, ebbe a szabadító, láthatatlan hajóútba kapcsolódnak be. Itt maradunk, mégis elvisz bennünket. Itt értem meg, hogy a cyber-tér logikája hasonló. A döntő különbség az, hogy a cyber tér csak imitálja ezt a valós külső-belső utazást. A tengerpart élményének csupán utánzata.
Miért? Mert amikor a digitális térbe (szemünk a képernyőre lép), akkor valahol máshol vagyunk. Nem itt, hanem valami megfoghatatlan „másholban”. Olyannyira, hogy a pillanat töredéke alatt elfeledjük valódi tartózkodási helyünket. S önmagunkat. Tényszerűen: valódi önmagunkat. Pilinszky apokalipszis képével élve: „a bárány átkocog az üvegtengeren”. Digiltális bárány-önmagunk átkocog – élettelenül, fél-álomban, fél-tudatban – a digitális üvegtenteren. (Tablet és smart-phone felületek.) S ha visszatér, ugyanúgy érkezünk vissza, mint annak előtte voltunk. Nem változtunk, nem növekedtünk. S az elvesztegetett idő miatt mégis üresebben. Mert ez a cyber-tér drámája. Miközben kilépünk önmagunkból, az a „máshová” valamit evakuál a lekünkből. Egy szikrát, egy leheletnyi életerőt (éppúgy nincs rá mértékegység, mint Istenre) kivesz belőlünk. Mindig szegényebben térünk vissza.
Ellentétben a norfolki tenger, a parti gyaloglás, feltölt. Valódi önmagunkkal. Valódibb önagmunkkal ajándékoz meg. Gazdagít. Az apró vázlatok, amiket készítek, tulajdonképpen ezeknek a „tengerparti vándorlásoknak” az összefoglalása. Nincs is különbség a pasztelvázlatok és a sétálók homokba írt élet-vázlatai között. Mindkettő szabadságharc. Ébredésért, valódi képzeletért, valódi visszatérésekért, a valódi Másikhoz.
01.01.2026
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése