The principal danger in using AI is not the immediate act of use itself. The “abuse” does not arise from what I am doing – or having done – with AI at this very moment. The real danger in using AI is “condensed time.” The more we allow it into our lives as a machine that makes our work easier and faster, the more “human time” – that is, the tempo of human problem-solving – accelerates. And in direct proportion to this, there is no better word for it: life becomes emptied out. It grows hollow.
How could this be expressed more clearly? What examples might help? Whenever we struggle with a task – with its physicality, with its medium – or even with solving an abstract problem, the process inevitably slows us down. It exhausts us. We have to pause. To think things over, to reflect, to check, to adjust. If it takes longer, we grow thirsty, we need to make ourselves a drink. We ask for advice. We talk about what we are doing – perhaps right there in the workplace kitchen – about what challenge we are facing. And if it is a more extended creative task, walking home or driving, our minds keep circling around the solution. Or we simply imagine what it will feel like, what the experience will be, when it is finally finished.
Work as creation has (had!) this human medium. Its human resistance? The use of AI, because it can be deployed at any moment, enables us to complete more and more tasks with less and less “resistance.” Increasingly, those certain “coffee breaks,” rests, seemingly wasteful human reflections are left out. In the world before AI, the true “connective tissue” of tasks consisted precisely of these apparently useless – useless, at least in the eyes of AI – wastes of time.
Yet let us not forget: the true connective element in traditional work was the human soul itself. The human eye that accompanied every phase of our labor. In other words: our soul was always with us. (That is: our fragmentariness, our fatigue, but also the miracle of our renewal.) Yes. Human exhaustion – “sweat” – our very capacity to grow tired, was itself a kind of content. In inexplicable ways, even depletion became a source of creativity. Filtered through our weariness, a task received ever new possibilities of solution.
There is no time to elaborate, nor do I wish to. I merely record the fact: with the use of AI, the evacuation of our humanity has begun. Its danger, as I have said, does not lie in the use of AI itself. But in the fact that, within the time available to us, we will use it ever more frequently. Until finally, quite literally, at the cost of sacrificing the very time necessary for preserving our humanity. Voluntarily.
19.01.2026
Idő-sűrítés
Az AI használatában lévő fő veszély nem az aktuális, éppen most használat. Az „abuzus” nem abból fakad, amit épp most csinálok – végeztetek el – az AI-val. Az AI használatában a valós veszély az „összesűrített idő.” Minél jobban beengedjük életünkbe, mint munkánkat megkönnyító és gyorsabbá tevő gépet, az „emberi idő”, azaz az emberi feladat-megoldás tempója gyorsul fel. S ezzel arányosan, nincs jobb kifejezés rá, kiüresedik az élet. Kiürül.
Hogyan lehetne ezt jobban elmondani? Milyen példákkal? Amikor egy feladattal küzdünk, a tevékenység fizikalitásával, médiumával – de akár egy absztrakt probléma megoldása – óhatatlanul lelassít bennünket. Kifáraszt. Szünetet kell tartanunk. Átgondolnunk, visszacsatolnunk, ellenőriznünk, alkalmazkodnunk. Ha ez időigényesebb, akkor megszomjazunk, italt kell, hogy készítsünk magunknak. Tanácsot kérnünk. Elmondani – talán épp ott a munkahelyi konyhában – hogy mit csinálunk, mi állít kihívás elé. S ha ez hosszadalmasabb alkotómunka, az úton hazafelé sétálva, vagy vezetés közben, járatjuk az agyunkat a megoldásban. Vagy egyszerűen csak azon, hogy elképzeljük, milyen érzés és élmény lesz a befejezés.
A munkának mint alkotásnak megvan (volt!) ez az emberi médiuma. Emberi közegellenállása? Az AI használata, mert bármikor bevethetjük, egyre több feladat, egyre kevesebb „ellenállás” árán, elvégzésére tesz képessé. Egyre inkább kimaradnak azok a bizonyos „kávészünetek”, pihenések, pazarlónak tűnő emberi reflexiók. Az AI előtti világban a feladatok „kötőeleme”, médiuma, ezek a látszólag haszontalan, az AI szemünkben haszontalan időpazarlások.
Ám ne feledjük el: a valódi kötőelem a hagyományos munkában az emberi lélek maga. Az emberi szem, mely bejárta munkánk minden fázisát. Más szóval: lelkünk mindig velünk volt. (Azaz: töredékességünk, fáradékonyságunk, de feltöltődésünk csodája is.) Igen. Az emberi kifáradás („verejték”), elfáradhatóságunk maga is tartalom volt. Megmagyarázhatatlan módon, épp a kimerülés, is a kreativitás forrásává vált. Kimerültségünkön „átszűrve”, a feladat új és új megoldási lehetőséget kapott.
Nincs idő kifejteni, nem is akarom. A tényt rögzítem csupán: az AI használatával emberségünk evakuációja kezdődött el. Veszélye, mint mondtam, nem az AI használatában van magában. Hanem hogy a rendelkezésünkre álló idő alatt mind gyakrabban fogjuk haszálni. Végül szó szerint az emberségünk megőrzésére szükséges idő feláldozása árán is. Önként.
19.01.2026
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése