It is profoundly symbolic to read this through the prism of Julia Kristeva’s linguistic model. The temple represents order, law, the realm of what is thought-through—everything in us that is rational. I would not reduce “the temple” simply to consciousness or to the superego. This rationality is rather the balance between conscious and unconscious forces.
Seen this way, possession as a linguistic event appears in a new light. In the possessed person, the balance between the consciously controlled “I” and the chaos of the unconscious has definitively collapsed. There is nothing left to restrain the “shadow”—everything that, when formless, becomes destructive in us. The biblical story of possession is real; here, however, what interests me is its character as a linguistic event. Whether as individuals or as a culture, what is it that dislodges the natural protective wall within us? What opens the gate whose absence allows meaning, morality, and constructive desire to fall into chaos?
If we are honest, it is not hard to see that—as a culture, and as individuals—possession is happening to us. What is the force that occupies that sensitive threshold within us, the place of balance? So that what Freud called the death drive, the death instincts, can break through without hindrance. This is why war, armament, and the construction of the enemy-image are given free rein in legislation. And what is even more alarming: the desire for destruction, the longing for war—its active or passive approval—has become “natural” for ordinary people as well. There is no protest. We are swirling together into a kind of harmful, self-destructive formlessness. In biblical terms, our possession is unmistakable.
Perhaps it is worth searching for that particular moment when equilibrium is displaced. When, by what, and how does the human boundary—law, morality, clarity of sight, value-orientation—become unsettled? And here the recurring image will not let me go. The touching of screens, menus, posts, endless scrolling, clicks, likes—are these not the dismantling of that very Gate? In those ignorant, mechanical touches, do we not give space to chaos beneath meaning? Do those screen-touches bring us closer to our rational self, to human attentiveness—or rather to their loss?
Before me lies a passage from a book I am reading, from the time before the internet: Rose Macaulay, Letters to a Friend (1950–52): “I like the idea of each moment being an ambassador crossing to us from God with a message how to deal with it. Of course it enlarges life; I don’t need to tell you how much. It adds another dimension to everything; or lights a candle behind things; both. I wonder if this will go on, in spite of the drag and suction of the hampering, corrupting past. One can’t, of course, go on year after year, so many years, doing what one knows to be wrong, selfish, dishonourable, deceitful, unfair, against God’s will, without being weakened and corrupted and partly blinded, and this must hamper and clog, perhaps prevent one ever becoming what one might have become. I am trying; though of course not enough.”
Macaulay is referring here (as a recurring autobiographical theme) to an earlier extramarital affair, which she experiences as a lasting loss of self, a loss of life. The moral image she presents challenges us as a model. When our present and our past are occupied by the unknown force that animates the internet—a new boundary that dismantles old ones and takes their place. A digital possession? Will it name itself? Will it reveal itself?
13 January 2026
A
templomkapunál
Épp a
templomon belül szólal meg. Mélyen szimbolikus Julia Kristeva nyelvi
modelljének prizmáján át értelmezni, mi történik. A templom a rend, a törvény,
az átgondolt tartománya. Mindaz, ami racionális bennünk. A „templomot” nem
redukálnám a tudatosra, a felettes énre bennünk. Ez a racionalitás sokkal
inkább az egyensúly a tudatos és a tudat alatti erők között.
A megszállottság,
mint nyelvi esemény, így új fényben látszik. A megszállottban a tudatosan
kontrollált „én” és a tudatalatti káosz közötti egyensúly végleg megtört. Nincs
ami gátat vessen az „árnyéknak”, mindannak, ami, ha formátlan, romboló bennünk.
A bibliai történet a megszállottságról valós. Most itt mégis a „nyelvi esemény”
érdekel. Egyénként vagy közösségként (mint kultúra) mi mozdítja ki a
természtes védőfalat bennünk? Mi nyitja ki azt a kaput, melynek hiányában
értelem, moralitás, vagy építő vágyak káoszba hullanak?
Ha őszinték vagyunk,
nem nehéz belátnunk, hogy kultúraként (és egyénként) a megszállottság történik
velünk. Mi az az erő, ami megszállja azt az érzékeny küszöböt, az egyensúly
helyét bennünk? Hogy, amit Freud halál-ösztönnek, death-drive-oknak nevez, akadály
nélkül törnek felszínre. Ezért, hogy a háborúk, a fegyverkezés, az ellenség-kép
felépítése szabad utat kapnak a törvényhozásokban. S ami még aggasztóbb, hogy a
pusztítás vágya, a háborúra vágyás, annak aktív vagy passzív jóváhagyása az
átlagember számára is „természtes”. Nincs tiltakozás. Egyszerre örvénylünk
egyfajta ártó, önromboló formátlanságba. Bibliai értelemben való megszállottságunk
nyilvánvaló.
S talán érdemes
azt a bizonyos egyensúly-kimozdítást kutatni. Mikor, mitől, hogyan történik az
emberi határvonal (Törvény, moralitás, tisztán-látás, érték-orientáció) kimozdítása?
S itt a visszatérő kép, mely nem hagy nyugodni. A képernyővelületek érintése,
menük, posztok, állandó görgetése, klikkek, lájkok – nemde annak a bizonyos
Kapunak a lebontásai? Azokban a tudatlan
és gépies érintésekben nemde az értelem alatti káosznak engedünk teret? Azok a
bizonyos képernyő érintéseink racionális énünkhöz visznek-e közelebb? Emberi
fókuszáltsághoz, vagy épp ezek elvesztéséhez.
Egy internetes
világ előtti idézet épp előttem a könyvből, amit olvasok. Rose Maculaulay, Letters
to a Friend (1950-52). „I like the idea, fo each moment meing an ambassador
acrossting us from God with a message how to deal with it. Of course it
enlarges life; I don’t need to tell you how much. It adds another dimension to
everything; or lights a candle behind things; both. I wonder if this will go
on, in spite of the drag and suction of the hampering, corrupting past. One can’t
of course, goonyear after year, so many hears, doing what one knows to be
wrong, selfish, dishonourable, deceitful, unfair, against God’s will; without
being weakened and corrupted and partly blinded, and this must hamper and clog,
perhaps prevent one ever becoming what one might have become. I am trying;
though of course not enough.”
Macuaulay (ez
visszatérő önéletrajzi elem), egy korábbi, házasságon kívüli viszonyra utal,
melyet maradandó „én-vesztésnek”, életvesztésnek lát. Kihívás elé állít ez a
morális kép, melyet ábrázol, mint modell. Amikor jelenünkat, múltunkat,
megszállja az internetet éltető, ismeretlen erő. Fontos határokat lebontó (azok
helyét megszálló) új határ. Digitális megszállottság? Vajon kimondja-e,
leleplezi-e magát?
13.01.2026
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése