Unfinished Love

The coldest days of the year. Stormy winds continue here in Sandringham. I manage to chill myself into a fever. At night there is no sleep; I toss and turn in the campervan. When I finally fall asleep, a dream of unusual intensity comes. About love. I remember that I tried to memorise—there, inside the dream—what answer I received about love. An answer? Yes, because for a long time now I have been preoccupied with its unfinishedness within me.

In the dream, I was weighed down by what was missing from it—from me. Now I am beginning to remember. The particularity of love: this is what I arrived at in the dream, as a moment of pure insight. This is the long “shadow” of how I love, and of how I am able to love. I am afraid to be present—fully. To invest myself completely in the here and now. Because I am afraid of giving up my imagined freedom. Afraid of “getting stuck.” Of stopping in love. That is, of not moving on, of not fearing settlement, of dwelling. Otherwise, it is not our life that remains unfinished, but love.

This dream-landscape makes me understand that love always exists in its particularities. I do not know how much sense what I am writing afterwards makes. But the feeling of understanding there, inside the dream, was important. More than that: this recognition—to allow the details of life to come to completion—was itself the real, reality itself.

Perhaps these “micro-landscapes” that I have been drawing—painting—with pastels in recent days also influenced the dream’s coming into being, its theme. How? Through the way these colour sketches unfold. One must arrive at the very last, tiniest accent. Every line, every patch in the micro-landscapes is in dialogue with the others. But how does one reach the point where nothing is missing anymore, where not a single superfluous little line remains? My intuition is that love holds this secret.

02.01.2026

 

Befejezetlen szeretet

 

Az év leghidegebb napjai. A viharos szelek folytatódnak itt Sandringhamban. Sikerül lázasra fáznom. Éjjel nincs alvás, forgolódok a campervanben. Mikor végre elalszom, különös intenzitású álom. A szeretetről. Emlékszem, próbáltam memorizálni (ott, az álomban) ami választ kaptam a szeretetről. Válasz? Nos, igen, mert régóta foglalkoztat annak befejezetlensége bennem.

Az álomban nyomasztott, hogy mi hiányzik belőle(m). Most, kezdek emlékezni. A szeretet partikularitásai, erre találtam rá, álmomban, mint tiszta belátásra. Ez hosszú „árnyéka” ahogyan szeretek és szeretni tudok. Félek jelen lenni, teljesen. Teljesen beleinvesztálni, az itt és mostba. Mert félek feladni a vélt szabadságom. Félek „ittragadni”. Megállni a szeretetben. Azaz, nem tovább haladni, nem félni a letelepedéstől. Máskülönben nem az életünk marad befejezetlen, hanem a szeretet.

Ez az álom-tájkép érteti meg velem, hogy a szeretet mindig partikularitásaiban létezik. Nem tudom, mennyi értelme van amit utólag leírok. De a megértés érzése ott, az álomban, fontos volt. Sőt, ez a felismerés, hagyni befejezni az élet részleteit, maga volt a valódi, a valóság.

Talán ezek a „mikro-tájképek”, amiket pasztellel rajzolok (festek) a napokban, maguk is befolyásolták az álom megszületését. Témáját. Hogyan? Azzal, ahogyan e színvázlatok kibontakoznak. El kell jutni a legutolsó, legapróbb kis hangsúlyig. A mikro-tájképek minden vonala, foltja párbeszédben van egymással. De hogyan lehet eljutni oda, hogy már semmi sem hiányzik, egyetlen felesleges vonalacska sincs. Sejtésem, hogy a szeretet tartogatja e titkot.

 

02.01.2026