The heavy thoughts about AI from a moment ago - perhaps now they feel different. I began a quick pastel sketch, following the landscapes. In delicate lines: an older man, in a blue shirt, his coat draped over the café chair, reading. First a long tablet, then a notebook. Behind him, the line moves quickly. There’s only time for lines, figures suggested with flashes of colour. Bea is behind the counter, barely visible in the corner of the drawing.
I no longer have the energy to start another sketch. Yet, the pose of a Japanese girl lingers in my mind. She leans over the table in a slightly tiring curve, absorbed in her writing. Headphones on her head. Her tiny hand grips the pen awkwardly, clumsily. Yet the “effort” of her body bending over the table is a strange exclamation of human presence. She becomes one with her writing. Behind her, two men talk, one with a small child growing impatient. But somehow everyone manages to return to momentary balances. Child and adults.
It is a sea of humanity. Somewhere in this, one senses that the people are bound together by a peculiar field of force. The attraction of our humanity. No one speaks or interacts with those at the neighbouring tables, yet potentially this connection - this sea - exists there.
Even among our words, this passive connective element exists. Let us sit, let us live silently beside one another, separated by walls, by distance, yet between our words this mutual attraction is present. No matter how thin the force of this attraction may grow, it can never be silenced entirely.
In the digital inner spaces of AI, among digitized words and bits, this connection is absent. AI’s spaces (its interstices) are not filled by our human sea. Our digitized selves cannot, will not be able to, form this kind of bond.
This is why I see Haymarket’s Café Nero as filled with this extraordinary human sea. A café in the sea. A city in the sea. Airplanes in the sea. Taxis, crowded buses, and subway trains, all beneath this peculiar sea level. Just as the Japanese girl now drinks from her long bottle-cup. We all drink from this invisible sea. Breathing in and out the potential power of our words, the beauty of our human world.
20.01.2026
Kávézó a tengerben
Az iménti nehéz gondolatok az AI-ról, talán most másképp. Egy gyors pasztellvázlatba kezdtem a tájképek után. Gyöngéd vonalakban: egy idősebb férfi, kék ingben, kabátja a kávézó székén, olvas. Előbb hosszúkás tabletet, majd noteszt. Mögötte gyorsan halad a sor. Csak vonalakra, színnel megvillantott alakokra-foltokra van idő. Bea a pult mögött, épp csak látszik a rajzon a sarokban.
Már nincs erőm nekiállni még egy vázlatnak. Pedig, egy Japán lány póza megragad. Asztal fölé hajol-görnyed, kissé fárasztó ívben. Elmerült az írásban. Fején fejhallgató. Apró kézfejével a tollat olyan idétlenül tartja, csámpásan markolja a tollat. De a testének asztal fölé hajló „erőfeszítése” az emberi jelenlét különös felkiáltójele. Eggyé válik az írással. Mögötte két férfi bszélget, az egyik piciny gyerekkel, aki már türelmetlen. De valahogyan mindenki vissza tud billenni pillanatnyi egyensúlyokba. Gyerek és felnőttek.
Emberi tenger ez. Valahol azt érezni, hogy a személyeket, valami különös erőtér köti összze. Emberségünk vonzereje. Senki sem beszél vagy lép kapcsolatba a szomszéd asztalnál ülőkkel, de potenciálisan ez a kapcsoalt – tenger – ott van.
Emberi szavaink között is ott van ez a passzív kötőelem. Üljünk, éljünk szótlanul egymás mellett, falaktól, távolságtól elválasztva, de szavaink között ez a kölcsönös vonzalom ott van. Bármennyire is elvékonyodik e vonzás ereje – el egészen soha nem halkítható.
Az AI digitális belső tereiben, digitalizált szavak és bitek között, ez a kapcsolat nincs meg. Az AI tereit (szóközeit) nem tölti ki ez a mi emberi tengerünk. Digitalizált énejink nem képesek, nem lesznek képesek erre az összekötődésre.
Ezért látom úgy, hogy a haymarket-i Café Néro-t betölti ez a különleges emberi tenger. Kávézó a tengerben. Város a tengerben. Repülőgépek a tengerben. Taxik, tömött buszok és metrószerelvények, mind-mind e különös tengerszint alatt. Ahogyan a japán lány is most hosszú kulacs-poharából iszik. Mindannyian iszunk ebből a láthatatlan tengerből. Szavaink potenciális erejét, emberi világunk szépségét lélegezve be és ki.
20.01.2026
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése