A kifejezés kényszere (tanárom, Dóczi László festőművész emlékére)

Dóczi László (1943-2012), Ámulok, hogy meghalok

A pozitív gondolkodás: bennünk feszülő, termékeny tenger. Életadó, újjá teremtő közegünk. S bele kell gázolni; át kell kelnünk e tengeren. Talán legtalálóbban Haydn szimfóniái fejezik ki ezt az átkelést. Megmerítkezni a belénk írt eredendő ragyogásba. Realista alászállásban, hisz árnyékainkat (s nagytörténelmünk árnyékát) is magunkkal visszük ebbe az aláereszkedésbe.

Ezért, a keresztény nyelv, soha nem lehet platonista "átmenekülés" a fénybe, a múlt tagadása árán. Nem. Mint Haydn 17. F Dur Szimfóniája második, Andante ma non troppo tétele: a keresztény  nyelv, mint új és reményteli nyelv a világról, egész történetünk aláereszkedése az euangelionba; jó hírbe, új hírbe. Az Istenben feltárult új nyelvet beszélni: átszűretésünk egyfajta eleddig nem ismert kinyílásba. Tágasságba, bőkezűségbe, és nagylelkűségbe: társainkkal, a világgal, és önmagunkkal.

Haydn lassú tételei emlékeztetőnk. Felnőtt pszichénk (és nagy-történelmünk) alapzata kitörölhetetlen pozitivitás. Gyermekkorunk tengermedre: ragyogás, fény, végtelen rugalmas erő. Az,  hogy megtestesül a keresztény Isten, s e gyermekkorból érkezik, nem véletlen. Tanúságtétel: világunk nemcsak az evangélium felé tart, de magából az evangéliumból érkezik. Ahol a jó hír az alapja és képessége minden "elkövetkezőnek".

S muszáj mindazt ami most van velünk, visszaemelni ezekbe az alapokba. S nem feladni a reményt és a küzdelmet, hogy személyes és nagytörténetünk újra beszélni tud ezekből az evangéliumi ("jó hír") alapokból.

S valóban elcsodálkoznánk, megrendülve e belső képességünkön, mennyire másként kezdenénk el beszélni. Lecserélődne történelmünk és híradásaink alapszótára. Nem fegyvereladásokról, háborús bűnösökről, politikai haszonszerzésről szólna a ma. S nem újabb háborúkba sodródnák bele (mint most az EU újabb őrülete, fegyvereladás a szíriai ellenzéknek, mert "ez vezet el a békéhez").

A pozitivitás tétje épp ez. A világ békéje és emberi növekedése először bennünk kezdődik el. Épp belső fegyverletételünkkel: régi nyelvünk és alapszavai letételével. A meghajlással, leborulással a feledett Alapok előtt. S aláhúzom újra: ez nem elfojtása valós önmagunknak és történelmünk indulatainak. Ellenkezőleg. Aláereszkedés egy valós tengerbe-közegbe. Belépve világunk (tehetetlenségeink) határán túlra. S ami ezen a határon túl van, eleinte ki nem mondható. A pozitivitás csodája épp az, hogy majd kimondásig növekszik bennünk a kifejezés kényszere. Nemcsak valódi önmagunk, valódi történelmünk, de valódi Istenünk kimondásának kényszere is.

2013-05-29