A dunai árvízhelyzet torokszorító hírei. Évekkel ezelőttről, a szolnoki Tisza parti sétány, a megmagasított gát. A homokzsákok alján át-át szivárgó víz jut eszembe. Este volt. A Duna mentén: félelem és elszántság. A miniszterelnök imént jelentette be a rendkívüli vészhelyzetet.
Londonból figyelem a híradásokat. Egyfajta kollektív ébredés fut át rajtunk. Kiemelkedés történetünk makro- és mikro dzsungeléből. Meglehet, a felszínen semmi nem változik. Ám a szavak, a mondatok mélyén valóban megjelenik egyfajta mélység. Élet, szolidaritás, és figyelem kezd áramlani. Kitöltve a hétköznapi üresség (állandósult) tereit.
S elgondolkodom: e kollektív egymás felé áramlás, tettek, figyelem és aggodalom, vajon nem párosul-e egy másik, épp ily fontos áramlással? A szépség visszatérése ez.
Mert épp a kihívás, mint kollektív tudattisztulás, pillanatai alkalom kapujává lenni ennek az Érkezésnek. Világunk épp a törékenysége átélésekor kap újra nevet és az életet megőrizni képes szavakat. Nyelvünk, mely minden csendes erejével jövőre hangolt, tér vissza hozzánk.
S a szépnek mint jobbá válni akarásnak ez a többlete az, ami azt a plusz erőt adja, ami a helytálláshoz szükséges. S épp most, muszáj meglátnunk életünkben ezt az alapzatot.
Gátjainkban ott feszül minden emberi szó.
2013-06-04
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése