2013. május 28., kedd

Onslow Square napfényben


Napfény. A reggeli úszás kicserél. Kell egy erő, mely visszafordítja a szavak inflációját. S mindenünkön átüssön egy rég várt, megkérdőjelezhetetlen "pozitivitás".
Ha azt mondom, "a világ ellenséges" az élet értékeivel szemben, magam táplálom világom megosztottságát. Ha azt mondom, "a szekularizáció ellensége a hitnek", magam is fenntartója vagyok ennek az ellenséges viszonynak.
Amikor "agresszív szekularizációról" beszélünk, mint keresztény kultúra, különös fogság, de magunk is a kultúra agressziójának részei maradunk.
Olyan szavakat vágyom hitem és értelmem számára, olyan beszédmódot, ami fölébe emel az örök dalizmusoknak. Amíg nem lépünk ki a múlt hermeneutikájából nem hiszünk a világ megválthatóságában. Nem csupán passzívan nem, de aktívan. S az a növekvő örvény - feloldhatatlan háborúk, rivalizálások, bizalmatlanságok - melyben helyi és globális kultúránk él, figyelmeztetés. Figyelmeztet mint keresztényt, figyelmeztet mint humanistát. Úgy élünk és úgy beszélünk, hogy valójában nem is akarjuk a Megváltást.
Az Onslow Square nyár-reggeli csendje és fénye: most asztalomon, a hetedik századi egyiptomi ikonnal: a három héber ifjú a tüzes kemencében. (Dán 3,49-50) "Áthelyezem" az ikon jelentését helyzetünkbe, szavaink történetébe. Mert mint említettem, szimbólumot keresek, arra a bizonyos más beszédmódra. Amiről valóban elmondható, hogy hit: s nemcsak a világ kárhoztatása. Mert a valódi hit olyan nyelv, mely a világ (és a sarokba szorított kereszténység vagy humanizmusok) beszédmódja fölé emel.
Hananja, Azariah, és Mishael a tűzben. Nem emésztetnek el. Nem kárhoztatják Nabukadazár világát-nyelvét. Nem azzal érintkeznek, hanem belépnek abba a nyelvbe, mely képes világunk örvénylésein kívülről szólni - épp világunkhoz.
Ahol nem mérgez a szó, mint bel- és külpolitikai híreinkben. Hanem "méregtelenít". Mert más ökonómiában látja, s nem ellenségként szólítja meg az embersége alatt élő - önmagát és a másikat ellenséggé tévő - embert, hanem holnapi önmagaként.
Egy pillantásra önmagává alakulna minden. Világunk, a maga nagytehetetlenségében, nem változna meg azonnal, de a nyelvünk igen. S ha anyanyelvünk visszatérhetne hozzánk, élet és bizalom adó képességével (mert üdvözöljük és befogadjuk) - átélnénk a világ (s önmagunk) józanodásának csodáját.
Ám jelenleg világunk - nyelvünk - aurája zaklatott. Végigsimítom, azaz simítanám. Háborúkat és a tegnap nyelvének (hangszálainkra zárt) csatakiáltását érintek. Ám: mint az Onslow Square keze, napfényben. Csak azért is a reményé az utolsó (első) szó. S kíváncsian várom, bekövetkezik e az új nyelv születésének csodája.

2013-05-28

  

Nincsenek megjegyzések: