2011. január 10., hétfő

Pub és Templom (éjféli vázlat)



Éjszaka Holddal (foto: balintbeckett)


Pub és Templom (éjféli vázlat)


Este telefon egy régi baráttal. Mondja, a mai alternatív fiatalok mit hallgatnak. Hallgassam meg a 30Y-t. Meghallgatom. Ez már nem az én világom. Bár az én világomból nőtt ki, ágazott le. Neve is van, posztmodern. Megfigyelem, mennyire a személyig töredezett le minden. A "nagytörténetekből" kihámlott ez a nemzedék, az apákéval együtt. Személyes érzések, apró kis "mikrosebek" körül forog a világ. Pontosabban ez maradt a világból. A 30Y zenéje is leegyszerűsödött. Klisék, eszköztelenség, kifosztott muzsika, de már inkább csak zene. Hátráló nemzedék, bele, a fogyasztás legközepeibe. Vissza. Miközben a nyakkendős bácsik világa még mindig nagy narratívákat hazudik. Erős Európát. Erős Magyarországot vizionál. Sajnálom és féltem a mai fiatal nemzedéket. A saját hangján kívül nincs mibe kapaszkodnia. 1984-óta felére csökkent a könyvet olvasó fiatalok száma. Azaz egyáltalán nem olvasnak. A psziché nevű bolygóról szökik a légkör.

Lojzi írja, hamarosan átküldi az új albumuk anyagát "véleményezni." Kíváncsi vagyok mit ragadnak meg ők, az "én zenei világom" a 2007-óta eltelt évekből. Mert gyorsan változik minden. S tényleg kérdés Németh Alajos töprengése: nehéz ma új dalokat írni. Mi fogja meg a mai embert? Mi fejezi ki történetét? Vár-e új tanítókra, új történetmondóira?

Álomba ringat a világ. Az "Atyát" elveszítve nincs erő, ami kivonzana az álomból. A Nyelvbe. A folyamatos, egymáshoz való beszédbe. Pedig könyveink alapja, egymás olvasásának képessége és vágya, döntő. Odafigyelni egymásra. Ez az alapja a kérdés, a kérdezni tudás lendületének. Megemelni a fejet. Fel, fel. S kérdezni, érezni. Kérdezni: azaz lázadni az álom körei ellen. "Mi ez? Új tanítás, hatalommal? Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki?"

Tegnap gyönyörű séta észak Londonban. Highgate Hill, Woodland. Beszélgetünk barátommal. Körzünk, körzünk. Számomra ismeretlen utcák. London egy másik arca. Kőtemplom, viktoriánus házak. Teázó. Zöldségesnél megállunk. Finom illatok. Majd pubbá alakított, bezárt templom. Muszáj bemennem. Templom. Volt templom. Belépek abba a világba, ahol már nem vagyok. Hisz ha nincs templom, nincs pap sem. Különös érzés. Biliárdasztalok. Pult. Emberek söröznek; isznak a bárban. Nincs szívem maradni. Különös hely ez a Föld nevű bolygó.

Barátom otthona szép. Elvált. Érdekel a története. A kilátás gyönyörű az éjszakai Londonra. Az otthonról beszélgetünk. Tárgyakról, unokaöccseiről. Könyvek szép rendje polcán. Képek peregnek bennem. Az otthonról; ami otthonmaradt. Szavakhoz, anyanyelvhez való viszony. Ezernyi utca bennem. Ezernyi tisztán tartott utca. Januártól nincs munkám. Fizetésem van, munkám nincs. Levélben tudatták. S tulajdonképpen nem fáj. "Úgy fáj, hogy nem fáj,/ Sőt, inkább felvidít." Eldőlnek a kérdőjelek. Ez csak közbevetés, de van olyan, hogy váratlanul lepereg bennünk a film, amit nem akarunk.

Az este szép, egy új barátság mindig szép. Az új irányok születése. Lekésem az utolsó metrót. Épp lezárták a déli szárnyat. Gondolkodom; beszélgetek a sofőrrel. Alig értem a szavát, a kiejtését. Totenham Court Road. Kihalt az Oxford Street. Ilyen is van. Az éjszakai bárokban meggyötört emberek a megállóban. Friss, hideg. Észak London, Highgate környéke még bennem. A séta, a tea, a vacsora. Az életünkből egymásnak levetített történetek. S kinn, a hegy alatt, mint a csillagos ég, az ablakon át, London fényei. Van, amikor szükségtelen a teológia. Amikor szerepét mint Xenophón Anabásziszában, a vonulás leírása veszi át. Búcsút inteni a szülőföldnek; úgy vonulni hazafelé. Úgy vonulni hazafelé, hogy búcsút inteni a szülőföldnek. S mint Dante a fogságban, Firenzétől távol, megszólalni egy új, születő anyanyelven.


2011. január 10.

Nincsenek megjegyzések: