2011. január 31., hétfő

[homilia]

Szeretettel, Bálint.

A történelem prózaiságáról

A-év, 4. hét, H. (Zsid 11,32-40; Zs 30; Mk 5,1-20)

 

Bonhoeffer korszerűségét a következőképpen tudnám összefoglalni. Újra felveszi azokat a szálakat, amiket a keresztény lelkiségtörténet fejlődése során idejekorán „elvarrtunk". A történelem „misztikáját" artikulálja újra, bár a kifejezés, „misztika" nem a legszerencsésebb. Origenész, Tertullianus, s leginkább Szent Ágoston ilyen csúcspont volt. Az emberi bensőben keresett Isten, és a történelemben keresett Isten egyensúlya − egyazon lelkiségen belül. Ez Ágoston és Bonhoeffer titka, és nyugodtan mondhatjuk, zsenialitása.

Ma este előadás volt a házon belül. Az egyik nővér, Marie-Claude a hinduizmus istentapasztalatáról beszélt. Őszinte lelkesedés az övé, egyetemi végzettsége is a keleti vallások non-dualista „misztikus" Istentapasztalata. A kereszténységen belül, hiányolja az emberi bensőben megtapasztalt, „misztikus" megközelítését Istennek. A hitgyakorlás válságát azzal magyarázza, hogy a mindennapok igehirdetése túl racionális, moralizáló, és nem imádságos. Persze, ez így leegyszerűsítés, de fő indoklása ez.

Lehet, hogy így (is) van. Azonban előadása bennem nagyon sok kritikus kérdést felvet. Valami különös egyoldalúsággal, a „misztikus" istenkeresés, Isten szemlélése az emberi bensőben − mintha az egyetlen „erősödő", vagy piacon jegyzett valuta lenne a katolicizmuson belül. Mondhatni, „megváltó" irány.

Szerintem komplexitásában kéne megvizsgálni ezt a trendet és az erre való, valóban mély igényt. Ha nem törekszünk e balanszokra, könnyen eltérülhet az európai kereszténység lelkisége. A problémám nem a misztikus iránnyal van; hanem a misztikus irányulás egydimenziós voltával. A kizárólag  az „emberi bensőben" felfedezhető, misztikusan megtapasztalható és átélhető Isten: csapdahelyzet lehet. Tovább folytatódik a keresztény vallás, mint gondolkodás elszigetelődése. Sőt: tovább „feminizálódik" az egyház, teológiájában, lelkiségében, liturgikus praxisában. S bármilyen paradoxon, de ez a jó szó rá: tovább „történelmietlenül." Folytatjuk az elfordulást a valós, a külső történettől. A történelemtől, kollektív és inter-perszonális szinten.

Túl későre jár, hogy ebben a nehéz, és tényleg összetett kérdésben elmélyedjek. A keresztény „misztika" úja-fejődését nem lenne szabad kizárólagosan „keleti irányban" keresni. A keleti misztika csodálatos hagyományai más kérdésekre adnak választ. Az ind vallások általában elfordulnak a történelemtől. Hátat fordítanak neki: s „bemenekülnek" az emberi bensőbe. S nem is csoda, jó indokuk van rá. A megváltatlan történelem kényszereibe „megváltóként beállni", tényleg csak összezúzná az embert. S Keleten, sajnos épp úgy, mint nálunk Nyugaton: elvesztettük uralmunkat és erőnket a történelem felett. Mint a rák, felemésztenek bennünket a háborúk és robbantások.

A kereszténységnek nem lenne szabad Isten misztikus kereséséről épp e külső történelemben lemondani. A nővérnek igaza van, hiányzik az elmélyedés. Azonban a történelem felé fordulás épp úgy helye Isten misztikus megélésének, mint az emberi benső. Sőt. Nagyon komoly kötelezettségünk és meghívásunk erre a fajta „misztikára" a tény, hogy Isten a történelem Istene. S mélységes tisztelet tölt el az Isten iránt, hogy Fiát, nyilván nem ok nélkül, épp a zsidó-keresztény hagyományba küldte el; erre a „misztikusok senkiföldjére." Nem a keleti hagyományokba született a történelem Megváltója. Márpedig, s minden tiszteletem Buddháé, és az ind erdők bölcseié, s a még keletebbre, Kínába, Japánba szétterülő zen-hagyományé − de amire mint emberiségnek égetően szükségünk van: az a külső történelem megváltása. Gyógyulása.

Bonhoeffer-re így csodálkozom rá. Egyfajta történelmi misztikát „tanít", bár ismétlem, a „misztika" szóval eleve gyanakvó vagyok. Holnap, vagy napokban fordítok tőle. Most még annyit jegyzek meg, hogy az est kulcs egy mostanában nyugtalanító kérdéshez. Veszélyesen „feminizálódott" egyházban élünk. A női misztikusok egyoldalságában. A férfi hallgatóságát (érdeklődését) elvesztő egyház keresése egydimenzióssá válik. A női spiritualitás hangsúlya, a „kötődés-biztonság", ősi, arcahaikus program mentén artikulálja karizmáját: a „befelé fordulást", a „bensőben átélt misztikát", a „belül szőtt életet." S tulajdonképpen, ez is megérne szinte oldalakat, észre sem vette a „cölebsz egyház", illetve a papi kultúra-igehirdetés: évek óta a női közönségnek beszélünk. A férfi-közönség néma, vagy elmaradt, vagy elmaradóban. Annak az egyoldalúan „feminin" hallgatóságnak, mely értékei, érzékenysége, és elvárásai − ebbe az irányba beszéltetik a szószékeinket. Nehogy valaki félreértsen, mert könnyen félreérthető. De a történelmi egyházak kérügmája (ige- és imahirdetése) a „kötődés-női" karizmájához szól, s ebben oldódik fel. Egyoldalúan, rákérdezés nélkül elfogadjuk a misztikus paradigmaként az emberi bensőt. Pedig: kinyílni kéne a történelemre. S megfordítani a befelé hátrálást és befelé figyelést. Egyensúlyba hozni azzal, hogy újra Megválthatónak, gyógyíthatónak, és értékes helynek látjuk a külső történelmet; s benső történetünk menetét. Színeváltozásban. Azaz, felismerni a történelem prózaiságának értékét: „Nemsokára átjutottak a tengeren túlra a gerázaiak földjére." (Mk 5,1.)

 

2011-01-30

 

Karakterkódhiba esetén a www.balintbeckett.blogspot.com – on


Nincsenek megjegyzések: