[homilia] Felmenni az Egyház hegyére

Marc Chagall, Himnusz I.

Felmenni az Egyház hegyére

Ádvent 1. hét, V. (Iz 2,1-5; Zs 121; Róm 13,11-14; Mt 24,37-44)

"Az utolsó napokban szilárdan fog állni az Úr házának hegye a hegyek tetején. Kimagaslik a halmok közül, és özönlik hozzá valamennyi nép" (Iz 2,1). Elkezdődik az egyházi év. Amint a legkisebb erőfeszítésbe is belekezdünk, hogy Jézus Krisztus evangéliumára tekintsünk, megérezzük majd az "Úr hegyétől" való távolságunkat. "Jöjjetek!" (Iz 2,3). Nem tudni hogyan, a Léleknek ez a kiáltása felébreszti bennünk az ősbizalmat. Mint gyermekkorunkban az első iskolai útjainkon éltük át: jó helyre indulunk. (Különös módon az iskola és az otthon nem váltak el egymástól.) "Tanítson minket útjaira, hogy az ő ösvényén járjunk. Mert Sionról jön a tanítás, és az Úr igéje Jeruzsálemből" (Iz 2,3). Útjai a Tórát, és annak Jézusban ismét kivirágzó újszövetségi törvényeit jelentik. A valódi magasságokat.

Mint ahogy Máté evangéliumának sorai is valódi figyelmeztetés. Ráeszméltet, mennyire a világ örvénylésében élünk, a Törvény, mint "magasságunk" felejtésében. "Mert mint azokban a napokban, az özönvíz előtt, ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek egészen addig a napig, míg Noé bement a bárkába, semmit sem sejtettek, amíg el nem jött az özönvíz, és mindnyájukat el nem ragadta, úgy lesz az Emberfia eljövetele is" (Mt 24,38-39). Az "özönvíz" világba zártságunk képe. A hiányzó rálátásé. A "kegyelem", a Betű nélkül, valóban, mintha csak másodpercmutató lenne óráinkon. Mintha csak ennyit láthatnánk az időből. Ádvent újra-kezdése a mutatók helyreigazítása. Megtörni a mindennapok kényszereit; a történelem delíriumát. Mert valóban tonnányi, de észrevétlen súlyok húznak le, gyökereztetnek bele a világ-piac személytelen örvénylésébe.

A mai közös eukarisztia azonban alkalom, hogy átéljük az elragadtatást. A Szentlélek özönvíznél hatalmasabb erővel, mégis gyöngédségben képes lépteink fölé ragadni bennünket. "Akkor ketten lesznek a mezőn: az egyik felvétetik, a másik otthagyatik" (Mt 24,41). Ez az "otthagyatik" nem másról, a belénk írt útelágazásról szól. Annak lehetőségéről, hogy nem választom az elragadtatást. Maradunk, akik voltunk. Amilyenek. Családtagként is; történelemként is. Az Úr hegyének képe Izajásról már ezt a kollektív dimenziót szólaltatja meg. A közös kiemelkedés lehetőségét az erőszakból, amibe a Lélek nélkül kultúránk törvényszerűen visszahull. Ádvent, így változás. Ellenkultúra. Családban, nagytörténelemben. Megújulás, de mindig a kultúrán belülről. Az egyetemes közösség elé támasztott elvárás ez Isten részéről; melyet szívünk léptékére is le kell fordítanunk. "Ítéletet tart a nemzetek fölött, megfenyíti a sok népet. Kardjaikból ekevasat kovácsolnak, lándzsáikból metszőkéseket. Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul" (Iz 2,4).

2004/ 2009-11-29

Meghaladni látásunkat ‒ két kép az időben

Marc Chagall, Tórát ölelő zsidó

Meghaladni látásunkat ‒ két kép az időben

34. hét, P. (Jel 18,1-2.21-23; 19,1-3.9a; Zs 99; Lk 21,20-23)

2004. Ha jól sejtem, november. Ma este Vukán György zongoraművész adott koncertet iskolánk, a premontrei gimnázium Dísztermében. E falak között érettségizett, már az államosítás időszakában − azóta először koncertezett itt. Az est különös emlékezés is volt: egy beérett életút emlékei kéredzkedtek be az est harmóniáiba. Ez a művész olyan intenzitással játszott, ahogyan csak a mögöttünk lévő élet és az Ítélet határvonalán megállva lehet − és szabad. Úgy játszott, mintha egyetlen zongora maradt volna a földön. „Ezek után láttam, hogy egy másik angyal leszáll a mennyből: nagy hatalma volt, és dicsősége beragyogta földet" (Jel 18,1). Ez a határátlépés izgat a Jelenések könyve olvastán. János, a pathmoszi látnok belép abba a világba, melyről csak azt hisszük, hogy látjuk. Vukán György játéka segített megértenem, milyen csodálatos plusz-dimenzióval jár előttünk János apostol, a szeretett tanítvány. Mi az ítélet képeit látjuk. Borzongató víziót. „És ezt kiáltotta erős hangon: 'Elesett, elesett a nagy Babilon, ördögök lakóhelye lett, és mindenféle tisztátalan lélek és mindenféle tisztátalan és utálatos madár börtönévé'" (Jel 18,2).. „Nem hallatszik benned többé hárfások és zenészek, fuvolások és trombitások hangja, nem található benned többé egyetlen mesterség mestere sem; és nem világít benned többé lámpás fénye" (Jel 18,22-23). Jánost azonban csak mi látjuk így, „ítéletesen", az örvénylő kavargás közepette. Az erős képek üzenete nem e vizualitásba öltözködik, de szemmel érzékelhetetlen. Paradox módon át kell lépnünk e képeken − mert mélyükön mélységes béke honol. Be kell hunynunk a szemünket, úgy kell olvasnunk az ítélet képeit. Itt jár János, a gyönyörű Isteni Jelenlét, a gyönyörű isteni lehelet, a szíveket megtisztító isteni zene világában. Így oldódik fel a Jelenések könyvének rejtélye: az ítélő Isten jóságos Teremtő, a szeretet Istene. „És akkor meglátják az Emberfiát eljönni a felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel" (Lk 21,27). Már most hallható − miként a koncerten − ez az érkezés.

*

Ma 2009. Szintén november. A fenti sorokat öt éve írtam; boldogult igazgató koromban. Hiszek a bezáruló, csendes apokalipszisekben: november 6-án Vukán György koncertjét hallgattam Londonban, a Covent Garden Hungarian Cultural Center-ben. Zsúfolásig telt terem, pontosabban „szoba", ismét. Régi, klasszicista hall. Kint a Piazza zajai, hangos csoportok odakinn. Benn, őszülő halántékok között figyelem és hallgatom, amint Chopinnel kezd. Igen, tagadhatatlan látszik rajta az idő. Ám amint játszik, ugyanaz az energia, mint öt éve dísztermünkben. Katarzis, férfias érzések, csibész a zongoránál. S közben megfigyelem a kinti arcokat. A közönség kilencven százaléka magyar; sokan a régi emigráció tagjai, és új generációja. Van valami megrendítő, benne torokszorító látni ‒ magyarok, „idegenben", talált hazában. Mégis gazdátlanul, sodródásban ‒ mint maga az otthonhagyott történet. Az érzésem mégis az, hogy a zene megszólaltat valamit az elhagyott, elveszített, vagy eltékozolt otthonból bennünk. Furcsa melankólia és izzás, szenvedély és önfeladás, amit hordozunk. Vukán mindig is hangsúlyozta a katarzis jelentőségét. A muzsika, muzsikája, mindig is a hazára, az otthonra mutat. Lehetséges összeraknunk a „két ország vagyok" - hazát (Jantyik Zsolt). Csak mélyre kéne ásni, forrásokig, a lánctalpnyelvek alatt.

A koncert után találkozunk. Összeölelkezünk. „Vera mondta, hogy figyeld meg, Bálint ott lesz a koncerten." Igen, ott akartam lenni, bepillantani „a szeretet alkímiájába". A hangszerrel a játszó ember különös kapcsolatban van. Figyeltem arcán a gyermeket, felnőttet, férfit újjáteremtő kötődést, egymásba olvadást. Van, létezik mélyrétegünk, mely hallatlan kreatív, hallatlan tisztánlátó, teremtő, adni akaró ösztön. Tudás? Ezen az estén azt kaptam, hogy létezik a magyarnak lenni öröme. E nyelv alatti utazásban tárul fel, mennyi mindent megfigyelt e kavargó, vándorló közösség természetből, történelemből. Csak még nyelve nincs, hogy integrálni tudja, transzcendálni a szétszóródás, szétszórás, és sebzés kifejlődött „ösztöneit".

2004/ 2009-11-26

A győztesek éneke az üvegtenger mellett

Boros Anikó, "Éjszaka az üvegtenger mellett", tűzzománc
(2002 k.)

A győztesek éneke az üvegtenger mellett

34. hét, Sze. (Jel 15,1-4; Zs 97; Lk 21,12-19)

„És láttam egy másik nagy és csodálatos jelet a mennyben: hét angyalt, akiknél az utolsó hét csapás volt, mert ezekkel teljesedett be az Isten haragja" (Jel 15,1). Mintha ellentét lenne a „csodálatos jel" és a hét csapás-Isten haragja között. Nem hiszem, hogy a szeretet Istene agresszióval lenne képes válaszolni a Földön történtekre, hiszen maga bolygónk is Fiának arcvonásait tükrözi. Meggyőződésem, misztérium, crux interpretum („az írásmagyarázók keresztje") ez a szakasz. Személy szerint abból indulok ki, hogy a szöveg ihletettségéhez hozzátartozik: tükröt tart az ember "ítéletmondó" töredékessége elé. János látomása, bár a legtisztább, amit ember befogadhat, mégis földi töredékességében áll e tündöklés előtt. „Kezét", tollát még vezérli a földi indulat, az emberi kategóriák. A szeretet kozmikus küzdelmét és diadalát − emberi szavakba öltözteti. A sugalmazott író sem képes levetkőzni nyelvének történelmi folyamágyát: az emberi élethez hozzátartozó erőszak képeihez nyúl. Ha a rá következő versekkel vetjük egybe, e bevezető sorokban mintegy a tisztulni vágyó „ember lelke lebeg a vizek felett". Mint az első Teremtéstörénetben, itt is kifejlődést látunk. Tőle hagyja vezettetni magát János. A kezdő sor „zordságából" nagyon szép átmenetet látunk a szeretet oldásába. „És láttam valami üvegtengerfélét, amely tűzzel volt vegyítve, és láttam azokat, akik legyőzték a fenevadat, annak képét és nevének számát, amint az üvegtengernél álltak az Isten hárfáival, és énekelték Mózesnek, az Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét" (Jel 15,3). A pathmoszi látnok átéli a lélek újjáteremtését, belső víziójának tisztulását. Csodálatosan élesre vált a kép. „Nagyok és csodálatosak a te műveid, mindenható Úr Isten, igazságosak és igazad a te utaid, népek királya: ki ne félne téged, Urunk" (Jel 15,3-4.). A szeretett tanítvány a szeretetben kiteljesedő látásban tanítónk. Tisztuló nyelvünk biztatása.

2003/2009.11.25

---

Régi Napló, Az Emberfia ítéletet tart

Marc Chagall, A koncert (1957)

Az Emberfia ítéletet tart

B-év, 34. hét, K. (Jel 14,14-19; Zs 95; Lk 21,5-11)

A Jelenések könyvének látnoka különleges területre vezet be bennünket. Izgatott látomás érint meg bennünket: „És láttam: Íme, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az Emberfiához hasonló: a fején aranykorona volt, a kezében pedig éles sarló" (Jel 14,15). Marc Chagall képei jutnak eszembe, ahol a fent és a lent, a tárgyak új dimenzióba kerülnek, különös örvény kezdi forgatni őket. Chagall képein tagadhatatlan, jelen van a nosztalgia. Színeinek mély izzása azonban útra kelés is a múltból a jövő felé. Képein ez a "nosztalgiafölötti" mozgás rendkívül domináns. Kékjei, pirosai elkísérnek bennünket a jövő küszöbéig. A felizzított múlt, és a felizzított jelen. Ez Chagall koloratúrájának titka.

Meg kell tanulnunk azonosulni e tüzes látomásokkal. Az apokalipszis képei nem öncélú riogatások. Céljuk − ránk elsőre gyakorolt hatásukkal ellentétben − nem a félelemkeltés. Mégis mi e megrendítő képek üzenete? Mi rejlik a párhuzamos evangéliumi szöveg dinamikája mögött? „Jönnek olyan napok, amikor ezekből, amiket láttok, nem marad kő kövön, amit le ne rombolnának" (Lk 21,5). Háborúk, járványok, üldözések képei kavarognak. Mégis a bizonyosság üzenetei ezek. Az egész világ rázkódik, alapjaiig remeg: áttetszővé válik Isten érkező szeretete előtt. Minden meg akar nyílni előtte, hogy ő illessze újra egésszé, egészségessé. A kigennyedő széthúzás, családokat szétszabdaló viszályok is egyetlen kiáltás a gyógyító Isten után. Alkalom ez újragondolni viszonyainkat az alapokig, legparányibb gesztusainkig. Le kell, hogy lepleződjön a szeretet tanúságtételének fényében az embert zsigereiig elöntő erőszak. „…És mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért" (Lk 21,17). Az üldöztetés fokozódó képei kifejezik: az igazságot a végsőkig kell keresnünk. Egyedül a teljes martüria, mint teljes tanúságtétel hozhat békét útkeresésünkben. „De egyetlen hajszál sem vész el fejetekről. Állhatatosságotokkal nyeritek meg majd az életet" (Lk 21,17-18).

2003/2009-11-23

[homilia] Szeretettel megnyitott menny

Kísérlet a Trónon ülő Bárány emberi szemének ábrázolására,
José de Mora (1642-1724) Ecce Homo-ja (1680 k), festett faszobor,
Convento de Santa Isabel la Real, Granada

Szeretettel megnyitott menny

B-év, 34. hét, (Dán 3,52-56; Lk 21,1-4)

Izgalmas dolog Dániel próféta, a Jelenések könyve, és Lukács evangéliumának szövegét egymás mellé tennünk. A kegyelem dialektikája. A trónon ülő Bárányt és kíséretét emberi szem látja − a szegény özvegyasszony tettét maga Jézus szemléli. „Áldott vagy, aki a mélységeket szemléled s a kerubok fölött trónolsz, dicséretre méltó és mindenekfölött magasztos mindörökké!" (Dán 3,55-56) „Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe. Azok ugyanis mind a feleslegükből dobtak az áldozati ajándékokhoz, ő azonban szegénységéből mindazt bedobta, amije volt, az egész vagyonát" (Lk 21,3-4). Az özvegy mindenét odaadja. A látnok mindent lát Isten gazdagságából és hatalmából.

A szegény asszony áldozata teljesen megindítja e pillanatban Jézust. Fontos lenne meglátnunk, hogy Dániel próféta és a Jelenések könyvében a teljesség látomása (utóbbit holnap olvassuk) már ott pulzál, kitörésre készen, az evangéliumbeli események jelenideje mögött. „És láttam: Íme, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az Emberfiához hasonló: a fején aranykorona volt, a kezében pedig éles sarló" (Jel 14,15) A Trónon ülő (Dánielnél), és a tündöklő Bárány (János a patmoszi látnok, a Jelenések szerzője) az a Jézus, aki mélységes szemeibe fogadja egy törékeny nő hétköznapi tettét, közöttünk. Különös, de így van, a szeretetnek ezek a hétköznapi tettei tették, s teszik láthatóvá a menny éltető Látomását. Szintén, közöttünk.

„Ő azonban szegénységéből mindazt bedobta, amije volt, az egész vagyonát" (Lk 21,4). Jézus Krisztus „szemeink perselyébe" − ha a szegény özvegy lelkületével nyitjuk meg azokat − egészen önmagát adja; a róla szóló legteljesebb látomást. Közössége az özveggyel nyilvánvaló. Amit Jézus róla mond, tiszta önvallomás. Szent Pál apostol erősíti meg, hogy e közösségbe mi magunk is beléphetünk. E belépés képességét, a már velünk közösségbe lépett Istenből meríthetjük ‒ mondja Pál, miközben Krisztus ikonját szemléli: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt, aki isteni mivoltában nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig". (Fil 2,3-8)

2004 (?)