Napkitörés
Bizalomban (egy kései Arany-versre)
C-év, húsvét 4. hét, K. (ApCsel 11,19-26; Zs 86; Jn 10,22-30)
Két benyomás. Két külön, talán nem is lehetne távolabbi világ. Stephen Hawking a világhírű mozgássérült csillagász egy nyilatkozata, és Arany János kései, Tölgyek alatt (Margitsziget) című verse. Hawking szerint valószínű, hogy a találkozás a fejlett idegen létformákkal a világegyetem más részéből katasztrofális következményekkel járhat. A legvalószínűbb egy olyasfajta konfliktus, mint az európai hódítók az amerikai indiánok közötti volt 500 éve. Mindig érdekes, hogy mit hordoz „kozmogónusaink" lelke. Milyen programmal tekint az ember a földi létét körülölelő végtelenre. Mert valahol, vezető csillagászaink lelke kultúránk prizmája. Elméleteikben és interjúikban ott ülepszik kultúránk alapmentalitása. Hawkingé a gyanú. Az érkező „idegenekbe" belevetítjük történelemben tanúsított magatartásunkat. Az „Idegen" csakis hódító lehet. Aki leigáz bennünket. E képzeletbeli csatavesztésben feltárul: a hódító európai ember. Hawking víziójában visszacsillan Tarkovszkij Solarisának mondata: „Nem megismerni akarjuk a kozmoszt, hanem meghódítani. A mikroszkópjaink bunkósbotok." Nos, szemeink − „csillagrendjeink" − alján ezt a gyanút kell megfigyelni. Ahogyan pupilláink mögül vetítjük egymás arcára a gyanú filmjeit.
A judeo-kereszténység tétje, s általában a vallásé, ez. Kiszűrni az óhatatlanul bennünk ülepedő gyanút. S kegyelemre, bizalomra cserélni. Választások után is. Választások után főként. Bizalomban figyelve helyzetünket, valódibb jövő tárul fel. Úgy látom, az a negatív nyelvi örvény, amit megfigyeltem a pártkommunikációkban szinte önjáró módon megy tovább. Mint hínár ring jelenünkben a negatív beszédmód. Továbbélnek a dulaista, fekete-fehér, ellenség-barát képletek. (S örvénylünk lassan, de biztosan abba a köznyelvi drámába, amit az angliai választások finise mutat. Mindenki teljes meglepetésére a hármas miniszterelnök-jelölti vita döbbenetes fordulatot vett. Az addig biztosan befutó Konzervatívok, és a két hete még jócskán lemaradni látszó Munkáspárt „közül" egyszercsak előtörtek a szinte jelentéktelen Liberális Demokraták. Itt háromrészes a vita, háromszor másfél óra. Egy óra politikai bulvár átrendezett mindent. S most ott tart a kampányfinis, hogy a liberálisok hátránya már csak egy poll százalék. Hosszú zárójel vége. Ha az állandó gyanút nem sikerül pozitív beszédbe átfordítani, egy irracionális politikai térben fogja végezni honi, újraszíneződő palettánk is. Az MDF-et ez a gyanú végezte ki; s a Somogyi-féle Politikai Capital e gyanúra építő píár-tanácsadása. Furcsa számomra, keresztény politikusok hogyan fogadhatták ennyire kritikátlanul, s kanonizálva a gyanú hermeneutikáját? Érvem az, s elmondom barátaimnak, hogy ez az óra pártválogatás nélkül, ott ketyeg a közbeszédben. Korrigálás nélkül. Hosszú zárójel bezárva.) Az evangélium mai sorai ismét szembesítenek. Segítenek „gyanúba tenni gyanúinkat". Hisz a Jézushoz való közeledés kortársai részéről modellezi pozitívabb önmagunkhoz való viszonyunkat is. Érdemes aláereszkedni ebbe a belső örvényünkbe. S érezni, átélni, meglátni, hogyan születik meg bennünk az elutasítás. „Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt. Ekkor körülvették a zsidók, és így szóltak hozzá: ʻMeddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!' Jézus így válaszolt nekik: ʻMegmondtam nektek, de nem hisztek. Atyám nevében végzett cselekedeteim tanúskodnak mellettem, de ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.' (Jn 10,23-26) Pedig csak annyi kéne, hogy várunk. Bizalom és kritika egyensúlyában.
Arany János verse megrendítő. Abba a lelkiségbe vezet be bennünket, ami be tudja állítani e mérleg nyelvét. Az időskori ember bölcsessége ez? A szülőföld egészére tekinteni és emlékezni tudó ember? Arany bizalommal tekint „univerzuma peremére." Nyelve valóban a leggazdagabb szókincsű magyar nyelv. Épp az a forrás, ami lassan, mint a kamillás borogatás enyhe: oldja nyelvünk és látásunk görcseit. Arany időskori költészete nem a hanyatlás megrendítő emberi krónikája. Jóval több annál. A nyelvnek az újjászületése; amikor megfáradt nyelvünk látni tanul. S a gyermekkor kezdetében látja s érti meg a szülőföldet; szereti viszont a hazát. Bizalomban. „De tölgyek alatt,/ Valamerre jártam,/Szülőhonomat,/ - Csakis ott – találtam." Arany felteszi a kérdést: milyen is lehetne a haza, kapcsolataink, tudatunk egésze, újrabeszélve ebben a beérő pozitivitásban.
2010-04-27
A TÖLGYEK ALATT
Margitsziget
A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
„Áttörve" az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.
A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.
A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.
A tölgyek alatt
Örömest valék én,
Bár a madarat
Hagytam utóbb békén;
Gyermeki önző
Korom' ifju ábránd
Veszi ösztönző
Szárnyára, s tovább ránt...
De tölgyek alatt,
Valamerre jártam,
Szűlőhonomat,
- Csakis ott - találtam;
S hol tengve, tunyán
Hajt, s nem virul a tölgy:
Volt bár Kanaán,
Nem lett honom a föld. -
A tölgyek alatt
Még most is el-űlök;
Bűv-kép csalogat,
Ábrándba merűlök;
Hajó-kerekek
Zubogását hallom...
„Hajrá, gyerekek:
A vízi malom!"
A tölgyek alatt
Im, meglep az alkony,
Hűsebb fuvalat
Zörög át a parkon;
Felhők szeme rebben:
Haza sietek,
Jobb ott, melegebben,
Ki vén, ki beteg...
A tölgyek alatt
Vágynám lenyugodni,
Ha csontjaimat
Meg kelletik adni;
De, akárhol vár
A pihenő hely rám:
Egyszerüen bár,
Tölgy lenne a fejfám!
(1877 aug. 5)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése