Rogier van der Weyden, Levétel a keresztről (1435-38)
A könny, mint megújult látás
C-év, húsvét nyolcada, K. (ApCsel 2,36-41; Zs 32; Jn 20,11-18)
Emberileg a legrejtélyesebb részlet. Hogyan lehetséges, hogy a magdalai Mária beszél Jézushoz a feltámadása után, de nem ismeri fel őt? „Jézus így szólt hozzá: ʻAsszony, miért sírsz? Kit keresel?' Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: ʻUram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, ,hová tetted, és én elhozom.'" (Jn 20,15)
Úgy sejtem, nyelvünk nagypénteki drámája folytatódik tovább. A „nyelv lebomlása", ahogyan azt Jézus esetében láttuk a kereszten. Talán nem is annyira az evangéliumok, mint mi, a jelenet későbbi olvasói szép, kerekdeden megformált mondatokat adunk Jézus ajkára. Szép barokk kompozíciót „festünk" a keresztről. Mintha róla sztoikus, háborítatlan mindentudással szólna és rendelkezne a tökéletes értelmű, legyőzhetetlen Isten. Pedig nem. Megsebzett, görcsbe ránduló nyelv és beszéd volt ez a Kereszten. Az „Asszony, íme a te fiad!", a „Fiú, íme a te anyád!", amivel anyját rábízza a szeretett tanítványra, nem szónoki kijelentések. Ellenkezőleg: épp, hogy csak kimondani tudott szavak. Keservesen, az utolsó erőkkel megformált mondatok. Az „íme" a legarchaikusabb nyelvi elemünk, a rámutatás gesztusa: megkötözött kezekkel is. „Fiú, itt a te anyád". „Anyám, ott a te fiad!". Lebomló, agonizáló nyelvünk ez. Az alapokra leegyszerűsödve. S lassan teljesen elmerül a megformálatlanságban; a nyelv előtti elemekbe visszahullva. Kényszerítetten. Ezt láttuk a kereszten. A „szimbolikus rend", a formált nyelvtan fájdalomba, artikulálatlan ritmusba, a test agóniájába való visszahullását. (Isten Fia, a haldokló ember kényszerrel járja végig a gyermeki nyelv születésének visszaútját. A végponton, Anyja szenvedésébe hull, olvad vissza szenvedése; a legkülönösebb, és legritkább pillanat, amikor saját anyja ölelő jelenlétében hal meg valaki. Nyelvünk eredet-pontján; visszahullva, szótól, nyelvtől megfosztottságunkba, az anyával való, nyelv előtti egységbe.)
Ami a fenti két nyelvi drámát összeköti, azok a könnyek. Csak most húsvét után ébredünk rá, a magdalai Mária történetén, a könnyek szerepére az evangéliumban. A könny, mint nyelvünk határhelyzete. Az emberi könny, Istenem, milyen direkt kapcsolatban van a Szenvedéstörténettel. Evangélium bennünk, kölcsönös metszet a Kereszttel. Mert a könny, a sírás összekapcsol bennünket Jézus kereszten bekövetkező nyelvtelenségével. S azzal a megmagyarázhatatlan eseménnyel, ahogyan nyelve „alól" egy új nyelv beszél. Egy új látás, rálátás az emberre, és a Fiúra. Az Atya nyelve; a megtöretést legyőző, felülíró szeretet. Mely nyelvünket, s gyökerét, az emberi szívet újra kifejezővé teszi.
Ez a nyelvünkben való fogság, abból való kilépés − nyelvünk és gyökerének megváltása a pillanat, amit megőriz az evangélium. „Jézus nevén szólította: ʻMária!' Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: ʻRabbuni!' − ami azt jelenti: Mester." (Jn20,16) És innentől azonnal felismeri őt. Ez a könnyek hermeneutikája. Bejáratott jelentéseink, ítéleteink, gondolatmeneteink gyásza. Mert a magdalai Mária látása a könnyének függönyén át, „homályosan" ezt az életbevágóan fontos gyászt tárja fel. Ahhoz, hogy megújulva lássuk a valóságot, szó szerint bele kell halnunk régi nyelvünkbe. (A magyarság mai tudatába; mely tagadja e közösség gyökerekig visszamenő válságát. A „nyelvátültetést" amin rendszerváltás és gazdasági kényszerek címén átmentünk. Aminek a vége „szimbolikus rendünk" napi halálos rövidzárlata: futószalagon szállítják az immár mindennapi gyilkosságokat. S álmodunk erős iskolarendszert, erős kormányzatot, „rendszerváltást." Hazudunk magunknak. Hogy a gyökereknél, szeretetünk genezisében minden rendben. Családokban, házastársi viszonyokban, gyerekeinkhez való viszonyban. Itt, ezen a szinten nem valljuk be a kultúrában fölibénk nőtt nihilizmust.)
Ezért kell beoltódnunk a Kereszten megfigyelt nyelvi drámába; lebomlásunkba „rendünkből" egy nyitottabb nyelvbe; mely megújul abból a Krisztusból/Tórából, ami nyelvünk előtt jár. „Ne tartóztass engem, mert még nem mentem fel az Atyához… Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez." (Jn 20,17) Szinte nem is valláshoz köthető, nyelvi Exodusunk feladata. Rálátni a mára, Istenen keresztül; aki nem más, mint a bennünk megújult nyelv: „Láttam az Urat!" (Jn 20,18) Mint megújult nyelvemet. Mely kifejezi, leírni, megláttatni képes ahol jóság és történelem, mint lehetőség, összeér. Ezt foglalja össze ki számomra Rogier van der Weyden Levétel a keresztről c. képe. A könnyek e festményen már húsvét utáni könnyek. Láttatják a húsvét reggeli folytatást.
2010-04-06
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése