2010. április 2., péntek

e/Elvesztését



Halott Krisztus

e/Elvesztését


C-év, nagypéntek, (Iz 52,13 - 53,12; Zs 30; Zsid 4,14-16; 5,7-9; Jn 18,1 - 19,42)


Vajon nyerhetünk-e nagyobb távolságot önmagunkra, mint most, amikor a Szenvedéstörténetet olvassuk? Mert minden találkozás egyfajta személyes teret hoz létre arcunk és a másik arca között. S most ez a távolság a bejárható legnagyobb. Olyan mélység nyílik arcunk és a Szenvedő között; amiben elfedjük önmagunkat. Beláthatóvá válik nem egyszerűen történetünk, de történelmünk.

Legelőször is a kérdés. Ami leggyakrabban inkább vád a kereszténység felé. Hogyan lehet az, kérdezi történelmünk szemlélője, hogy Krisztus eljövetelével nem köszöntött be az a béke és kiengesztelődés, melyről evangéliuma szól? Hogyan történhet, hogy az erőszakra nem született meg az erőszakot legyőző válaszunk? S egészen kendőzetlenül, ha kérdeztetünk, akkor szembesülnünk kell: épp az európai történelem kataklizmáiban, háborúkban, és diktatúrákban, mintha a legfontosabb pillanatokban éltünk volna Krisztus nélkül. „Mintha nem is lett volna." Miért nem változtatta meg a dolgok menetét, radikálisan? S a kortárs kérdező, végignézve, hogyan lett sokadik a Tanítás a többi „dolog" között, még fájóbb kérdéseket tehetne fel. Hogyhogy „függelék" lett az Evangélium? Hogyhogy minden mással azonosulunk, minden mást választunk az evangéliumok helyén?

Jézus Krisztus passióját végigolvasva, ma, nagypénteken, erre kapunk választ. Szenvedéstörténete egyetlen sodrás, ami felszínre veti a bennünk lévő tehetetlenséget. „Ellenállást." A történet szereplői, úgy tűnik, ebben egységesek, soha nem fordítják arcukat Jézus arca felé. Állandóan „sodrásban", jövés-menésben vannak, hol dühtől, hol közönytől, hol saját ügyükbe, karrierjük, vagy érdekeik félelmébe feszülten. S talán ez az arctalanság a kulcs. „Odamentek fáklyákkal, lámpásokkal, és fegyverekkel." (Jn 18,3) „Elfogták Jézust, és megkötözték." (Jn 18,12) „Az egyik templomszolga arcába vágott Jézusnak." (Jn 18,22) Pilátus is állandóan jön-megy, ki-be, azokkal vitázni Jézus életéről, „akik nem mentek be a helytartóságra, hogy ne legyenek tisztátalanokká, hanem megehessék a húsvéti vacsorát." (Jn 18,28) Így nem lehet Arcára figyelni; s nincs is valós kommunikáció Jézus és bírái között.

Nem a tanításban van a hiba, hanem, hogy nem lépünk be e tanítás terébe. Hogy nem tanulunk meg figyelni Arcára. Folyamatosan, s nem tekintetünket elkapva, félre-fordítva. Mert a félig megfigyelt emberi arc: agressziót vált ki belőlünk. Nem tudjuk állni tekintetét. Zavarba jövünk. S így van ez az Istenarc esetében is. Megmagyarázhatatlan, de az emberi arc, mint a legmeztelenebb és legvédtelenebb testrészünk a legintenzívebb reakciót váltja ki. Levinas mondja, hogy az arc, ha alaposan megfigyeljük, parancsolatot fogalmaz meg: „Ne Ölj!" Mert ösztönös reakciónk a bennünket teljesen látóval szemben az agresszió. Így futunk a szeretet elől; s magunk sem akarjuk vállalni, hogy teljesnek lássuk a Másikat. Valami miatt nem várjuk ki, nem vállaljuk az erőfeszítést, hogy korrigáljuk útjainkat. Futunk, nem merünk leegyszerűsödni az újra-kezdéshez. Hogy megkíséreljük „lefordítani" magunkat, miközben újra-tanultjuk a másik nyelvét; életét. Pedig újjá-születésünk feladata az. Ez újíthatja meg kapcsolatainkat, elsősorban is azokkal, akikkel a mindennapok rutinjaiban együtt élünk. Ennek az istenarcnak a felvállalása lenne a feltétele, hogy „friss maradjon a szeretet" ember és embertárs között. Hogy vissza tudjuk helyzeteinket helyezni az első szeretetbe. Visszaközelíteni az első tisztelet felé; az első bizalomba.

Ezért fájdalmas, amit e kihívásra, mint történelem adunk. „A katonák…odajárultak hozzá…és az arcába vágtak." (Jn 19,3) Ebben az „arcába vágásban" már benne van az egész Passió. S sajnos, az egész, önmagára valós rálátását teljesen elveszített ember. Ebből a mozdulatból nem lehetséges más folytatás, csak a kereszthalál. Nincs visszaút. Csak a „Végezz vele, végezz vele, feszítsd meg!" (Jn 19,) Nagypéntek újra felidézett drámája épp ezzel a bensőnkkel szembesít. Azzal, amire a szeretetben távolságot kéne kapnunk. Rálátást. Kezeinkre. Izmaink feszülésére. Ahogy nem egyszerűen ütünk, de az ütés maga vagyunk.

S ez a mozdulat a Nyelvet zúzza össze arcunkban. S érdemes megfigyelnünk, hogyan zihál innentől Jézus maga is egy nyelv alatti szinten. Nyelven kívül eső zuhanásokban, az agónia levegővételén; a fájdalomba merevült utolsó párbeszédben a jobb és bal-latorral. Fülében zúgó zsoltárdallamokkal, látjuk. Seblázban. Az „anya" szóval begörcsölő nyelvén; a nyelv előtti ős-szavunkkal. „Asszony, íme a te fiad!" „Íme, a te anyád!" (Jn 19,26-27). Felfeszített csendben; a legprimitívebb szükségben felmorzsolt nyelvben látjuk. „Szomjazom!" „Miután elfogadta az ecetet, ezt mondta: ʻElvégeztetett!'" (Jn 19,30) Mégis, ez „nyelv" lesz képes kérdésbe tenni az „emberi Rendet", Törvényt, és Nyelvtant. Azzal a nyelvünkön túli, mégis abban feszülő nyelvvel − mely képes a mi „Szimbolikus rendünket" megújítani. A kereszten, a pokolra szállásban, nagyszombat csendjében, ha nem fordítjuk el tekintetünket, nyelvének felbomlásában nyelvünk „lebontását" figyelhetjük meg. S nagyon át kéne élnünk e/Elvesztését.


2010-04

Nincsenek megjegyzések: