Vágy a v(h)allásra

Kékben a kék

Vágy a v(h)allásra

C-év, 17. hét, Sze. (Jer 1,1.4-10; Zs 70; Mt 13,1-9)

Radnóti sorai jutnak eszembe a Nem tudhatom-ból. „Ki gépen száll fölébe annak térkép e táj,/ s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép?" Még mindig az IMF körüli huzavonáról szólnak a hírek. Mintha két valóság létezne. Hús-vér életünk, és egy virtuális − ámde nagyon is valós − tudatunkra telepedő világ. Soha nem értettem, hogy anélkül, hogy bármi tényleges változás történt volna egy ország termelésében, mégis vagyonok, tetemes profit avagy veszteség keletkezik. „Virtuálisan." Egy-egy hírre gerjesztődnek befektetői hangulatok. Pozitív vagy negatív irányba. Képernyőkön keresztül. Tőzsdéken fejhallgatókon keresztül. Banki emeleti szobák számítógép-ventilátor zajában.

Ez a globalizáció. Országot, utcákat, tájainkat soha nem látott tekintetek hajolnak olcsó HP-k, Dellek, vagy épp IBM-Lenovo monitorok fölé. S a végeredmény, egy-egy − szintén e virtuális valóságunkban − elhangzott miniszteri, miniszterelnöki mondatot „beáraznak a piacok." Ezt a beárazást nem tudom, nem szabad elfogadni. S főleg nem a szóhasználatot. Független, szabad ember és közössége nem tűr meg szótárában ilyen agresszív megfogalmazást. A „munkaerő piac", ahol a „munkaerő eladja magát" ugyanígy viszolyogtat. Mert ugyanabban a monitor-szinten, „horizonton" történik mindez, mint a már említett tőzsdei beárazás. Nem látszik a hús vér ember. Nem látszik az utcakép, a házak, s benne otthonok megbolydult rendje. Kozmetikázza bármennyire a píár, a vállalati szóvivők, s kommunikációs menedzserek, a tény ettől még tény marad. Etikum alatti világ, amiben mozog tekintetünk. Ezen a horizonton valami fogva tart. Negatív karma, szemeket egymáshoz szorító örvénylés. Amolyan posztmodern disznóól. Deszkalécek közül. Egymáshoz préselt tekintetek. Együtt, brókerek, hétköznapi emberek, beruházók. Mégis, világtól elfordított tekintettel. Színektől, emberi szó ízétől távol. Olvadó jégyhegyektől, kitőrő olajkutaktól távol. S közben világok magánya érik öregjeinkben.

„Azután kinyújtotta kezét az ÚR, megérintette a számat, és ezt mondta nekem az ÚR: Én most a szádba adom igéimet! Lásd, én a mai napon népek és országok fölé rendellek, hogy gyomlálj és irts, pusztíts és rombolj, építs és plántálj!" (Jer 1,9-10) Izajás meghívástörténete horizontemelkedés. Ez a vallás lényege. Nem a birodalmakat és gazdasági status quokat kiszolgáló „kereszténységé", „buddhizmusé", vagy „iszlámé", (stb.). Hanem, a valós táj és valós élet szépségére és méltóságára tanító hité. Ezért érvelek fáradhatatlanul szerkesztő ismerőseimnek, hogy nem kéne szégyellni közéleti publikációkban a direkt szentírási idézést. Mert a szakrális szövegek jelenléte monitorvilágunkban olyan, mint a szivárvány a táj fölött. Emlékeztet, hogy van magasabb nézőpont. Létezik a „jelen kocsmák" meghaladása. A nemesebb gondolkodás; mely egyedüli alapja minden fenntartható fejlődésnek. Nemhogy nem idéztetik, még csak nem is utaltatik az evangélium. Éppúgy, mint ahogy a népzene is beszorult hajnal négy körüli rádióműsorokba. Rezervátum ez épp úgy, mint a „vallási krónikák" a köztévén. Valóban, nincsenek népdalaink. S helyette plázákban kódorgunk, rossz filmek és műsorok előtt alszunk el. Csak valódi érzéseinket kifejezni nem tudjuk. S nem vesszük észre. Valójában érzéstelenségünket árazza be a piac.

2010-07-28

Éhségben

Hungária allegória (Törökbecse)

Éhségben

C-év, 17, hét, H., Szent Joákim és Szent Anna (Sir 44,1.10-15; Zs 131; Mt 13,16-17)

Izgalmasak egy ország ritmusai. Vacsoravendégség, húgoméknál. Barátaik jönnek át, gyerekekkel. Balatoni szabadság. Könnyen van téma, a P. Box dobosával. Debreceniek. Mennyire más, ahogyan apák és anyák között "leszűrődnek" az ország nagygondjai. Különös karma-áramlás. Emberi szálak, a szülő felelősség szálai. Félelmetes és egyszerre szép kollektív örvény, amiben élünk. Egy ország tehetetlenségei. Mintha sokkal lassúbb lenne az áramlása a dolgoknak. Mint egy torkolatvidék. S valóban így van, a hétköznapokban, családok zátonyain futva egészen más arcát mutatja a nagytörténelem. Pohár borok, terített asztalok, a frissen sülő pácolt hús; gyerekek tücsök rajzása; és az érkező nyári este.

Tamás vallásról kérdez. Érdekes, amit mond, nehezen viseli a papi felsőségességet. Mellékes, hogy református. Megnyugtat, mennyi férfiasan őszinte, egyenes beszédű érzékenység él a vallásra. Karma-áramlásaink, látszólagos közömbösségeink ellenére is. Beszélgetünk. Elmondja, Dubai-ban élve tartást figyel meg a muszlim emberek életében. Tetszik neki, hogy az internetet szűrik. Hogy ott lehet hagyni a gyereket a számítógép előtt. Nincs mocsok, úgymond. Mondom, szerintem a hiba nálunk valahol épp ez, hogy nem kéne mindent a "papoktól várni". A Szentírás kérdéseinek fürkészése éppen hogy a hétköznapok hús-vér szülőinek feladata lenne. Nem kéne, hogy különváljon templomi írásolvasás, és férfias, otthoni olvasata. Normális, izgalmait el ne vesztett világban az Írások értelme épp olyan érdekfeszítő, mint a gyönyörködés egy versenylóban, versenyautóban, legújabb i-phone-ban, vagy pc csodában. Mint régen nyíl-tegezen, tarsolylemezeken, vagy fegyvereken a díszítés, épp oly természetes kéne, hogy legyen életünkben a Betű hullámzása. Így hallgatom most Bartók hegedű-zongora szonátáit. Tüzes díszesség.

Jó volt ez a vendégség. Mindannyiunkban ott feszülő hullámzás, vágy: a Betű társává szegődni. A társ valód társává lenni. Anyaság, apaság; vagy magányok áldozata alatt hordozott éhség. Ez az Isten. "A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall. Bizony mondom nektek, sok próféta és sok igaz ember kívánta látni, amit ti láttok, de nem látta, és hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta." (Mt 13,16-17)

2010. július 26., Debrecen

Szemináriumi anzix

Aba Novák Vilmos, Laura (1929)

SZEMINÁRIUMI ANZIX

Megfigyelem Pauk György hegedű mesterkurzusán a növendék-mester-zenemű viszonyt. S miután a nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál műhelymunkájáról van szó, e hármashoz láthatatlan, de épp ilyen fontos negyedik dimenzió adatik. A „külföldiek" találkozása, hisz japán, kínai és magyar muzsikusok találnak közös nyelvre Bartókban.

Különös népség a zenészeké. S különös tudás az övék. Mint érvelő rabbik a szöveg jelentése fölött, értő tekintettel vizsgálják a hangjegyekben lejegyzett dallam legtökéletesebb ‒ itt és most ‒ megszólaltatható értelmét. Mint a bibliatudósoknál, intenzív exegézis, szövegelemzés ez. A kotta megfelelő üteme felé odakerül egy-egy ceruzabejegyzés. „A ritmuson és a színezésen (artikuláció) múlik minden" ‒ foglalja össze értő korrektúráit Pauk. S valóban, „misztériummal" foglalkozás ez, szakrális értelemben, hisz a „kinyilatkoztatást" keresik. Mintha csak a szerző szándéka szerint, valós jelenlétében adatna elő Bartók 1. és 2. Rapszódiája, Ravel, Franck, vagy Ysaye Szonátái.

Kinn melegben ájul a város. A városi kávéházak teraszán szokás szerint üttetik el az idő. Bartóktól és magától a Szemináriumtól távol. A facebook generáció élete prózáját szövi-meséli a hagyományból kiszakadtak látszólagos gondtalanságával. Új rablói vannak a nyárnak. Még akkor is, ha már megint „Nem történik semmi, csak itt van a nyár."

A hegedű záró-koncert próbái különös kontraszt. Valahol azt képzelem, hogy egyszercsak, kinn a Főtéren, asztalok horizontjai fölött ‒ bezártságunk körei ‒, megszólal Bartók 2. Rapszódiája. S amikor poharak (nemzeti együttműködések) peremén, posztmodern vérköreinkben rezonálni kezdünk a feledett múltra: felhangzik bennünk 1944-es szonátája is, szólóhegedűre. S itt, asztalaink, rezervátumbeli kávéink és kólák fölött ráeszmélünk a lelki tér jelentőségére. Annak az emberi bensőnek (szeretetünk medre ez) a fontosságára, ami itt van közöttünk. Bármelyik percben tudatosulhat. Mert Bartók zenéje mindenki másnál intenzívebb erővel kelti életre a „pszichés teret", megszólaltatva az emberi bensőt.

Pauk még Londonban hívott meg, kinti, Royal College of Music – béli növendékei vizsgakoncertjén. Onnan ismerem a kiváló kísérő zongoristáját, Tadashi Imai-t, akit évek óta mindenhová magával visz. Pauk esetében a már említett „bensőnek" különösen jelentősége van. Dover felé haladtomban a BBC4 déli rádióinterjújából emlékszem e részletre, egész véletlenül. Pauk életét szó szerint a zene és felesége barátsága alapozta újra. A budapesti gettót kisgyerekként élte túl. Szüleiről emléke sincs; apja munkaszolgálatosként halt meg. Ha az interjúból jól emlékszem, nagynénje nevelte fel. Bizonyítja, a zene kínálta lelki tér valóban újjáteremtő erő. S e tapasztalatát lenn érdemes tanulnunk. Mert Pauk rendkívül pozitív személyiség. Határozott, figyelmes. Külföldön, Angliában letelepedve futott be karriert, többek közt kiváló Bartók tolmácsolóként, és zenepedagógusként. Személyiségében és művészetében a bejárt út, gyökerekhez hű kozmopolitizmusa érdekel.

Bartók a szemináriumain valóban egyetemes nyelvként tárul fel. Rendkívül figyelmes tanítványaival. „Az én kezem is benne volt", mondja mosolyogva, ha egy keleti tanítványa úgy szólal meg, hogy „ez egy magyar Bartók volt." S valóban, aki tehette, s eljött a szimfonikusok kamaratermébe, különleges élménynek volt részese. Rácsodálkoztunk, ahogyan e távol-keleti hegedűsök aláereszkednek Bartók világába. Quian Wu a második Rapszódiát játssza. Londonból ismerem, gyerekkora óta ösztöndíjasként a Royal College of Music hallgatója. Kína egy rendkívül szegény vidékéről, családjától, szüleitől távol él. Gyötrő honvágyban. Hangszere valóban Társ. Rendkívül mély érzelmi intelligenciával játszik, mélységes honvágyból családja, hazája iránt. Bartók megszólaltatásában, ez a látomás a hazáról, azt hiszem, döntő. A féltés és a szolidaritás a helyes szavak.

Yukiko Ishibashi Franck Szonátájának második, gyors tételét játssza. Meglepő, s keresem magyarázatát, hogyan tudnak e távol-keletiek ilyen mélyről megszólalni. Mintha valahol mélyebben hajolnának meg maga a zene előtt. Közösségeik vasfegyelme, mint kollektív alázat minden Rend előtt, ott működik ebben az alázatban. Az a végtelen visszafogottság és önfegyelem, melyben, mint férfiak és nők „feszülnek" ‒ itt áttöri a gátakat. Keresik a művek szerzőjének hangját. Az a benyomásunk az esten, hogy átadják helyüket a szerzőnek: a „szövegnek." Különös intertextualitás ez. Nem az előadó énje dominál, hanem az együttműködés a szerzővel. Mint amikor a kínai sumie fekete-fehér tusírásban, a mu-ga, a „nem én" szólal meg, kimondva a lényegest.

Érzékeny, alig észrevehető kontraszt ez kiváló muzsikusaink, Deák Márti és Anna játékával. (Deák Márta két évig Pauk ösztöndíjas tanítványa volt Londonban. A legfiatalabb, még konzervatórista Deák Sári is itt van, ő zeneszerzés felé kacsingat.) Kiválóan játszanak. A nyugati marketing világában a testvérek világkarriert futhatnának be kamarazenével; a szombathelyi „Bach-család". Előadásukban ‒ Pusker Júliát is ideértve ‒ a nagyközösségünk „pszichés tere" érdekel. Hogyan van jelen produkciójukban a főtéri asztalok, „pohárhorizontok" világa. Szombathely, a Nyugat (alvó) királynője. Egy előadó életében döntő a közösségi pszichéhez való viszony. Mind a közönség, mind az előadó lenyomatai a mának. Ha ez egy nemzetközi verseny, gyanítom, szűk pontozással, de a távol-keleti előadók győztek volna; talán a már említett „meghajlásukkal." Az előadó ugyanis visszatükrözi a tágabb közösség benső összeszedettségét. Zenészeink nincsenek könnyű helyzetben. Hisz velük együtt kell kérdezünk: kinek játszanak? Élő-e a nagyközösség lelki tere? Bármi legyen a válaszunk, Bartók kortársunk marad.

2010-07-22, Szombathely

Félálomban

René Magritte, Szerelmesek (1928)

Félálomban

C-év,16. hét, H. (Mik 6,1-4.6-8; Zs 49; Mt 12,38-42)

Jönnek a kaftános emberek. Konzultánsok az Nemzetközi Valutaalaptól. Hatalommal járnak ebben a világban, mint Dürer Apokalipszis-metszetén a halál lovasai. Állandóan azt a zenét játsszák, globális népzenénk ez, medvetánc és verbunkos ötvözete. Hogy: a kormányzatok megszorításokat méltóztassanak eszközölni. A költségvetési hiányt lefaragni. Levinni. Lerázni, s mint lázmérő higanyszálát nézni. A sok ijedt medve, meg táncol, mert nem tehet mást. S népek remegnek, s bagóért lóvá tett kisemberek a szalag végén. Mint egy kifacsart világfasírt. Gyerekek kompúterek előtt hagyva, anya, apa (elvált) kiégetve, holtfáradtan. Tiszta források nélkül. Hát, urak, táncol a medve, táncol a miniszterelnök, táncol a szóvivő, de még a soknyelvet sem beszélő gazdasági csúcsminiszter is. „Ekkor felelének néki némelyek az írástudók és farizeusok közül, mondván: Mester, jelt akarnánk látni te tőled."(Mt 12,38)

Az esti híreken aludtam el. Szürreális medvetáncom innen. Ma reggel, mert a táncoltató delegáció hazament nev jorkba (Sej, nev jorkban kikötött a gőzhajjó, kihallaccik belőle a szép muzsikaszó, stb.). S ugye, mint Bulgakov mondja a Kutyaszívben: mert, ugye, minden aktatáska nyakörv. Nos, álmomban összefacsarodott a szívem, s megszántam a medvetáncoltatott kormányt. Szegény rezervátumlakók, mindnyájan velük táncolunk. Ide jönnek ezek a furulyás emberek, oszt összepakolnak, mert a kormány nem tesz le a bankadóról, oszt jónapot. Hazahajóznak. Ma reggeltől pedig – ezt cümmögik a piacnyitásra váró dílerek ‒ zuhanni fog a forint. Mint a pilóta szemében a pacsirtamadár, amikor minden mező szétgurul, s szétgurulnak a mezők. Forintok, forintok belsejében fillérek, eurók gyomrában eurócentek. Egy ország homlokához tartott revolver. Gazember módon odatartva. Erőt demonstrál az IMF. Remegő hajóparancsnokoknak s kormányzatoknak üzen. A mi szavunkra kősziklából árfolyamesés fakad, egyetlen pisszenésünkre késik a Feltámadás. S zsigerből remeg majd a mindent (kormányzati szimpátiákat és mutatókat) felfaló tömeghangulat.

Azt álmodtam, hogy fogom magam. Veszek egy köteg két-három kiló banánt. S amikor jövök be, megyek ki az osztrák határon, odateszem az országtábla közepére. A magyar meg a köztársaság közé. Úgy, hogy a tábla éle tartsa kétfelől. A kiló banánt. „Ő pedig felelvén, monda nékik: E gonosz és parázna nemzetség jelt kiván; és nem adatik jel néki, hanemha Jónás prófétának jele."(Mt 19,39)

Igen. Nem Mária országa, nem Szent István országa ez. Magyar Banánköztársaság. S ehhez asszisztál itt mindenki, hívő, nem hívő. Fazekas Mihály Lúdas Matyija is. Mert, ugye, Matyikám már nem is tudom, melyik bank reklámjában, Döbröginek azt a tanácsot adja, hogy Döbrögi uram, ültesse el a pénzét, oszt hátha kikel. Itt tart ez az evangéliumi ország. Legközelebb majd Petúr bánk fog a Cserhalmi helyében kosárlabdával ugrálni a CIBnek. Szép ez így. Szép halál. S azok a kamattáncoltató, furulyás emberek, ott, a nyeregben. Megsértődtek. Mert nem tudnak egyet érteni a bankokra kirótt bankadóval. S az Európai Úniós tücsök ott cörcög a vállukon. Mert ugye, ők tücsökidomítók is. S ezek a tárgyalódelegációk, szabadidejükben végigjárják a magyar kurvákat, iszogatnak, eszegetnek, láncot-gyeplőt ráznak. Oszt ha elunták mindezt, hazamennek. Kimennek a hazából. Mit kimennek, úgy vonulnak ki, hogy bevonulnak. S közben kompország kompminisztáriumai kompagyainak fel sem tűnik a furfint. Hogy is van ez? Megszorítások, költségcsökkentés? Nadrágszíjösszehúzás? Erre mind jeles. De amikor bankékat adóztatják? Az országból ezerrel kivitt extrahaszonnal, széles e világ legmagasabb kamatterheivel, kezelési költségeivel, kiizzasztva kisember kompmagyarokból? Arra nó? Azt már nem szabad? Mindenki rokkan, terhet vállal, csak a bankvilág szisszen fel? A Valutalap most úgy tűnik, mint mikor „a zsák a foltjával énekel".

Amikor álmodom, félálomban, fél-ébrenlétben. Ahol fél-királyság. Fél az ország. Ahol fél-memóriával is emlékezhetnénk, hogy a gazdasági válságért épp e bankok anyabankjai, a kompok másik oldalán, a felelősek. Nos, ezek a furulyásemberek most megsértődnek. S mondják, coki. Figyeld a tőzsdét! Azt hiszem, sértve érzem nemzeti öntudatom. Pedig szép gyümölcs a banán.

2010-07-19

---

Amikor a kilőtt nyíl áll

Czóbel Béla, Ülő paraszt (olaj, vászon 19o4)

Amikor a kilőtt nyíl áll

C-év, 16. hét, V. (Ter 18,1-10a; Zs 14; Kol 1,24-28; Lk 10,38-42)

Ebben a fojtogatóan forró nyárban újra felrémlik Mikes alakja. Kezembe kerül a szintén fojtogatóan egyszólamú Magyar Nemzetből Csoóri Sándor egy gondolata. "Az ámulás szóról Mikes Kelemen jut eszembe. Az egyetlen magyar író volt, aki pontosan tudta, hogy neki egyetlen olvasója sincs. Mégis úgy írt, mintha volna. Meghatódva gondolok rá. Fölkelek az asztaltól, kimegyek az erkélyre, s nézem, ahogy haragosan üldözik egymást a felhők." Valami ilyesféle magatartás az evangéliumbeli Márta-történet; igen, a szemlélődés tétjét érdekes megértenünk. A szemlélődés tétje az élet szűrése. Életbe vágóan fontos ez a szűrőrendszer. A szemlélődő ember, olyan, mint Mikes. Közönség nélkül, érdektelenül teszi. Belépni e békébe férfinak és nőnek, a felnőtt embernek küldetése. Ősvallásosság, a társadalom lelki funkciója hordozni e lelkiséget. A kertjét, birtokát, otthona részleteit ápoló ember: tisztul. Aktivitásáról lemond, s passzivitásában éli át: az erőszak és a gyanú általa, rajta keresztül szűretik ki a közösség életéből. A szemlélődő ember így lesz látójává országának.

Mikes rodostói magányában átéli Zénón apóriájának feloldását. A kilőtt nyíl valóban áll. Fegyverek, politikai szövetségek veszítik súlyukat. A kard, a pisztoly, és puska málnak, használatlanul. Vásik a dolmány, az otthonról hozott mente. A fejedelem sorsában osztozó Mikesé a hatalomvesztés világa. Nem egyszerűen a meggyászolt hatalom világa ez, hanem a "hatalom" bennünk való tisztulásáé. Mikes életében az emigráció szemlélődéssé változik. Nem kényelmes, de sokszor sebző szemlélődés ez. Ám érzékenyül az élet részleteire. Letűnt magyar politikai elitek rossz háborúi, s még rosszabb békéi Mikes szemlélődése helyett születtek, köttettek. A társadalmi béke érzékenysége e mikesi szemlélődésbe alászállani; s hiánya, a ma.

A szemlélődő élet nem feltétlen valláshoz kötött. Tőkés László, egykori királyhágómelléki püspök példája mutatja, hogyan képes egy, egykor az evangéliummal érintkező szív hétköznapi fegyverekbe visszatestesülni. "Ahogy haragosan üldözik egymást a felhők", mert mint egy Roschard-tesztben. Mert az ég kékjéből is a háborúkat olvassuk ki. Tőkésnek nincs nyugta, folytatja a román kommunista titkosszolgálattal együttműködők leleplezését. A Magyarországra áttelepült egykori ügynökök nemzetbiztonsági kockázatát veti fel. "Új fejezet kezdődött a kommunistaellenes harcban, s ennek aligha szabhat gátat az alkotmánybíróság. Az Európai Parlament alelnöke részletes adatokkal szolgált olyan, egykori besúgókról,akik távoztak Romániából, de néhányuk ma fontos funkciót tölt be Magyarországon. Az egykori Securitate ma is aktív titkosszolgái a markukban tarthatják őket." Nem lepődnék meg, ha egyszer kiderülne, Tőkést valami szörnyű belső teher űzi, s talán maga is ügynök volt. Egy belül hordozott, önmagának megbocsáthatatlan árulást tagad, hangosan. Mert így szokott ez lenni. Mára, ez az egykor az igényes keresés hangján szóló lelkipásztor, mindenképpen az engesztelhetetlen gyanú ügynöke. A mikesi szemlélődés helyén. Mert minden freudi "nem" egyben "igen". Beismerés. Amit, akiket üldözünk, magunkban lévő hiány. S nem is az gond, hogy elbuknak egykori bálványaink és erkölcsi mércéink. Hanem, hogy kanonizáljuk kiégésüket. Szemlélődésképtelen szíveinket.

Pedig a szemlélődés egyetemessége az, ami önmagunk fölé emelhet bennünket. Teremtő, légkörünket átszűrő, nyelvünk ágyásait ápoló magatartásba. Ahogyan megfigyelem Miklós bácsi önirónikus, de kertszeretetét kifejező megjegyzését. "Nézze meg, itt sor végén, nyolcvanöt éves fejjel ültettem új szőlőtőkét. Hát normális vagyok én?" S a "jánosáldás" utolsó korty borízével számban nézem a Balaton fölötti eget. Muskotályszín oldódik a kékbe. Sehol nem futnak haragosan a felhők.

2010-07-17, Zamárdi

A láthatatlan mint világkép jelentősége

Czóbel Béla, Leány virágos ablak előtt (19o4)

A láthatatlan, mint világkép jelentősége

Kezdő tanár koromból világosan emlékszem egy meghatározásra. Negyedikesekkel a világkép és a világnézet közti különbséget vizsgáltuk meg. Kedves volt számomra az a pannonhalmi „Jegyzet", amiből tanítottam. Sulyok Elemér bencés főiskolai tanáromtól kértem el. Van-e valami saját írása, ő mit tanít negyedikeseknek? „Akinek világnézete van, az több, mint ha csak világképe lenne. A világkép a látható világról szerezhető ismereteink összessége. A világnézet több, mert a láthatatlan világ ismeretét is magában foglalja." Egyházi iskolában érthető volt kitérni a kettő különbségére. Mert olyan kort értünk, ahol meg kellett indokolni másságunkat. A kilencvenes évek közepe-dereka még jól kimért, világos határokkal rendelkező világ volt. Hívő és nem hívő világlátás különbségéről még illett, és lehetett beszélni. Könnyebben, mint ma.

Azóta nagyot változott bennünk a világ. Megváltozott a világhoz; világképhez és világnézethez való viszonyunk. Komplex változások, tudom. A kor alapérzékenysége változott meg. Bizonnyal igaz, hogy egy kor materializmusának fokmérője, hogy születik-e igény „világkép" és „világnézet" különbségét megérteni. A rendszerváltás óta (egyes olvasatokban 'gengszterváltás', sic!), a késő-kádárizmus málló világához mérten is, nagyot varázstalanodott világunk. Mára ott tartunk, hogy nem csak a „világnézet" (kit érdekel a Láthatatlan világ?), de maga a „világkép" érzéke van válságban.

Az elmúlt ciklusok oktatási kurzusa a maga technokrata módján, meglehetős leegyszerűsítéssel reagált a „látható" válságra. A látható világról való ismereteket is csökkentette. Kiszórta a tananyagból, azzal az indoklással, hogy nem ismereteket adunk át, hanem a munkaerő piacon való eligazodás képességeit fejlesztünk. Mert csak a használható, a hasznos tudás létezik. Való igaz, s ennek valós okait fellelni a mostani oktatáspolitikának felelőssége. A hangosan és együtt gondolkodás a tényről: döbbenetesen meggyöngült a mai generációk memóriájának terhelhetősége. Nem jegyeznek meg „információt". Egyre kevésbé képesek a tudás-tanulás ‒ az olvasás ‒ aszkézisére. S ami talán még fontosabb, a magyar történelem és irodalom, a nemzet története nem tapad meg, s nem „érdekeltetik". Kollektív emlékezetünk nem motiválható. De miért nem?

Tényleg az lenne mindenre a magyarázat, hogy munkaerőpiacra hangolt világunknak (és az előszobává lett iskoláinknak) nincs szüksége „holt információra"? Vagy, ahogy egy reggeli műsorban Pálinkás urat, az MTA elnöke magyarázatát hallgatom a természettudományos oktatás hazai válságáról. „A rendszerváltással a legtehetségesebb diákok elindultak a pénzes szakmák felé. A jogi-, gazdasági pályák kiszorították a műszakit". Igen, ez az a világ, ahol „Harry Potter veri Kukorica Jánost". Legalábbis én ilyenné érlelem a Bikini közvetlen rendszerváltáskori dalának refrénjét, amit majd későbbi idézek. Mert ez az a megörökített pont, ahonnan az iskola által adott világképet újra kell építeni. Elsőként a felelős szülői szívben.

*

Mert be kell nézni az alapok alá, oda, ami akadémiai magaslatokból már, vagy még nem látszik. Mert a nemzeti emlékezetnek alapjai vannak. Szükséges és elengedhetetlen feltételei. S egy nagyon fontos különböztetésre szeretném felhívni a figyelmet. Két, egyébként különválaszthatatlan rétege ez az Alapnak. Először is, hiszem, hogy „memóriánk", minden kulturális emlékezet, elsősorban erkölcsileg motiválható. Ha e hazához/Európához tartozom, ha szeretem a szülőföldet, s ha felelősséget érzek magáért a világért ‒ akkor természetes vággyal akarom megismerni. Hisz ez szó szerint szülőföld adja szerelmemet, házastársamat, azok apját, s saját elődeim; elsőként is anyámat és apámat. Ha tartozom e világhoz, és tudok e tartozásról, akkor van vágyam megismerni azt. Ami e hazaként rám bízott világból látható és láthatatlan. Mert a „tudás" önmagában soha nem motivál. A társ-talan tudás, holt tudás. Sőt, e nem tartozásokban eljegyzett „ismeret", a meztelen pragmatizmusok árulói lesznek a hazának; kultúránk fáradsággal összerakott épületének. A világkép (erkölcsi orientáció) nélküli tudásnak magam leszek cinkosává. Ahogyan lettünk is. A privatizáció mögött ez a szülőföldje kezét elengedő „tudás" állt. Jól képzett adminisztráció, diplomás szakemberek, és kitanult politikusok árulták el bagóért az ország rendszerváltásban meglévő anyagi és szellemi lehetőségeit. „Ne legyek én, soha ne legyek áruló, magam eláruló!" (Bikini) Mert haza nélkül szolgalelkű lesz a szív. Az őrzés gesztusa, a külső és belső művelésének igénye: ez a kultúra születése.

*

Nehéz kérdések ezek. A szülői felelősség kérdései. Mert nemde az iskola válságának háttere az, hogy üres lett a szív? Birtoktalanná. Vagy ha még nem tartunk teljesen itt, akkor ott az iskolában kapott tudásanyag felelőssége. Igenis az ismeret, a tartalmas ismeret tudja láthatóvá, megpillanthatóvá tenni a fiatal számára szíve gazdagságát; mely világában, mint hazában gyökerezik. S e viszony a felelősség. Nos, ez az iskolai világkép tétje. Hogy otthonunk iránti felelősséggé álljon össze.

*

A klasszikus és természettudományos műveltséget elismerő koroknak is volt valami fontos, erkölcsi motivációja. Céljuk, mely az embert nemesíteni, önmaga fölé emelni kívánta. Hogy az a motiváció Isten volt, vagy a humanista önismeret és önbecsülés igénye? A kettőt az emberibb világért való (nemegyszer versengő) felelősség kötötte össze.

Nos, ez a világ, ezek a világok oda vannak. Emlékeink vannak róla, vágyaink, és nosztalgiáink. Mint mondtam, mára a „világkép" igénye is a múlté. A huszonötödik órában vagyunk. Lehet-e a „korigénnyel", pontosabban a piac materializmusával szemben „világképpel" újra megtölteni az iskolát? A teljes ember kiművelésének eszményével újrarajzolhatók-e a tudásterületek határai, és megláttathatók-e egymáshoz való viszonyuk? Mikor tanár, szülő, és gyermek a maguk szintjén átérzik, hogy e határokról bizony gondolkodnunk kell? Mert a „látható" világról való rendezett ismeretek és etikai érzékenységünk összefüggenek. Egymás iránti szolidaritásunk a tét.

*

S ezzel a szolidaritással meg is érkeztünk az alapok legmélyebb, legláthatatlanabb rétegéhez. Mert a világkép, s világképért való felelősség, maga az iskola is ezen nyugszik. Szeretetünk legkezdetein; ahol a világot és a másikat visszatükröző emberi szempár fogan. A gyermek és szülők családot, és személyt megteremtő szeretetén. A haza, s minden emberi világ alapsejtje ez. A gyermek alapvető joga, hogy a „szeretet alkimiáján" (Kristeva) megformálódjon, beszélő, s szeretetét kimondó személlyé. Elbeszélt szeretet, és elbeszélt világ: ez szeretetben és szeretetből formáltságunk tétje.

Az iskola ezen az „evilág" és „epiac", és „etörtetés" által nem látott, nem láttatott, és eltagadott világon nyugszik. Ide, az alapokhoz kell visszatérni, s a szülői szeretetről, annak alapfeltételeiről gondolkodnunk. Mely szó szerint, örömhírhez, hazához való viszonyunk. A szülő, az „atya" szeretetén át válik láthatóvá a Haza. „Aki engem látott, az Atyát is látta." (Jn 14,9) Az újjáteremtés felelőssége, jelen állapotainkból.

*

Viva Rock and Roll (Bikini)

Nem tudom, ki volt Kukorica János
Fő a gulyás, és sül a lángos
A tömegnek kenyér és cirkusz kell
Engem az egész nem érdekel
Lehet, hogy túl későn születtem
Engem a rock and roll nevelt fel

Lekopott rólam a dicsőség
Ami szép volt, az elmúlt rég
Toldi dobta a malomkövet,
Kinizsi verte a törököket
Zöldell a méreg nyilam hegyén
Csodaszarvas csak kerülj elém

Eszi a rozsda a motoromat
Veri a sors a magyarokat
Érik a szőlő, érik a meggy
Ki mire gondol az egyre megy
Lehet, hogy túl későn születtem
Engem a rock and roll nevelt fel

Eszi a rozsda a motoromat
Veri a sors a magyarokat
Érik a szőlő, érik a meggy
Ki mire gondol az egyre megy
Lehet, hogy túl későn születtem
Engem a rock and roll nevelt fel

Refrén:

Éljen-éljen a rock and roll!
Kenyéren-vízen, aki hazug volt
Ha nem vár rám a mennyország,
Te szeress legalább!

'Ők azok az X-ek'

Szia Bálint!

Ismered Bakács Tibort, a Settenkedőt? - Megasztár? Rúzsa Magdi? Beugrik?    Abból él, hogy eredeti, sőt meghökkentő dolgokat mondogat oda a médiában. És most az egyik rádióműsorban egyszer csak a cikkedet kezdi dicsérni A Szívben!

A 26 perc 30"-től érdemes hallgatni

Árpád


http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20100713-102858.mp3

---

Your E-mail and More On-the-Go. Get Windows Live Hotmail Free. Sign up now.

Szobabelső (Eljegyeztetünk)

Czóbel Béla, Lugas (olaj, vászon 1934)

Szobabelső (Eljegyeztetünk)

C-év, 15. hét, V. (MTörv 30,10-14; Zs 68,14-37; Kol 1,15-20; Lk 10,25-37)

Tulajdonképpen szemtükrözés az irgalmas szamaritánus története. Isten megengedi, hogy szemeibe hatoljunk. S megértjük, hogy a 'láthatatlan' Isten (mert mi láthatatlannak látjuk) zsigeri szinten érzékeny láthatatlan történeteinkre. Örömre, bánatra, szenvedésre. Arra az örömre, bánatra, vagy szenvedésre ‒ ami számunkra láthatatlan. Általunk észrevétlen. Az örök kérdés: de „Kit tekintsek felebarátomnak" (Lk 10,29). Kit, és mit kell meglátnom?

Isten, ellentétben velünk, finomhangolt mindarra, ami mellett elmegyünk. Persze, ő Mindenható, Örökkévaló, így elvileg mindenre van ideje. Ám meg sem kérdezzük, Isten örökkévalósága nem abból fakad, hogy ő tényleg ott van világa minden részletében, s minden egyes emberi érzésben? Ha csodálnánk őt, szemlélnénk (egyszerűen észrevennénk a szemünk útja mellett hagyott Istent), megfigyelhetnénk az egyetemesség születését. Azt, ahogyan részleteinkbe testesül, elszigetelt, egymás számára láthatatlan életeinkbe, s a távolságokat kitölti. S felmutatja, hogy tulajdonképpen bőrére tetovált a világ. Írott. S azzal, hogy megszületik bennünk a hit, hogy ő tényleg ott van kozmosznyi mozaikunkban, országnyi 'individualista' tántorgásunkban, felmutatja és visszaadja hiányzó egyetemességünket. Az egyetemesség élményét, hogy a szenvedés, a bánat, az öröm egyetemesen osztozott. Külön-külön történik, de 'Isten' egybeillesztő szemei által mégis egyszerre.

S ez az azonosulás, a másik ideképzelése, és jelenlétének tudatosítása a „lelki-" vagy „pszichés tér" lényege. Az emberi belső, más néven humán interior, lényege ez az egyetemes emlékezni tudás egymásra. Tizenkilencedik századi polgári festmények ismerős, s uralkodó témája az „enteriőr", a „szobabelső" ugyanezt mondja el. A festmény ablakán át szobabelsőbe pillantunk, virágok vázában, abrosz, fény, bútorok, nemegyszer (akkor még a számítógépek helyén) könyvtár. Bár nem az én szobám, de látásomban szobámmá fogadom; csatlakozik bensőm.

A tanulság? Ápolni ezt az „enteriőrt". Elfelejteni a platonizáló önfelmentést, hogy „Isten láthatatlan." „Távoli." „Hatalmas." „Erős." Nem, nem kitörölni a Zsoltárok tartalmát, hanem eggyé válni a zsoltárokkal. Elsőként emberi helyzeteinkben kell hinni, aztán megszületik bennünk Isten látása. Egyszerűen itt lenni. Elérhetővé lenni akár egyetlen rózsalevél számára is. Kertünknek, virágok szomjának, a diófa árnyékának a falon. Kitölteni, beutazni azokat a pillanatokat, ami az emberi interior-t teszi. Nincs jobb példa rá, mint a nagymamák gyorsasága a szeretetben, ahogy kitalálják az unoka kedvenc süteményét; és megsütik. Azonnal születő gondolatok ezek.

S ebből a mindennapi egyetemességünkből ‒ Istenből ‒ születnek a segítség tettei; árvizekkor, jégverés, anyagi segítségnyújtás esetén. Nem függetlenül Isten „bőrétől", amire e tettek feljegyeztetnek. Avagy: valóságunkkal jegyeztetünk el?

2010-07-11 Zamárdi

Egy Egry-képben

Egry József, Balatoni séta Szent Kristóffal (1923)

Egy Egry-képben

C-év, 13. hét, Cs. (Ám 7,10-17; Zs 18B; Mt 9,1-8)

A Balaton színeire először Egry József képein csodálkoztam rá. A gyermekre hatnak a színárnyalatok. Épp úgy, mint ízlelése különbséget tesz a víz, igen, a hűsítő hideg víz ízárnyalatai között. Nem tévedés. A gyermek, akinek teste és pszichéje egyetlen folyamatosság világa „testével" képes észleli és megfigyeli vízitala ízeit. Különleges viszonyban van azzal a folyékony, áttetsző, világa s képzelete formáit felvevő médiummal ‒ amelynek csillanásából maga is érkezett.

A békés víz ősbizalom. Megfigyelem unokahúgom, az első iskolaévből gyermekkora bábjából még itt maradt játszó kislányt. Azonnal beleveti magát a vízbe. Mondja, „hideg", de már ereszkedik is e különös médium mélyére. S megfigyelem a szinte szertartást a nap végén. Még egy kis csobbanásra az esti séta után visszamegyünk a partra. Délipart. Felugrik, saját tengelye körül, s körbepördül. Spirálkörökben sorjázó vízcseppek. Egy a vízzel, melyben feltétlen bizalma van. S erre rácsodálkozik a felnőtt értelem. Számunkra ugyanaz a víz, bármennyire élvezetes is, már életünk szimbóluma. Bár testünkre ugyanaz a víz simul, miközben úszunk, és mégsem. Ugyanott, ugyanabban a fodrozódásban, nálunk, már nyelvünk is emlékezik. Értelmünk a vízhez, mintegy azonnal beköszöntő prousti viszony, szintén szóhoz jut. A felnőtt számára a víz a káosz, az élet veszélyeinek, a jelen, jövő, és múlt tisztázatlansága is egyben. Unokahúgom számára a balatoni víztükör még nem emlékezés. Egyetlen napsütéses jelen. Nem emlékek, gyermekkori mozdulatok, színek, szagok tava. A gyermek másként vágyódik élményére. Amikor a felnőtt úszik, az örökkévalóságra vágyódik; gyermekkora maga mögött hagyott szabadságára. A szerelem ízére, melyet magába fényképezett a tó, eső, vagy távoli forrás.

A Balaton színei ‒ átellenben Tihany ‒ azonban kikapcsolhatatlan gyerekkor. Visszaszemzi érzékeinkbe azt az első szemet. Élő színei. Mert, mint Egry képein ‒ s a festőt megláthatjuk, hogy ecsete, mint a galambok után futkozó gyermek ‒, a Balaton színe egyetlen folyamatos, önmagát árnyalatokban lélegző és továbbálmodó szín. A világnyelvi kozmoszának legcsodásabb név-képződése. A szó testében hordozott dallam, és ritmusok hang(tó)utánzása a legpontosabb, és egyetlen portré a tóról. „Balaton." Felszínén futó hullám, napfény, tornyosuló felhők és stégeket lebontó viharok ‒ e név névjegykártyája.

A magyarság gyógyító tava. Békésebb emberek nőnek fel e víztükör közelében. Tihany neve is, talán a szláv 'tyiha', csend, csendesség gyökeréből, idézi a benne hordozott szakralitást. Mert a tudatosan megcsodált színek formálják ‒ ébren tartják bennünk ‒ az embert. E tó időtlen idők óta magába gyűjtötte a teremtményekből a tó testéhez érő békét. E tóba évtízezredek óta a béke szándékával merítkezett az ember. S a tó, mint egy színes mágnes belülre ölelte az emberekből születő békét; és e békén át látszó életüket. A Balaton színgazdagsága a történelem szelídített színei. S legfőbbként, a szelídülő emberi szívé. 'Színelátás.' Vallási értelemben is. 'Színről színre látni az Istent' éppoly valóságos, mint 'színről színre' bejárni gyermekkorunk színeit, s ráhangolódni e tó szín életére; hagyva kísértetni.

Ritmusosan úszni e tóban. S hallgatni a víz arany csengését, ahogy átfodrozódik a vállon. Más, mint a tenger zenéje, normandiai partokon. Mások asszociációi is, melyet kelt. E zenének (ős polifónia) szinonimája: lélegzetvételünk; a nyelveink alatt hordozott part. Vallomásaival, vágyaival.

Nem is tudom, miből keverném ki színeit. Kölin-kékből, kobalt-kékből, türkiz-kékből, indiai sárgát derítenék? S talán épp a mai gyógyulástörténetből helyeznék belé? Igen. A bénulásából talpra álló ember beköszöntött derűjét feltétlenül. Mert e tó színeit mélyíti, és selymesebbé teszi az emberi bensőben beállott egyensúly. A határátlépés a teljességbe.

Akkor is teljesség, akkor is határátlépés, ha italaink színét tekintve 'löttyöket' iszunk. Színeik nem, vagy csak alig hordoznak emlékezést; mert valahogy gépies teljességünk átharsogja a balatoni emlékezést. Szürreális kép, de egy álombeli Egry képen, már íródik, átíródik bennem az evangélium. „Jézus hajóra szállva [úszva] átkelt, és elment a maga városába [Tihany]. És íme, vittek hozzá egy bénát, aki ágyban [színeitől távol] feküdt. Amikor Jézus látta hitüket, így szólt a bénához: „Bízzál, fiam, megbocsáttattak bűneid [színeid]." (Mt 9,1-2) „Megbocsáttattak színeid." „Kiteljesedtek színeid." Ennek örömében él ez a tó. Végső szépségét és gazdagságát mégis emberi szemed adja.

2010-07-01, Zamárdi.