[fél-homilia] Halpikkelyszerű töprengés

B-év, húsvét 3. hét, (ApCsel 9,1-20; Zs 116; Jn 6,52-59)

 

Makovics Dénes, Bikini zenekar (foto: balintbeckett)        

Pál megtérése. Pálfordulat. Mindennapi nyelvünk fordulata. "Pálfordulás." A szó mögötti történet érdekes. Maga a bibliai beszámoló, ám az is, hogyan került a történet a szó mögé. "Nyelvében él a nemzet" (Széchenyi Ferenc), s valóban így van. Szavaink a magunk mögött hagyó történelem lenyomata. Egy-egy bibliai eredetű szólás: egymásba tapadó évtizedek emléke, amikor a közösség még „szószékre" figyelt. Amikor a Szentírás a mindennapok tapintott, megnyitott hivatkozása volt. Okostelefonok, személyi számítógépek helyén, gyakoriságával.

Egy Julia Kristevával készült beszélgetésben olvasom. A kultúra, amely elveszíti az Abszolútra, a végső igazságokra és értékekre hivatkozást, törvényszerűen depresszióssá válik. S valóban, veszélyes kaland ez a posztmodern kor, ahol minden, s az ellentettjével együtt, ugyanúgy igaz. Vagy, ez a legutóbbi poszt-posztmodern rohanásunk. Amikor minden, s az ellenkezője ugyanúgy, nem igaz.  

Lehet ragozni ezerféleképpen, hogy így a vallás, úgy a vallás; hogy meglehet lenni nélküle. Nem igaz. A hit − értékben, személyben, Istenben − lelkünk, a benső tér, támasztórendszere. Nélküle összezuhan a psziché hosszú távú története. Belefolyunk a világba. Hamis ének, rossz azonosulások útjára lépünk.

Világunk talán legnagyobb ellentmondása: nem a vallás tesz agresszívvá. Az „abszolút igazság", természetesen, magában hordozta történelmünkben ezt a veszélyt. Azonban, s ezen csodálkozom, nem a „modernitás" agresszivitása lep meg. Hanem, ahogyan a „végső igazságok" utáni kor válik az erőszak generálójává és médiumává. A drogok, az ital, a szexuális perverzió, a politikai agresszió számtalan változata: mint oda nem illő, vad színű tinta fut szét életünk szövetén. S mert lelkünk nem tehet mást, azonosulásra vagyunk programozva, azonosul. Amivel lehet, ami van. S ami van, azt ma mindet lehet. S elhisszük, hogy ez a minden a minden.

Pál így teszi fel a kérdést: „ʻKi vagy, Uram?'Az így válaszolt: ʻÉn vagyok Jézus, akit te üldözöl.' (ApCsel 9,5) Esetünkben, lelkünket mint abszolút hivatkozást elfeledve, a kérdés-felelet így hangzik. „Ki vagy Uram?" „Aki te nem vagy, én vagyok, akit te üldözöl." S üldözzük Istent, s főként, elsőként: a szavainkban hordozott régi világot. Az előttünk járók szóban visszhangzó Arcképét.

S ez az abszolút feledés indít meg Pál hús-vér történetében. Mert ma, mi vagyunk azok a generációk, akik abszolút kiléptünk déd- és szépszülőink élményteréből. A Könyv, a biblia, a Hit világából. Amely hit soha nem volt élőbb esély, mint ma. Ma hagyjuk el a „Földet", épp most, amikor a történeti hit hiányosságai kijavíthatók. Mert rálátásunk van a múlt hibás azonosulásaira.

Érdemes végigolvasni s megfigyelni a Pál-történet, „Saulból Paulus" realizmusát. Amikor „valami halpikkelyszerű" pattan le a szemeiről. Mert e mögött a halpikkelyszerű valami mögött élünk. „És egyszerre, mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott; azután felkelt, és megkeresztelkedett, majd miután evett, erőre kapott" (ApCsel9-18-19)

 

2012-04-27