B-év, húsvét 2. hét, Sze. (ApCsel 5,17-26; Zs 33; Jn 3,16-21)
Van, amikor az evangélium szövege maga válik „politikussá"; mert egy közéleti szituációt ír le. Az Apostolok Cselekedetei és János evangéliumának mai szakasza, mai szakasz. Az Igazban feltárult igazságról szóló tanúságtételre figyelmeztet. Péter és társait perbe fogja a „főpap és egész kísérete, a szadduceusok pártja; és irigység fogta el őket" (ApCsel 5,21) Rejtélyes, hogy az „Úr angyala éjszaka megnyitotta a börtön ajtaját" (ApCsel 5,19). Meglehet, hogy az Úr angyalának keze mögött emberi kéz rejtőzik. Az őrzők között, a maguk az őrök közössége már érintett volt az Üzenettől. Szimpatizáltak a názáreti Jézus nevében mondottakkal.
Sőt. Könnyen lehet, hogy mint az életben történni szokott, Jézus pere, a hisztérikus napok, a sötétség órái után: józanodás következett. S mint annyiszor, keserű (politikai) álmokból ébredés után: először a kisember ébred. Aki kafkai kényszerek között, magának a rendszernek a része. A kereszténység születése: az „adminisztrációs" szintek józanodása. Akik egészen benne élnek az adó-politikai-propaganda-adminisztratív-munka gépezetében. Az „Úr angyala": emberi arc is. Az igazság tisztasága, maghasadása. S ott, az ókori embert, ott, egy pillanatra, elfogta az üresség, s igen, talán undor érzése: hirtelen belelátott a rabszolgák, kivégzett ellenállók, és bűnözők szenvedésébe. A „hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét"(ApCsel 5,20) parancsára totális igény a tisztulásra a válasz.
A személyes szinten és kollektív méretekben felismert igazság: gyógyít. Katartikus. A kultúra benső öntisztulása. Ritka pillanatok ezek. A forradalmak, rendszerváltások felidézik egy-egy rövid időre ezt a benső transzformációt. Ám azt a szintet, amit az evangélium belső, morális forradalma hozott, és hozhat, nem érik el.
S valóban nehéz dolog az igazság vonzásában élni. A különböztetés nehéz, különösen letapadt korokban, mint a miénk. A történelmi egyházak helyzete, ma, de kultúránké általában, jóval nehezebb. Mert mára egy a társadalom minden szövetrétegében korábban meggyökerezett kereszténység éli át: a kényszerű visszavonulást. Ez, objektív történelmi kényszer. A szekularizáció szorításában számos intézményi, és nem intézményhez kötött pozíciót kénytelen feladni. Utóvédharcok, ellentámadások, tervezett visszavonulás, stratégiai újrakezdések más logikák mentén − mindezek keveréke ma az európai katolicizmus és protestantizmus. Ám ami ma még dominál, a félelem reakciói egy határhelyzetben még szinte csak eszmélkedés előtti egyházban. A katolicizmuson belül egy konzervatív fordulat látszik dominálni. Az ortodoxia (hit) rendszer-konzerváló és nem érték-konzerváló olvasatai. Nagy kár volna, ha az Atyához való viszony, mint feltárult igazság, az Atya keresésének új módjait venné üldözőbe.
2012-04-19
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése